2017. február 22., szerda

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 1. rész

A magyar talán a világ egyetlen nyelve, amelyen a katolikus - protestáns vita már az alapszóban megjelenik. A katolikusok kereszténynek, a protestánsok ellenben keresztyénnek nevezik magukat: hja, nincs az a nézeteltérés, amire a civakodást napi mantraként gyakorló népünk ne tudna rátenni még egy lapáttal. :)
A protest nem Lutherrel kezdődött, de Luther vitte a szakadásig. A rövidesen bekövetkező „vallás”háborúk több millió megölt, valamint éhen- és járványban halt áldozattal jártak. Történelmileg nem indokolt „vallás”háborúról beszélni, hiszen a vallás csak átlátszó ürügy volt az Észak - Dél típusú leszámolásra. Mire kitört, a fegyveres konfliktusnak már rég nem volt semmiféle vallási alapja.
A katolikus - protestáns együttműködés mára, a szakadás 500. évfordulójára nem csak lehetségessé, hanem megkerülhetetlenné vált. De hogyan kezdjünk hozzá?
Az egyik lehetséges megközelítés a felszínes modus operandi. Mint amikor az egymást több évtizede kölcsönös abúzusnak kitevő házastársak egyszer csak azt mondják, hogy a gyerekeik érdekében elfelejtik a múltat, nem beszélnek a mély sérelmekről, hanem együtt mennek tovább, ketten az úton. Mindenki heppi, műmájerül villogtatja mind a 48 fogát. Meddig? Talán egy napig. Aztán mindenki folytatja ott, ahol abbahagyta.
A másik lehetséges megközelítés az őszinte modus operandi: kibeszélik az összes régi sérelmet, rájönnek, hogy fiatalság, bolondság, a régi balhéknak eleve nem volt semmi értelmük, mára meg a semminél is kevesebb maradt; nagyon gáz volt, ahogy viselkedtek; és ezt kimondva újra egymásra találnak. Meddig? A földi életükre.
Nyilván az utóbbit választja mindenki, ha teheti. A kat - prot vitában is voltak efféle kísérletek, ám kudarcot vallottak. Az ellentét nem enyhült, hanem eredeti mélységében tárult fel újra.
A sorozatomban 21. századi kísérletet teszek a katartikus kat - prot békéltetésre, hátha ezúttal sikerül. Próba, szerencse. Kedvenc autószerelőmet idézve: „nem ígérek semmit, de azt be is tartom”.
Egy kis előzetes: nincs tiltott fogás, lesz itt babiloni szajházás, lélekkufározás, antiszemitázás, kóklerezés, antikrisztusozás, sátánozás, pokolfajzatozás dosztig. Addig dobáljuk egymásra a sarat, amíg elő nem tűnnek a gyémántjaink.
Folyt. köv.

Mit jelent neked Krisztus?

Szerintem semmi olyat, amit értelmes beszélgetésben egy percnél tovább vállalnál. Ha nem akarsz „pipi”-kereszténységgel foglalkozni, tájékozódj a Krisztus szó hátteréről.
A krisztosz görög szót Pál vezette be a köztudatba. Jelentése: felkent, azaz judaista messiás. Pál azt szerette volna kommunikálni, hogy Jézus személyében eljött a világot boldoggá tevő zsidó Messiás. Erre az üzenetre a zsidók egy része volt csak vevő, a többi zsidó szerint Jézus bukott messiásjelölt volt, a feltámadását fantáziáló követői pedig üldözendő eretnek judaista szekta. Pál is az üldözésükkel foglalkozott akkor, amikor még Saulnak hívták.
Pál tapasztalatból tudta, hogy az egzotikus hangzású Messiás szóval nem sokra megy: konzervatív zsidó körökben megbotránkozást, gój körökben pedig értetlenséggel vegyes közönyt vált ki. És közben gőzerővel zajlik az eretnek szekta kiirtása a judaizmusból. Ha nem lép gyorsan, egy-két éven belül Jézusnak egyetlen követője sem lesz a világban.
A görög zsidóként felnőtt, judaista írástudó Pálnak zseniális ötlete támadt: mi lenne, ha a Messiás helyett a Krisztoszt hirdetné a gójoknak? És lőn kasszasiker. A szekta irtása abbamaradt, mivel az üldözöttek néhány éven belül többen lettek az üldözőknél. A létszámbeli fölény a gójoknak volt köszönhető, akik a Krisztosz szóra tértek meg. A Messiás szóra a fülük botját sem mozdították, a Krisztosz szótól viszont felfénylett az agyukban a villanykörte. Ha Pálnak nem támad ez a zseniális ötlete, ma nincs kereszténység. Azt sem tudná a világ, hogy egyáltalán létezett egy Jehosua nevű bukott messiásjelölt. Az ügy végérvényesen zsidó belügy maradt volna.
A görög nyelvű evangéliumokat hamarosan latinra is lefordították, és mit kezdtek a krisztosz szóval? Ahelyett, hogy latinul unctus-ként adták volna vissza, meghagyták görög változatban. Minimális fonetikai változtatással christus lett belőle. Pál nyelvi újítása – logikailag kifogásolható módon – átugrott a latinba. Latinul ugyanis a christus semmit sem jelent, egy teljesen üres szó. Megbolondultak a rómaiak, hogy csak úgy átvették Pál leveleiből?
Ennél bonyolultabb a helyzet: a görög a kor presztízsnyelve volt, mint a középkorban a latin, a XIX. században a francia, vagy napjainkban az angol. Az ókori rómaiak szívesen tanultak és beszéltek görögül, ha kifinomultnak, műveltnek akartak tűnni. Pál nyelvújítása ezért bizonyult zseniálisan állékonynak: a kor legvonzóbb nyelvén népszerűsítette a zsidó Messiást. A Krisztoszt minden művelt ókori értette, és fel sem tűnt neki, hogy latinul nincs jelentése, vagyis jövevényszó. A filozófia és az orvostudomány szintén görögül volt kidolgozva, ezt a szókészletet is átemelték a latinba. Mint mi a rádiót, a tévét és a kompjutert, a biteket, bájtokat, a repet, meg az Emneszti Internesönelt. Ki foglalkozik ma azzal, hogy e szavak hagyományos magyarul semmit sem jelentenek? A kor presztízsnyelvéből átvett jövevényszavakként jól működnek, ennyi elég. A római ókeresztényeknek rövid idő múlva fel sem tűnt, hogy a Christus konkrét jelentés nélküli szó, megszokták, a mindennapok részévé vált. Aki tudott görögül, az meg eleve értette a jelentését.
Ahogy teltek az évszázadok, nyugaton a latin lett a presztízsnyelv, és a Christus vele együtt terjedt. A keleti kereszténység is elég erős volt ahhoz, hogy a Krisztosz jelentése ne halványuljon el.
Ha Pál történetesen szlován zsidóként nevelkedik, akkor Jézust ma Maziljenec-nek neveznénk. Ha cseh zsidóként, akkor pedig Pomazaného-nak hívnánk a Messiást. Ízlelgessük egy kicsit: Jézus, a Maziljenec; Pomazaného Jézus. Furcsa, nem? Épp ennyire furcsa a „Jézus, a Krisztosz”. Helyesen: Jézus, a Messiás; a Messiás Jézus.
Mára a nagy többségünk sem görögül, sem latinul nem tud, a Krisztosz jelentése teljesen elhomályosult. Odáig vetemedtünk, hogy névelő nélkül használjuk, mintha személynév lenne. (Krisztus azt tanítja... Helyesen: a Krisztus azt tanítja...; Krisztus arra kér... Helyesen: a Krisztus arra kér...; Krisztus azt várja tőlünk... Helyesen: a Krisztus azt várja tőlünk. Igazán helyesen: Jézus, a Messiás azt várja tőlünk...) Jézus nevelőapját ugyanis nem Krisztus Józsefnek hívták, az anyukája neve sem volt Krisztus Józsefné Mária. Egyikük sem volt Krisztosz, csak Jézus lett azzá, a feltámadása és világuralma által. A Krisztosz (Messiás) egy judaista tisztség, magyarul csak névelővel lenne szabad használni. Mivel ignoramuséknál teljes félreértést okoz, célszerű lenne visszaírni az eredeti alakba, Messiásra. Hogy ne legyünk „pipi” keresztények...
Micsoda a „pipi”-kereszténység? A görög ókeresztényekről hírlik, hogy Jehovát „pipi”-nek olvasták. A görög evangéliumokban ugyanis eredetileg benne volt a héber betűvel írt Jehova szó, amit a zsidók Adonáj (Úr) szóval helyettesítenek felolvasáskor. A kevésbé iskolázott görög keresztények viszont megpróbálták görögül kiolvasni, ami nagyjából „pipi”. Az ignoramusok „pipi”-problémáját végül úgy oldották meg, hogy kivették Jehovát a görög szövegből, és átírták Theosz-ra (Istenre). A Krisztus szó személynévkénti használata a mai kor ignoramusainak „pipi”-problémája.
Teszteljük, mennyire nem alkalmas a Krisztosz szó a mai kommunikációra, mennyire nem jelenti ugyanazt, mint a Messiás. Izrael népe évezredek óta várja a Krisztoszt? Dehogy! A Messiást várja, nem a görögre fordított változatát. Karl Marx a világ Krisztoszának képzelte magát? Dehogy. Botcsinálta messiásnak annál inkább. A mai zsidó értelmiség talán krisztoszi küldetéstudatban osztja az észt a gójoknak? Dehogy. Messiási küldetéstudatban leledzik. A Krisztosz nem felel meg a Messiásnak, a Krisztosz szót semmi értelmes mondanivaló közlésére nem tudjuk használni – nem tudunk görögül, és fogalmunk sincs, miről beszélünk akkor, amikor az úgynevezett Krisztust emlegetjük.
A modern angol Bibliákban már visszaírták a Krisztosz előfordulásait Messiásra. Ideje lenne felzárkóznunk.
A Jézus, a Messiás kifejezés az az arkhimédeszi fix pont, amelyből kiindulva az egész világ megforgatható: Krisztussal hatástalan ignoramusok vagyunk és maradunk, a Messiás Jézussal pedig a Világosság Fiai, a Föld Sója lehetünk a világ számára.
Pál hordozó rakétának használta a krisztosz szót, hogy legyorsulja az üldözőket. Sikerült. Pálnak köszönhetjük, hogy a kereszténység egyáltalán létezik. A krisztosz szó mára azonban teherré vált, célszerű leválasztanunk a diszfunkcionális hordozó rakétát. Pál idejében a krisztosz szó a megértést segítette, ma akadálya a megértésnek. Napjainkban a megértést a Messiás szó segíti. Fordított helyzet van: a Krisztosz szóra az emberek a fülük botját sem mozdítják, a Messiás szótól viszont felfénylik az agyukban a villanykörte.
Mit jelent neked „Krisztus”? Mától kezdve jelentse Jézust, a judaizmus szerinti Messiást.

2017. február 20., hétfő

Kanári mellé macskát?

Hány éves korban érti meg egy gyerek, hogy kanári mellett nem tarthat macskát?
De miért nem? Mert a macska megeszi a kanárit? De miért?
És ha nagyon szeretné a gyerek azt a kanárit? Meg a macskát is? Akkor szabad őket együtt tartani?
És ha a kanári ellenállhatatlanul aranyos? Meg a macska is? Akkor megférnek együtt?
És ha ez a macska pont nem eszi meg pont ezt a kanárit? Akkor lehet őket együtt tartani?
És ha sír a gyerek? Akkor jöhet a kanári mellé a macska?
És ha hisztizik, és ordít, és a földhöz veri magát, és bánatában el akar szökni otthonról? Akkor megengeded?
Hány éves korban, milyen szülői érvek hatására fogadja el a gyerek, hogy kanári mellé nem lesz macska? Vagy, vagy.
És akkor a guppi mellé kaphat márványsügért az akváriumba? Aranyos nyuszika mellé aranyos vadászgörényt a kertbe? A NEM szó melyik része nem világos neki? Hány éves korban érti meg, hogy a nem az nem, és ez végleges?
Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy a melegek mellé nem telepíthet muszlimokat, mert nem lesz annak jó vége? De miért? És ha külön-külön a melegek is aranyosak, meg a muszlimok is, akkor együtt mi lehet a probléma? És ha azok a konkrét muszlimok pont nem bántják azokat a konkrét melegeket, akkor lehetnek együtt? De miért nem?!!!
Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy egyenrangú nők mellé nem hívhat muszlimokat? De miért? Mert az iszlámban a nő nem egyenrangú, és még csak nem is bánja, az egyenjogúság gondolatától is elmegy a kedve. De miért? És ha külün-külön a nőjogok is szépek, meg a muszlimok jogai is? Akkor lehetnek egymás mellett? És ha azok a konkrét muszlimok nem korlátozzák a konkrét egyenrangú nőket, akkor lehet? De miért nem?!!!
És ha a bal-liberális hisztizik, és ordít, és tüntet, és kivándorlással fenyegetőzik? Akkor beleegyezünk a követeléseibe? A NEM szó melyik részét nem érti? Milyen érvek hatására fogadja el, hogy a nem az nem, és ez végleges?
Megjegyzés: ha tudnánk olyan mindent felügyelő karhatalmat biztosítani, amely hermetikusan távol tartja a melegeket a muszlimok helytelenítésétől és fordítva, és a muszlim hálószobák ablakán át befigyelve kényszerítené ki azt az egyenjogúságot, amit a muszlim nők nem igényelnek, akkor a kibékíthetetlen ellentét elvben már nem lenne kibékíthetetlen, és a kérdés úgy merülne fel, hogy jól éreznénk-e magunkat egy ilyen karhatalom felügyelete alatt. Ha nem tudunk, vagy nem szeretnénk ilyen karhatalmat kiépíteni, akkor célszerű NEM-mel felelnünk az összebékíthetetlenül ellentétes követelésekre. Kanári mellé macskát? Nem. Ha hisztizel, ha ordítasz, ha tüntetsz, ha kivándorlással fenyegetőzöl, akkor sem. Ez a felelős és ésszerű válasz.

2017. február 11., szombat

Nagy hiány a paphiány?

A Magyar Nemzet szerint igen. Engem viszont nem különösebben aggaszt a paphiány, szerintem csak tünete annak a térvesztésnek, amelyet a kereszténység az utóbbi évtizedekben elszenvedett. A keresztény társadalmi többség eróziója az, ami aggaszt, az viszont erősen. Nem csak magam és a szeretteim miatt, hanem azok miatt is, akik baj esetén számítanának az általános emberi tisztességre, amely keresztény többség nélkül nem tud társadalmi szinten létezni. És amelynek nagyon fájó lesz a hiánya, főként azok számára, aki ma örömmel figyelik, egy „szép új világ” előszobájának tartják, esetleg aktívan elősegítik a kereszténység térvesztését.
A nyugati civilizáció alapja a keresztény értékrend, amely ha elveszti a többségi támogatottságát, a civilizáció káoszba hull. Nem csak a nyugati, hanem az egész emberi civilizáció, világméretekben. Nem lesz, aki olajbevételhez juttassa az olajból élő országokat. Nem lesz, aki támogassa, fejlessze a törzsi harcok és az iszlám szélsőségesek között őrlődő Afrikát. Nem lesz, aki törődjön India mélyszegényeivel és a kasztrendszer számkivetetteivel. Nem lesz, aki szót emeljen a 12 évesen kötött kényszerházasságok, a becsületgyilkosságok ellen. Nem lesz, aki fontosnak tartsa Ázsia népeinek önrendelkezését a térség terjeszkedő nagyhatalmaival szemben. Nem lesz, aki foglalkozzon a világ demokratikus működésével, a javak igazságosabb elosztásával. Többségi keresztény társadalmak nélkül ezek a szempontok keveseket fognak érdekelni.
A keresztény többségű társadalmak elmaradnak a tökéletestől, azaz a Jézus által tanított szolgáló / ministráló meritokráciától – ismerjük el önkritikusan. Ám közelebb állnak az ideálhoz, mint az alternatívák, és pont ez a lényeg – tegyük hozzá realistán. Amilyen szép dolog csordultig teli pohárról álmodni, olyan bölcs dolog a legtelibbet választani. Minél több az önként keresztény polgár, annál közelebb kerülünk a tökéletes ministráló meritokráciához, ami a humanizmus csúcsa.
Elvben persze másutt is vannak humanisták... Minden populációba születnek humanista beállítottságú emberek, valószínűleg azonos arányban, de az adottságaik csak keresztény többségű társadalmakban tudnak eredményesen kibontakozni. A humanista mag mindig minden társadalomban ott van, de szárba szökkenni kizárólag keresztény talajon képes, más környezetben elfojtja az erőszak és az érdektelenség.
Kemény beszéd ez? A közvélemény jelentős része úgy véli, hogy kereszténység nélkül boldogabbak lesznek a melegek, az elváltak, a nők, a mozaikcsaládok, az ateisták, a más vallásúak, a hagyományos erkölcs és a normák ellen lázadók, azaz szinte mindenki. A közvélemény e jelentős része elfelejti, milyen az említettek helyzete az iszlámban, az ójudaizmusban, a hinduizmusban, a kínai univerzalizmusban, a sintoizmusban, vagy akár a kommunizmusban. Utóbbi többek között azzal reklámozta magát, hogy a kereszténységet meghaladva olyan tudományosan humanista jólétet és igazságot teremt, amilyet még nem látott a világ. Mi lett belőle? Annyi tömeggyilkosság és antihumanizmus, amennyit még nem látott a világ – és ép eszű-erkölcsű ember nem is szeretne újra látni. Ehhez pedig keresztény többségű társadalmak kellenek.
A keresztény többség eróziójának okait érdemes részletesen elemezni (pl. tudomány <–> szó szerinti Biblia-értelmezés; zsidó Messiás <–> a „világgal” szembeállított „Krisztosz”), ez azonban szétfeszítené az írásom kereit, így csak a térvesztés veszélyeire hívom fel a figyelmet.
Kereszténység nélkül legalább nem lesz antiszemitizmus – vélik sokan. Tévedés, hiszen a kereszténység maga is szemita hátterű vallás, a judaizmus Jézus által megreformált és egyetemesen befogadóvá tett változata. Az antiszemitizmus pedig a keresztény etikától elszakadó, vallástalan, gyökértelen tömegek frusztráltságának levezető szelepe. Aki komolyan veszi a kereszténységét, az nehezen tud elvonatkoztatni a zsidó alapítóktól, az internacionalista és multikulturális háttértől. Erőszakos gyűlöletcselekményekre az vetemedik, aki elsodródóban van a kereszténységtől, és már nem tartja irányadónak a szülei, nagyszülei zsidó-keresztény etikáját.
Az üdvösség, vagyis az emberiség jóléte és boldogsága a zsidóktól ered, a judaista etikából származik. Jézus olyan reformokat hozott a törzsi alapú judaizmusba, amelyek lehetővé tették ezt a világméretű üdvözítő hatást. Tény, hogy Jézus ójudaista szempontból 2000 éve álmessiásnak tűnt, zsidó-keresztény szempontból meg valódi. Tény, hogy messiásvita egészen addig nem szűnik meg, amíg a judaizmus két változata nem talál közös Messiást. Tény azonban, hogy ez a vita tisztán elvi és erőszakmentes. Erőszakossá a keresztény háttérrel szembefordulók teszik.
Minden populációba születnek békétlenek, bajkeverők, gyűlölködők, valószínűleg azonos arányban. Ám hogy belőlük kordában tartott ex-deviáns lesz-e, vagy emberkínzó karhatalmista, harctéri mészáros katona, pogromot vezető szónok, tanácsköztársasági komisszár, keretlegény, Gulág-pribék, torokmetsző radikális, tömegrobbantó terrorista, az már a társadalom értékrendjén múlik. A kereszténység a legalkalmasabb háttér ahhoz, hogy a születetten nyugtalanok békés jóléti aktivitásban tudjanak kiteljesedni. A keresztény többségű társadalom nem tökéletes, csak még nem találtak ki nála tökéletesebbet – és a 20. század tömeggyilkos társadalmi kísérleteinek történelmi tanulságait levonva nem tűnik valószínűnek, hogy valaha sikerülne a keresztény társadalomnál jobbat, igazságosabbat, jólétibbet, demokratikusabbat, befogadóbbat, toleránsabbat, békésebbet kitalálni. Ha mégis sikerül, üdvözöljük tárt karokkal, addig azonban a tömeggyilkos rosszléti kudarcot ne nevezzük „humanista” „szép új világnak”. Pillanatnyilag a keresztény többségű társadalom a legtökéletesebb, és ez a pillanat 2000 éve tart.
Visszatérve arra a másodlagos kérdésre, hogy hogyan lesz elég pap a keresztény többség fenntartásához: automatikusan. Ahol vannak hívek, ott vannak papok. Példa: ahhoz, hogy legyen elég 7-es busz, oda kell állni a 7-es busz megállójába. Ahhoz, hogy legyen Népszabadság, olvasni kell. Ahhoz, hogy legyen elég kenyér, keresni kell a boltban. Az a jó a szabad piacban, hogy amire van kereslet, abból automatikusan létrejön a kínálat.
Érdemes persze végiggondolni néhány gyakorlati kérdést, többet között a cölibátust. Szent Pál a leveleiben egyértelműen többre tartotta a nem házasodást a házasodásnál, ez (és az egyházi birtokok védelme) jelentős érv volt a papi nőtlenség bevezetése mellett. Csakhogy Szent Pál a leveleiben 1-30 éven belül várta a Végítéletet, és ehhez mérten prédikált nem házasodást. (Minek arra a kis időre?!) Több évezredes távlatban gondolkodva a cölibátus már nem tűnik jó ötletnek, és az egyháznak sincs már olyan birtoka, ami az öröklődés miatt elaprózódna, így a nőtlenséget nyugodtan meg lehetne szüntetni.
Alternatív megoldás lehet a diakónusok szerepének növelése, hasonlóvá tétele a rabbikéhoz. Az ójudaizmusban a rabbi nem pap (nem levita), hanem közösségépítő, tanácsadó, kultúrmunkás és liturgiai felelős. A judaizmus leviták nélkül is jól boldogul, a zsidók nem aggódnak a „levitahiány” miatt. A keresztény diakónusok a maguk szép életével hiteles mintát mutathatnak a gyülekezetnek, pap híján vezethetnék is azt.
Érdemes lenne végiggondolni a szerzetesrendek és apácarendek szerepvállalását: eredetileg nagyon pozitív volt a kivonulásuk a folyamatosan növekvő létszámú társadalomból. Míg elvonultan imádkoztak a rokonaik és a többiek jólétéért, meglett a jólét, és a létszám is fenntartható maradt. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, csökken a létszám, a társadalmaink fenntarthatatlanok, és ez középtávon megszünteti a jólétet. A szerzeteknek is célszerű lenne felnőniük a kihíváshoz, és lehetőség szerint aktív szerepet vállalni mind a jólétmegőrzésben, mind a létszámfenntartásban. Ez jobban megfelelne ma a keresztényi elhivatottságnak, mint az elvonultan imádkozó életforma. Világméretekben mintegy nyolcszázezer, határon belül pedig több száz potenciális papunk (papnőnk) van tartalékban.
Apropó, papnők: szerintem semmiféle probléma nincs a papnők felszentelésével, amennyiben ezt az illető papjelöltnő akarja, vállalja, továbbá a munkatársai és a hívek szerint is alkalmas a feladatra. De ne legyen ebből ideológia, rossz ötlet lenne „kvótanőkkel” feltölteni a klérust. Ahogy az óvó bácsik ellen sincs kifogásom, ám rossznak tartanám, ha a megjelenésük bármiféle engedményhez vagy kettős mércéhez vezetne az óvodapedagógusi képességek terén. A lényeg ne a nem, hanem az alkalmasság legyen.
A fenti ötletek és a kereslet automatikus papteremtő mechanizmusai rövid időn belül megoldhatják a paphiányt – ha lesz a papokra (papnőkre, diakónusokra) valós igény egy keresztény többségű társadalomban. Tegyünk azért, hogy legyen.

2017. február 8., szerda

Mi a baj a szekularizmussal?

A szekularizmus a világ legveszélyesebb bumerángja.
A fogalmak meghatározásával kezdem:
világiság (szekuláris szemlélet) – egy-két lépés távolság a kereszténységtől, elismerve a keresztény alapokat,
szekularizmus – három vagy több lépés távolság a kereszténységtől, a keresztény alapok tagadásán át egészen a kereszténység kiszorításáig és megsemmisítéséig.
A világiság (szekuláris szemlélet) mélyen keresztény. A kereszténység lényegéből adódik, hogy békén hagyja az embertársakat, nem zaklatja őket folyamatosan hitéleti ügyekkel, megtérési paranccsal (mint pl. az iszlám, a kommunizmus vagy a bal-liberalizmus). A többi kultúra nem ilyen élni hagyós beállítottságú, ezért nincs szekuláris szemlélet egyetlen más kultúrkörben sem, illetve ahol létezik a világiság szó, ott teljesen mást jelent. Törökországban a hadsereg „világi”, azaz szétveri a muszlim harcosokat, mielőtt átvennék a hatalmat, hogy totalitárius kalifátust alapítsanak. Egyiptomban is ez a helyzet, a Muszlim Testvériségtől a katonák mentik meg erővel a társadalmat (amely nem akar igazán megmenekülni a Muszlim Testvériségtől, hiszen többségileg megválasztja). Egy szó mint száz, nyugati értelemben vett világiság csak a keresztény többségű társadalmakban létezik.
A szekularizmus ellenben mélyen keresztényellenes. Zsigeri problémája van a kereszténységgel, utálja, gyűlöli, harcol ellene. Nincs olyan visszafogott egyházi működés, amelyet ne támadna folyamatosan. Egy szekularista számára csak a halott keresztény jó keresztény, csak a nem létező kereszténység megfelelő.
Nem meglepő, hogy a zsigeri ellenségesség problémákhoz vezet, az viszont meglepő, hogy a támadás bumerángként működik, a támadót veri kupán.
A szekularizmus mellékhatása a hitetlen, barbár tömeg, amely aztán épp a szekularisták ellen fordul. Miért kell ilyen tömeget létrehozni, „generálni”? Azért, mert egy ilyen tömeg eleinte hasznosnak tűnik a kereszténység elleni harcban. Később aztán irányíthatatlanná válik, és a létrehozóit fenyegeti.
A hitetlen, barbár tömeg már nem emlékszik az értékrendje lényegére, de arra igen, hogy indulatos, és az indulatait valakin ki kell töltenie. Bűnbakot keres. A hitetlen, barbár tömeg nem emlékszik arra, hogy a kereszténység internacionalista és multikulturális, csak azt tudja, hogy a nacionalizmus jó érzés, és nem fékezi keresztényi önmérséklet. A hitetlen, barbár tömeg elfelejtette, hogy a kereszténység szemita hátterű irányzat, csak azt látja, hogy az antiszemitizmus egyszerű megoldást ígér a világi problémáira, és már nem hisz a keresztény polgári tisztességben. A hitetlen, barbár tömeg azokból lesz, akik több, mint két lépésre távolodnak a kereszténységtől.
Ha a szekularisták belátják ezt az összefüggést, sok bajtól, szenvedéstől kímélhetik meg magukat. Ideje lenne, hogy ne fűrészeljék az ágat, amin ülnek, hanem korrekt partnerként együttműködjenek a kereszténységgel, a keresztényekkel. A keresztény értékrend az, amely élteti és jólétben tartja az egész társadalmat, így a szekularistákat is.
Példa: amikor Nitzsche leírta, hogy ő a gátlásoktól megszabadult, erőszaktól nem riadó, a keresztény erkölcs / irgalom fölé emelkedett antikrisztus (vagy antikrisztiánus, a német szó kétértelmű), a szekularisták ujjongtak. Úgy látták, hogy megvalósult a kereszténység nélküli „szép új világ”. Néhány évtizeddel később pedig pedig mi történt? A szekularizált tömeg hirtelen ellenük fordult, megállíthatatlanul, máig tartó traumát okozva.
Nem akarsz erőszakos nacionalizmust? Ne húzd ki a társadalom alól a keresztény értékrendet. Nem akarsz antiszemitizmust? Ne üldözd a szemita hátterű kereszténységet. Nem akarsz barbarizmust? Ne foszd meg a társadalmat a keresztény kultúrától.
Nem akarod, hogy tégla essen a fejedre? Hagyd abba a téglák feldobálását. Nem akarsz traumát? Ne traumatizáld a kereszténységet. Tudd, hogy hol a határ: két lépés távolságra a kereszténységtől. Szeretnél számítani az emberek polgári tisztességére? Erősítsd a polgári tisztesség keresztény alapját.

2017. február 7., kedd

Pál vs. Jézus?

A korai felvilágosodás óta (amikor a „felvilágosultak" még mind hittek) bevett nézet, hogy Pál találta ki a kereszténységet. Thomas Jefferson amerikai elnök kivágta az Újszövetségből azokat a részeket, amelyeket páli tévtannak tekintett.
Tényleg ennyire félreértette / meghamisította Pál Jézus eredeti tanítását?
Szerintem nem, Pál zseniális zelóta volt, rablóból lett kompenzáló pandúr, aki a saját korában számára adatott rálátással törekedett Jézus tanításának életre váltására. A félreértései jelentősek, de korrigálhatóak, ha megértjük azt a történelmi valóságot, amely körülvette.
1. Pál egyetlen generációnyi távlatban gondolkodott: meg volt róla győződve, hogy „nem múlik el ez a nemzedék”, mire Jézus újra eljön testi dicsőségben, végítéletet tart, és minden ember feltámad, ki az üdvösségre, ki a kárhozatra. Nagy tehát a tét. Pál nem akart házasodni, és másokat is igyekezett róla lebeszélni? Igaz, de az ő szemszögéből logikusan – minek arra a kis időre... Pált nem zavarhatta, hogy mi lesz, ha államvallás részévé válnak a levelei, mert ez nyilvánvalóan nem fért bele egy nemzedékbe, ameddig szerinte az általa „világ”-nak nevezett valami tart. Csakhogy azóta sok-sok nemzedék élt a hagyományos földi világban, és nem lett közös világvége, sem kollektív végítélet, lettek viszont a keresztény értékrendre alapuló földi államok. Pál tévedett e téren, és a házasságról, testiségről, nőkről, sőt úgy általában a „világ”-ról alkotott korabeli (platonista) elképzelései tarthatatlanok. Szerencsére könnyedén korrigálhatók.
2. Pál még csak annyit látott a feltámadt Jézus életpályájából, hogy abban a korban nem felelt meg a judaista Messiással szemben támasztott eredeti elvárásoknak. Ójudaista felfogás szerint a Messiás Dávid-házi vitézkirály, aki földi győzelmeket arat, így lesz a tökéletes (messiási) világ örökös királya. Pál számára világosnak látszott, hogy Jézus nem vitézkirály Messiás, hanem az Izajás könyvében írtak szerint „az Úr szenvedő szolgája". Pálnak úgy tűnt, hogy ez a kétféle Messiás markáns ellentétben áll egymással, és semmilyen módon nem egyeztethető össze – azért kell meghaladni a zsidóságot, ideértve a saját zsidóságát is, hogy új magaslatra emelkedve befogadható legyen az új messiáskép. Ám az új képet felesleges volt kitalálnia, sok generációs távon több problémát hozott, mint amennyit a Pál számára relevánsnak tűnő egy nemzedéken belül megoldott.
3. A zsidó gyökerek meghaladására erős ösztönzése volt Pálnak: saját nemzettársai halálra üldözték a messiáskövetőket. Akik akkor még főként zsidók voltak. A külvilág számára a kereszténység nem is különbözött a judaizmustól, annak egyik irányzata volt, amely szerint eljött a Messiás. Ha egy magyart halálra üldöznek a magyarok, persze, hogy félelmében és indulatában meg akarja haladni a magyarságát. Ez történt a zsidó Pállal is. Tudta, mire számíthat, hiszen az üldöző Saulból lett üldözött Pál. Azért is akart a zsidó mivolta fölé emelkedni, hogy visszavágjon az üldözőinek. A judaizmus halállal bünteti az álmessiásokat és az őt követő eretnekeket, ez parancsba van adva. Jézus ójudaista szempontból álmessiás volt, a követői eretnekek, meg kellett halniuk. Meg kellett volna, ha Pál nem gyorsulja le szuperszónikusan az üldözőket. (A gójokkal együtt a zsidó-keresztények rövid idő alatt annyian lettek, hogy megölni már nem lehetett őket, csak kiátkozni a judaizmusból.) Ám az üldözöttség lelki torzuláshoz vezetett, ami hosszú távon korrigálandó. Figyelembe kell vennünk, hogy Pál nem gondolkodott reálisan a zsidóság fölé emelkedésről, a modern lélektan szerint senki sem képes káros mellékhatások nélkül meghaladni a származási kultúráját. Ma már nem dacban, hanem harmóniában gondolkodunk. Pálnak vállalnia kellett volna a zsidó gyökereit, és abban a keretben kiteljesedve kellett volna terjesztenie a Messiás tanítását.
4. Pál lehetetlennek érezte, hogy a származásával összhangban éljen, mert az volt az élettapasztalata, hogy az ővéinek jelentős része álmessiásnak tartja Jézust, miközben az övéinek másik része szekta formájában követi Őt. A szuperszónikus legyorsulásra szükség volt, hogy elkerüljék a szekta armageddonját. Szuperszónikus gyorsulást, azaz tömeges gój megtérést pedig a zsidóság meghaladását előtérbe helyezve, az egyetemességet hangsúlyozva lehetett elérni. Pál úgy koncepcionált, hogy ha már Jézus nem Dávid-házi vitézkirály, akkor teljesen ellégiesíti őt, kivonja a világból, és szembeállítja a földi élettel. Talán ebben tévedett a legnagyobbat, önkényesen átértelmezte a Messiást! Rövid élete nem adott rálátást a Jézus által kiváltott földi hatásra. Ha Pál ezer évig él, mint a Biblia szerint a pátriárkák, akkor feltűnt volna neki, hogy Jézusnak immár milliárdnyi alattvalója van, akik számára a Messiás valóságos földi Úr, és akik neki engedelmeskedve nagyobb földi jólétben élnek, mint más uralkodók alattvalói. Hosszú távon megszűnt az ellentét az Úr szenvedő szolgája és a Dávid-házi vitézkirály között. Pontosabban: az Úr szenvedő szolgájának lenni egy kontraintuitív módszer, amellyel Jézus vitézkirállyá vált, példát mutatva minden embernek, hogy másokat szolgálva emelkedhet. Ez a meritokrácia lényege. Nekünk már megvan a megfelelő rálátásunk, így e tekintetben is korrigálhatjuk Pált.
5. Ne nézzük Pált többnek, mint ami ténylegesen volt. Ne vezessünk le a leveleiből dogmát, ne emeljük őt Jézussal azonos szintre. Ezt ő sem akarná. Pál a számára elérhető adatokkal dolgozva zseniális életművet hozott létre, tiszteletet érdemel érte. Nélküle egyáltalán nem lenne kereszténység, de nem azért, mert – úgymond – Jézus nem is alapított ilyet, hanem mert az ójudaisták eretnekség miatt kiirtották volna a világból, így soha nem is értesültünk volna róla, ahogy a karaitizmusról sem értesültünk. Pál a kereszténység létének kulcstényezője. Viszont a számára szükségszerűnek tűnő teológiai koncepció pontatlan, a saját korlátozott rálátását tükrözi. Korrigálandó, ahogy egy torz fényképet korrigálunk. Ha tudjuk, hogyan torzított a lencse, akkor visszafordíthatjuk a torzító hatást, így megkapjuk a nagyjából torzításmentes képet. Illetve legyünk reálisak: megkapjuk a legjobb tudásunk szerint kitorzított képet.
Ha Pál esetében arra jutunk, hogy tévesen akarta meghaladni a zsidóságát, tévesen kerülte a házasságot és a testiséget, tévesen csinált a judaista Messiás Jézusból a földi világgal szembeállított úgynevezett Krisztoszt (ami persze Messiást jelent, csak görögül), akkor ezeket korrigálva jutunk el egy kevésbé torz kereszténységhez. Mai történelmi távlatból már látható, hogy Jézus hosszú távon nem csak az Úr szenvedő szolgája, hanem egyben dicső Dávid-házi vitézkirály is, az egész föld örök Ura. Nem légies, nem nemzetek feletti, nem a világgal szembeállított, hanem zsidó Messiásként örök földi király, aki igazságban, jólétben, toleranciában, meritokráciában és szeretetben uralkodik az egész emberiség felett, illetve azok felett, akik igyekeznek életre váltani a tanítását. Páratlan jóléthez juttatja a társadalmakat, amelyekben a többség önként igyekszik követni szeretteljes tanítását, megvalósítani felvilágosult, humanista értékrendjét.

2017. február 5., vasárnap

Istenképünk

Szabados Ádám érdekes kísérlete a teológusok minősítésére felveti a „helyes" istenkép problémáját.
Az a jó teológia, amely helyes istenképet fest? Ez olyan megfogalmazás, mint hogy a = b. a helyes értéke az, amely megegyezik b-vel. b helyes értéke pedig az, amely megegyezik a-val. Ez körkörös logika, nem sokra megyünk vele.
Isten azonban Jézuson keresztül közli velünk, hogy végtelenül jó és szerető. Ebből kiindulva annyit biztosan kijelenthetünk, hogy egy olyan Isten, aki végtelenül jó, szerető, és következésképp a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, az vagy létezik ebben a formában, vagy szükségünk van rá ebben a formában. A saját jól megfontolt érdekünkben.
Bármilyen más formában viszont nincs rá szükségünk, sőt sok jó érvünk van rá, hogy miért nem kell nekünk.
Ki akar gonosz, igazságtalan, szeszélyes, önkényes, részrehajló, elfogult, féltékeny, bosszúálló Istent? Én bizonyosan nem, és nem vagyok ezzel egyedül. Ha Isten esetleg ilyen lenne, jogos és igazságos lenne ellene lázadni, helytelen lenne betartani a szabályait. Ösztönösen érezzük, hogy egy nem lehető legjobb isten definíció szerint nem lehet Isten, mivel nem méltó rá, hogy így nevezzük.
Viszont ki nem akar végtelenül jó, szerető, az emberiségnek a lehető legjobbat akaró Istent, és mik az érvei?

2017. február 3., péntek

Mi legyen a korrupcióval?

Közeledünk a 2018-as választáshoz, feldübörög a korrupcióverseny.
Évek óta korrupcióval vádol a baloldal, amely most kellemetlen érvelési helyzetbe került a 4-es metró körül feltárt saját korrupciója miatt.
Érdemes ettől indulatba jönni pró vagy kontra? Szerintem nem, mert gumicsontra vetődnénk. Rendezzünk inkább jólétnövelő versenyt, az sokkal hasznosabb.
A korrupció-graffiti (I want either no corruption or equal access to it. Követelem, hogy vagy ne legyen korrupció, vagy mindenki férjen hozzá egyenlően.) nagy bölcsességet fogalmaz meg. Az egyenlő hozzáférés azonos a társadalom jólétének növelésével.
Ne azt kérdezd, ki mennyire korrupt (mindenki, meglehetősen, világszerte, ha odafigyelsz), hanem hogy mit hoz ez a társadalomnak (van, aki alapvetően a javadat akarja, és van, aki alapvetően a javaidat).
Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját – írja a Biblia. Ne csak azt nézd, be van-e kötve a szája, hanem azt is, hogy egyébként nyomtat-e.

2017. február 2., csütörtök

Fiktív foglalkoztató legyen az elnök?

Nehéz helyzetben vannak a franciák: egyrészt rég nem volt ilyen népszerűtlen baloldali kormányuk, másrészt rég nem volt ilyen tehetségtelen jobboldali ellenzékük.
A jobboldali Republikánus Párt előválasztását François Fillon nyerte, mert ő volt a legkeményvonalasabb. Ez a Front National miatt fontos: puhavonalas jelölt nem lenne alternatíva a szélsőjobbal szemben.
A baloldali Szocialista Párt előválasztásán Benoît Hamon diadalmaskodott, egyszerűen azért, mert viszonylag neki van a legkevesebb köze a közutálat tárgyává vált jelenlegi kormányhoz...
Ebben a háttérben értelmezendő Fillon fiktív foglalkoztatási botránya, miszerint képviselőként a felesége / asszisztense nevében nyolc év alatt csaknem 500 ezer euró (150 millió forint) munkadíjat vett fel, miközben a hölgy egy korábbi interjúban azt állította, hogy soha nem volt Fillon képviselő asszisztense.
Fillon cáfol, az ügyészség vizsgál, a jobboldal pánikol, a média örül.
Pedig van az ügynek ésszerűen konstruktív olvasata: Franciaország jóléte sokszor 500 ezer eurót is megér. Ha Fillon saját maga asszisztenseként felvette ezt az összeget, szerintem ügyesen tette, és meg is dolgozott érte. A franciák helyében az ország jólétével törődnék (tartalom), és nem a jólétet teremtők jövedelemkiegészítésével (forma).
Nyilván az lenne a legjobb, ha a jólétteremtők egyben szerények is lennének, és vidáman elélnének csirkefarháton a hivatalos fizetésükből. De a tapasztalatok szerint a jólétteremtők – mintegy mellékesen – maguknak is jólétet teremtenek. Ha hivatalosan nem lehet, akkor nem hivatalosan.
Tanulság: aki a közerkölcsök terén finnyás, nem fog jólétben élni, mert nem tud jólétet hozó vezetőket választani. A helyzet iróniája, hogy a franciákat egyáltalán nem zavarná, ha az elnökjelölt például szeretőt tartana, még fel is néznének rá.
A botránytól elvonatkoztatva érdemes lehet Fillonra szavazni. Természetesen csak ha egyébként nemzeti jólétnövelést várnak tőle.

2017. február 1., szerda

Objektív a jog?

Donald Trump konzervatív bírót készül kinevezni a Legfelsőbb Bíróságba, akit a demokraták – személytől függetlenül – nem akarnak megszavazni.
Vajon miért?
Ha komolyan vesszük a liberális tézist, miszerint elég a mindenkori törvényeket betartani, akkor azt gondolhatjuk, hogy a jog valamiféle szilárd konstrukció, amiben nincs világnézeti mozgástér. A liberális elmélet szerint teljesen mindegy kellene legyen, hogy a kinevezett bíró épp konzervatív vagy liberális vagy mindkettő vagy egyik sem.
Ha a jog afféle szilárd konstrukció lenne, mint a matematika, mellékes kellene legyen a jogász közéleti álláspontja. Végtére is, ki foglalkozik a matematikusok világnézetével?
Hogy a konzervatív bíró kinevezése egyáltalán hírértékű lett liberális körökben, arra utal, hogy a liberálisok nem gondolják komolyan a jogi konstrukció szilárdságát, illetve hogy tényleg elég lenne betartani a mindenkori törvényeket.

2017. január 30., hétfő

Szeretünk hitvitázni?

Azt gondolom, hogy igen, nagyon is. Nem csak a kereszt(y)én(y)ség kérdéseiről, hanem minden hitkérdésről, például a kommunizmus egyes témáiról is.
Frissebben viszont épp keresztény hitvita alakult ki Szabados Ádám és Sytka blogjain. A téma, amellyel kapcsolatban elszabadultak az indulatok: szó szerint olvasandó-e a bibliai özönvíz történet.
Egyes hozzászólók szerint csak szó szerint, globális katasztrófaként szabad olvasni, minden más bűn, sőt rosszabb, „liberalizmus". Mások szerint pedig miért ne lehetne regionális áradást feltételezni. A vita hevéből arra következtethetnénk, hogy kardinális kérdésről van szó.
Végezzünk el ezzel kapcsolatban egy gondolatkísérletet: reális életvégi forgatókönyvnek tűnik, hogy Szent Péter számon kéri rajtunk az özönvíz kapcsán hangoztatott véleményt? Pl.:
– Kedves Gipsz Johanna – szól zordan Péter –, nem mehetsz be Urad örömébe, pedig egészen szép életed volt. Mondd meg őszintén, miért vélted regionálisnak az özönvizet? Ez menthetetlen, hiába is könyörögnél. Szerencsétlen, miért nem törtél inkább házasságot, tagadtad Istent, éltél hitetlenül?! Nézd meg ezt a rengeteg embert, aki így élt, és most tömött sorokban masírozik befelé a Mennyek Országába, míg te a külső sötétségre kerülsz. Majdnem minden megbocsáttatik, de özönvízről mondott fertelmes vélemény nem.
100 olvasóból hány tartja ezt reális forgatókönyvnek? Érdemes egymásnak esni az özönvíz (és megannyi más vallási kérdés) témájában? Van ennek bármi tétje?
Egy másik furcsaság is feltűnt: a dogmatikus kereszt(y)én(y)ek sokkal barátságosabban bánnak a hit nélkül élőkkel, mint a kicsit másként gondolkodó hívőkkel. Ha egy nem hívővel legalább abban sikerül megállapodni, hogy az ég néha kék, és a nap többnyire meleg, az már örvendetes, közös platform, 1%-ban! A 10%-kal másképp gondolkodó hívőnél viszont nem a 90%-os egyetértés számít, hanem az a borzalmas kihágás, hogy az illető 10%-ban mást merészel gondolni. Ez megengedhetetlen, és az illetőnek minden bizonnyal óriási metafizikai problémája lesz belőle.
Tényleg? Nem aránytalan, ellentmondásos, kettős mércés ez a gondolkodás? A kereszt(y)én(y) egység szempontjából nagyon hasznos lenne értékelni a 90%-os egyetértést, és többre tartani, mint az 1%-osat.

2017. január 28., szombat

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 4. rész

Mint az előző részekben kiderült, mindenki hisz Jóban, Rosszban, Istenben (JRI-ben), legalábbis retorikailag. Aki JRI-hittel érvel, viszont bevallása szerint mégsem hisz JRI-ben, beleszólhat-e a JRI-hit bázisán folyó vitába?
Példák:
Beleszólhat a nemzetközi jogba az az ország, amelyik nem tartja azt magára nézve kötelezőnek? Nem. Előbb be kell lépnie a jogi keretbe, azután vehet részt a vele kapcsolatos eszmecserékben.
Beleszólhat egy vegetáriánus abba, hogy hogyan készítsük el a marhahúst? Bele, de nem veszik komolyan, mert nem ért a témához.
Adhat házassági tanácsokat egy cölibátusban élő pap a híveknek? Erről megoszlanak a vélemények, de valószínűleg nem a házasságból kimaradt ember lesz a tanácsok leghitelesebb forrása.
A fenti példák azt mutatják, hogy egy kívülálló technikailag sok mindenbe beleszólhat, de kétséges eredménnyel. A JRI-ben nem hívő ember viszont nem egyszerűen kívülálló, hanem – sokszor tudtán kívül – csaló: úgy tesz, mintha, miközben nem...
Érdemes erre rávilágítani a vitákban. A legtöbb vitázó nem akar csalni, főleg nem azután, hogy a csalási kísérletére fény derült.
1. példa:
– Én ellenzem a halálbüntetést.
– Miért?
– Mert az életet nem szabad elvenni.
– Hmm. Akkor bizonyára az abortuszt is ellenzed.
– Korántsem. Minden nő azt csinál a testével, amit akar.
– Akkor most el szabad venni az életet, vagy nem szabad?
– A gyilkosét nem, a babáét igen.
– Végiggondoltad te ezt az álláspontot?
(Még el sem jutottunk a JRI-ig, mert az ellentmondás korábban kiderült, de a beszélgetés folytatható.)
– Szerinted el szabad venni a gyilkos életét? Milyen keresztény vagy te?
– Szerintem a gyilkos életét el szabad venni: nem bosszúból a tettéért, hanem a jövőbeni tetteit megelőzve, a potenciális áldozatai védelmében. A potenciális áldozatok védelméért érzek keresztényi felelősséget.
– És ha nem lesznek áldozatai?
– És ha lesznek? Egyébként te hiszel abban, hogy a nagybetűs Élet nagybetűs Jó?
– Szerintem nincs nagybetűs élet, sem nagybetűs jó. De az élet viszonylag jó.
– Mihez viszonyítva? A nagybetűs Jóhoz?
– Nem, mert az nincs.
– Akkor mihez? Egyáltalán, miért védjük az Életet, ha nem Jó?
– De hát szerinted is védjük, nem?
– A gyilkosét nem, a babáét igen.
– Ez felháborítóan maradi nézet.
– Aki felháborodik, az máris hisz egyfajta egyetemes Jóban és Rosszban. Te hiszel ezekben?
– Most mondtam, hogy nem.
– Akkor nincs okod felháborodni. Nem ártana, ha háborgás helyett inkább összerendeznéd a gondolataidat.
2. példa:
– Én lecsuknám a holokauszttagadókat.
– Miért?
– Mert a holokausztot nem szabad letagadni.
– Miért?
– Mert akkora bűn, és annyi ember életébe került.
– Kijelented, hogy a holokauszt nagybetűs Rossz?
– Nem, mert szerintem nincs nagybetűs Jó és Rossz.
– Tehát szerinted csak relatív jó és rossz van?
– Igen.
– Akkor mihez képest rossz a holokauszt?
– Viszonylag rossz. Például a jóléthez képest.
– Ez elég ahhoz, hogy lecsukd a holokauszttagadókat?
– Szerintem elég. Szerinted nem?
– Szerintem nem. Minden törvény hivatkozik valamilyen abszolútnak tekintett értékre mint Jóra, ehhez képest bünteti a rosszat. Ha te nem hiszel ebben a keretben, nem hiszel a törvények alapjában sem, azaz a törvények igazságosságában és végrehajthatóságában.
– És akkor mi van?
– Az van, hogy az érveid rendszere szerint nem lenne igazságos lecsukni a holokauszttagadókat, holott az ellenkezőjét állítod.
– Nincs jogom következetlennek lenni?
– Jogod van rá, de arra már nincs jogod, hogy kötelező legyen komolyan venni az álláspontodat.
3. példa:
– Téged nem háborít fel a kormányzati korrupció?
– De. Jobb- és baloldalon egyaránt.
– Csak most épp jobboldali kormány van.
– Előtte viszont baloldali volt, és legalább annyira korrupt, sőt szerintem még korruptabb.
– Én csak a jelennel foglalkozom. MOST zavar a korrupció.
– Ez kettős mérce.
– Miért lenne az?
– Mert másképp mérsz a jobboldalnak, mint a baloldalnak.
– És az miért baj?
– Mert nincs érvényes hivatkozási alapod a korrupció ellen. Nem hiteles, hogy téged tényleg az állítólagos korrupció zavar, és nem az, hogy nem a tieid vannak kormányon.
– Akkor most ne tegyünk a korrupció ellen?
– De, csak használjunk egységes mércét. Apropó, szerinted a korrupció nagybetűs Rossz?
– Szerintem nincs nagybetűs Rossz.
– Akkor minek alapján állítod, hogy a korrupció rossz?
– Szerinted nem az? Hiszen szerinted is rossz, nem?
– Nekem egységes mércére épülő értékrendem van, amelyben létezik nagybetűs Jó és Rossz. Ebből kiindulva állíthatom valamiről, hogy az abszolúthoz képest jó vagy rossz. Ha te nem ilyen rendszerben gondolkodsz, nem tudunk értelmesen beszélgetni.
– Miért ne tudnánk?
– Mert számodra a korrupció nem egységes fogalom: ha a te oldalad csinálja, nem rossz, ha más csinálja, rossz.
– Ezt honnan tudod?
– A kettős mércédből, amit használsz. Szerintem nem kell leváltani egy állítólag korrupt kormányt csak azért, hogy jöjjön egy pont olyan korrupt vagy korruptabb.
– Szóval téged nem zavar a korrupció...
– Zavar, de nem annyira, mint a kettős mérce. A kettős mérce többet árt a közérdeknek, mint az állítólagos korrupció.
– Nincs is olyan, hogy közérdek.
– A közérdekben sem hiszel? Akkor végképp nem értem, mi bajod a korrupcióval, ami a te rendszered szerint nem rossz, és nem árt a nem létező közérdeknek. Önellentmondásban vagy.
A látszólag hit nélkül élő ember is igényt tart arra, hogy úgy bánjanak vele, mint ha hittel élne. Pedig ez az elvárás nem jogos. Érdekes közéleti viták várhatók a közeljövőben.
- vége -

2017. január 25., szerda

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 3. rész

A közéleti kérdések megvitatásában való szenvedélyes részvételünk arra utal, hogy – sokszor öntudatlanul – minden ember hisz az abszolút Jóban, Rosszban, továbbá az egyetemes erkölcsi szabályokat érvényessé tevő egyetlen igaz(i) Istenben. Vagy legalábbis úgy tesz, mint aki hisz.
Szürkeállományunk a jelek szerint túlélésre, szaporodásra, energiaminimumra és maximális haszonra törekvő, praktikus, érdekvezérelt szerkezet, amelynek különböző területei nem különösebben kényesek az elméleti összhangra; fontosabbnak tartják a gyakorlati célok elérését holmi elvi következetességnél. Utóbbinak az is ellene hat, hogy agyrétegeink az egysejtűektől a hüllőkön és a majmokon át megőrizték az evolúciós múlt összes tanulságát és reflexét, mielőtt svájci sapkaként magukra húzták volna az önreflexió és a lelkiismeret emberi képességeit. Hogyan modellezhető a homo sapiens agyműködése a humánetológiai megfigyelések fényében?
1. Minden homo sapiens úgy érvel az esetek bizonyos százalékában, mint aki hisz Jóban, Rosszban és Istenben (JRI-ben), miközben ezt gyakran nem tudatosítja, kérdésre akár le is tagadja.
2. Ha az érvelő nem hinne JRI-ben, az jelentősen gyengítené a tárgyalási pozícióját, vitapartnerei nem vennék komolyan, ahogy a sóska-spenót típusú vitában megfogalmazott álláspontot sem vesszük komolyan. A JRI-hívő álláspontja előnyben van, a JRI-hit súlyt ad az érveinek.
3. A közéleti viták résztvevője ezért gyakorlati előnyszerzés céljából JRI-hit alapján érvel, függetlenül attól, hogy egyébként JRI-hívőnek vallja-e magát.
Ez az agyműködési modell megfordítja a JRI-vitákról kialakult helyzetképünket. A JRI-vita csak a felszínen szól a JRI-ről, lényegében viszont minden résztvevő a JRI-hit bázisát elfogadottnak véve érvel a saját közéleti céljai érdekében. A JRI-vita lényege ezek szerint, hogy a JRI-hit külső kinyilatkoztatáson (a Biblián) alapuljon, vagy szabadon alakíthassuk-e.
Érdekes kérdés, hogy egy nem JRI-hívő mennyiben hivatkozhat JRI-hitre közéleti vitában. Érvényes-e a hivatkozás JRI-hit nélkül, vagy nem?
Folyt. köv.

2017. január 21., szombat

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 2. rész

Mint az előző részben láttuk, a fizika minden fejleménye kizárólag az arisztotalészi első mozgató paradigmán belül hosszabbítja a mozgatók láncolatát, és ez irreleváns a hit témakörében. Van azonban egy másik szellemi keret is az Isten-jelenség értelmezésére: Kant erkölcsi univerzalista paradigmája, amely izgalmas új meglátásokhoz juttat bennünket.
Kant erkölcsi univerzalista paradigmája
Immanuel Kant szerint minden ember minden egyes cselekedetét olyan szabálynak kell(ene) megalapoznia, amely helytől és kortól függetlenül minden egyes ember számára egyformán hasznos / jó. Kant rendszeralkotó igénnyel fogalmazza meg a „kell” szót, az univerzális szabályokat tartja alkalmasnak egy jól működő erkölcsi rend megalapozására. Ezek a szabályok categoricus imperativus (feltétel nélküli felszólítás) néven híresültek el (ne hazudj, ne lopj, ne ölj, stb). Vitatható, hogy Kantnak mennyire volt igaza elméletben (szerintem kevéssé, a szabályai között nincs fontossági sorrend, így a rendszere potenciálisan embertelen lenne, és racionális őrülethez vezetne, ha bárki képes lenne megvalósítani). Viszont Kant zseniálisan rálátott az emberi viselkedés egy furcsaságára, ezért került be a posztba.
Kant és a humánetológia
Elég feltűnő, hogy minden ember minden cselekedetét mennyire NEM alapozza meg egyetemes erkölcsi szabály. Nem mindenki következetes úgy általában, és senki sem következetes mindig. Viszont az is feltűnő, hogy minden ember megfogalmaz időnként olyan kijelentéseket, amelyek közelebbről megvizsgálva egyetemes normaadó igényt mutatnak. Ilyen kijelentés például, hogy illik a buszon átadni a helyet az idősebbeknek, hogy a hatalmon lévők ne legyenek korruptak, vagy hogy ne különböztessük meg az embereket bőrszín szerint. Az implicite univerzális szabály megfogalmazója ilyenkor nem magára nézve alkot normát, hanem minden embertársa számára, helytől és kortól függetlenül. Ezt persze nem mindig látja át, és még kevésbé indokolja, hogy a szabály pontosan mitől lenne mindenhol, mindenkor mindenkinek hasznos / jó.
A humánetológiai ellentmondás
Amikor implicit univerzális szabályt fogalmazunk meg, implicit módon feltételezzük, hogy erre jogunk van, és hogy ez értelmes, hasznos, sőt jó cselekedet. Pedig ilyen szabályt megfogalmazni akkor és csak akkor értelmes, ha szerintünk van abszolút Jó és Rossz, továbbá létezik a szabály egyetemességét kinyilatkoztató és érvényesítő Isten.
Az ellenkező feltevés abszurditása
Aki úgy véli, hogy nincs abszolút Jó és Rossz, az nem tud értelmesen egyetemes szabályt megfogalmazni, mert szerinte a szabálya nem lehet Jó. Ha pedig nem abszolút értelemben Jó, csak relatíve jó, akkor máris nem egyetemes. Továbbá, aki nem hisz Istenben mint az erkölcsi szabályok forrásában és érvényesítőjében, az csak univerzálisan érvénytelen és betarthatatlan szabályokról tud beszélni. Aki nem hisz Jóban és Istenben, és mégis egyetemes igénnyel fogalmaz meg szabályokat, az enyhén tudathasadt. Az ideje egy részében nincs tisztában azzal, hogy mit beszél, nem gondolja végig a szavai következményeit, nincs egységes világképe.
Az univerzális hit
Mivel nincs olyan ember, aki legalább néha ne beszélne egyetemesnek szánt szabályokról, amiket szerinte más embereknek is követniük kellene, nincs olyan ember, aki ne hinne implicit módon az abszolút Jóban, Rosszban és Istenben. Sokszor anélkül, hogy hívőnek mondaná magát. Nem ritka, hogy az illető vadul ateistának vallja magát, elutasítja a vallásos hitet, és közben vadul igenli az egyetemes szabályokat.
Ha nem hinnénk az abszolút Jóban, Rosszban és Istenben
Vegyük komolyan a feltevést: a nem egyetemes szabályok közé soroljuk az ételekre vonatkozó elképzeléseinket, pl. nem írjuk elő, hogy a spenótot minden ember szeresse, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Azt viszont előírjuk, hogy a hazáját, vagy épp az antirasszizmust mindenki szeresse, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Azt is előírjuk, hogy a közössége szabályait mindenki tartsa be, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Az nem zavar minket, ha valaki szerint a spenót jó. Egészségére akkor is, ha nem értünk vele egyet. Az viszont nagyon is zavar, ha valaki szerint a fasizmus vagy a rasszizmus jó. Mit képzel?! Rendes ember nem vélekedhet így! A két kategória között ösztönös a váltás, pedig ha komolyan vennénk magunkat, abszolút Jó, Rossz és Isten nélkül nem értelmes kifogásolni bárkinek a fasizmus iránti szimpátiáját. Egyéni ízlés kérdése, nem? Hát nem! Ez nem spenót, hanem univerzális értékrend.
Aktuális példa: mindazok, akik a frissen beiktatott amerikai elnök, Donald Trump bármely mondatán / tettén akár csak egy pillanatra is felháborodtak, hisznek Jóban, Rosszban és Istenben, máskülönben a felháborodásuknak sem alapja, sem értelme. Az a furcsa, hogy a háborgók ezt nem tudják, sőt többnyire határozottan tagadják.
A deklaráltan nem hívők problémája
A hitet el lehet utasítani olyan alapon, hogy valaki kifejezetten önző, normaszegő, akár mások szerint gonosz szeretne lenni, és mivel a hit gátolná ebben, szándékosan nem hisz. Ez ritka szélsőség, szociopátiának / pszichopátiának szokták diagnosztizálni. Sokkal gyakoribb, hogy az illető a vallásban látja például az emberi jogok fékezőjét, ebből kiindulva utasítja el a vallást és/vagy a hitet. Az a gond, hogy ha deklaráltan ezt teszi, emberi jogokról sem tud érvényesen beszélni, csak nincs ezzel tisztában. Az emberi jogok is csak akkor lehetnek egyetemes érvényűek, ha a megfogalmazóik hisznek Jóban és Istenben.
Hány egyetemes szabályt kell ahhoz megfogalmazni, hogy hívők legyünk?
Egyet, egy meggondolatlan pillanatban. Attól kezdve már hiába bizonygatjuk, hogy dehogy hiszünk, implicite elfogadtuk a Jót és Isten létét. Feltéve persze, hogy a meggondolatlanul kikottyantott szabályt egyetemesen érvényesnek tartjuk.
Ki lehet-e bújni ez alól a spontán egyetértésre hivatkozva?
Nem, mert a spontán egyetértők sosem elégednek meg az addigi spontán csoportjukkal, aktívan terjeszkedni, felvilágosítani akarnak, ami máris egyetemes normaalkotó igényt jelez.
Pontenciális kilépés a paradigmából
A kanti erkölcsi univerzalista paradigmából csak az tud kilépni, aki spenót kategóriába sorolja a fasizmust / népirtást / kínzást / rasszizmust. Ilyen ember nincs, illetve aki így viselkedik, azt erkölcsi értelemben nem tartjuk normális embernek. A paradigmából nem tudunk kilépni.
Következtetés
Humánetológiai megfigyeléseink alapján minden ember hisz Jóban, Rosszban és Istenben, legfeljebb nem kezeli tudatosan ezt a területet az életében. Ez pedig az ember gondolkodás ellentmondásosságára hívja fel a figyelmet. Milyen agyműködésre következtethetünk belőle?
Folyt. köv.

2017. január 20., péntek

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 1. rész

Nem mindenki követi a tudomány napi fejleményeit, így még nem mindenki értesült róla, hogy az ősrobbanás modelljét számos kritika érte az utóbbi években. A legalapvetőbb ellenvetés, hogy nem sikerült az idővonalat visszakövetni a 0. pillanatig. Azaz mintha nem történt volna meg a feltételezett kiinduló esemény.
Számos alternatív elképzelés született (végtelenül öreg, hideg univerzum; kvantumfolyadékból álló univerzum, stb.) anélkül, hogy bármelyikről konszenzus alakult volna ki. Ezért nem is tudok belinkelni egyetlen forrást, amiből minden kiderül. Van viszont számos angol nyelvű forrás (kereső kifejezés: "there was no big bang"), amelyet figyelmesen tanulmányozva meggyőződhetünk róla, hogy valóban küszöbön áll a tudományos paradigmaváltás.
Ha nem volt ősrobbanás, akkor nem jó kérdés, mi volt előtte. Viszont jó kérdés, hogy mi történhetett az ősrobbanással szemben, hogyan keletkezett a ma ismert világegyetem.
Meglepő módon, a hit szempontjából ez lényegtelen: bármilyen kezdetet feltételezünk is, mindig érvényes felvetés, hogy mi volt korábban. Esetleg Isten teremtette az anyagot? Lehetséges, hiszen minden fizikai modell arra fut ki, hogy valamikor réges-régen az anyag egészen más természetű volt, és teljesen más törvényszerűségeknek engedelmeskedett, mint ma. Ha az anyag nem létezett mindig a ma ismert formában, akkor akár teremthette is valaki, praktikusan Isten.
Arisztotelész a kérdést módszeresen végiggondolva jutott el az „első mozgató” problémájához: ha tapasztalatunk szerint a dolgok azért mozognak, mert valaki mozgatja őket, ki/mi az első tényező, a mozdulatlan mozgató? Viszonylag friss fejlemény, hogy a CERN részecskegyorsítóban vélhetően felfedezték a Higgs-bozont, amitől az atomoknak tömegük van. Azaz az atomoknak nem volt tömegük, míg a Higgs-bozon működésbe nem lépett. De ki/mi aktiválta a Higgs-részecskét?
Arisztotelész persze nem tudta e szavakkal feltenni a kérdést, modellje mégis megelőlegezte minden korok összes hasonló kérdését, és választ is adott rájuk. Az első mozgató csakis az örökkévaló, mindenható Isten lehet, aki bármit teremthet, de akit nem kell teremteni, mert önerőből létezik. Csakhogy ez egy elméleti konstrukció, amit nem ellenőrizhetünk gyakorlati adatokkal.
És mi volt Isten előtt? – kérdezheti bárki, aki hozzám hasonlóan szereti feszegetni a végső határokat. Emlékeztető jelleggel válaszolhatjuk azt, hogy miután Istent örökkévalóként definiáltuk, a kérdés ellentmond a saját definíciónknak. Csak a definíció nem több, mint dogma, és minden dogma annyit ér, amennyi észérvünk van az alátámasztására, mikor rákérdeznek. Isten örökkévalóságának alátámasztására annyi észérvünk van, hogy így praktikus és következetes. Ha nem lenne örökkévaló, akkor nem lehetne első mozgató.
Figyeljük meg az érvelést: Isten az első mozgató, tehát örökkévaló; Isten örökkévaló, tehát első mozgató. A premissza és a következtetés kölcsönösen egymásra hivatkozik, azaz körkörös érveléssel van dolgunk. Ez egy kétismeretlenes egyenletre hasonlít: x + y = 4. Érvényesen annyit állíthatunk, hogy HA x = 1, AKKOR SZÜKSÉGSZERŰEN y = 3, de önmagában sem x-et, sem y-t nem tudjuk megadni. Vagyis HA ELFOGADJUK, hogy az első mozgató Isten, AKKOR SZÜKSÉGSZERŰEN örökkévaló. Márpedig az állítás mindkét tényezője vitatott, így sem a premisszát, sem a konklúziót nem tekinthetjük elfogadottnak. Az oda-vissza hivatkozás egyik állítás érvényét sem erősíti. (Ahogy persze az érvénytelenségüket sem.)
Az arisztotelészi paradigma egyrészt megkerülhetetlen, másrészt Istennel sem oldható meg véglegesnek tekinthető módon. A világról alkotott minden fizikai modellünk szükségképpen az első mozgatóra vonatkozó kérdéshez vezet, ám Isten kinevezése első mozgatónak minden korban pont annyira nélkülözi a végső meggyőző érvényt, mint Arisztotelész idején.
A fentiek alapján beláthatjuk, hogy a fizika egy-egy új modellel legfeljebb kijjebb tolhatja a mozgatók ok-okozati láncolatát a végtelen irányába, de szükségszerűen az arisztotelészi első mozgató paradigmáján belül marad, onnan semmilyen módon nem törhet ki. Más szóval, nincs olyan fizikai felfedezés, amely valaha is áttörést hozhatna az Isten-vitában.
Az Istennel kapcsolatos gondolkodás azonban egy másik tudományos keretre is támaszkodhat: Kant erkölcsi univerzalista paradigmájára, és ezen belül válik igazán izgalmassá számunkra, 21. századiak számára is.
Folyt. köv.

2017. január 16., hétfő

A szegények szegényednek?

Az Oxfam nevű szegénységellenes szervezet szerint igen, ha így értelmezzük a feltevést, hogy a nyolc leggazdagabb embernek akkora lenne a vagyona, mint a legszegényebb 3,6 milliárdnak.
Szerintem pedig a szegények nem szegényednek, hanem gazdagodnak – csak nem olyan gyorsan, mint a legsikeresebbek. A vagyonok koncentrálódása négy fontos dologra hívja fel a figyelmet.
1. Nem zsarnoki uralkodókról, hanem kiemelkedően tehetséges gazdasági szakemberekről van szó, akik a gazdasági társaságaik révén jutottak vagyonhoz. A gazdasági társaság a jóléti együttműködés modern formája, lehetővé teszi, hogy akár sok millió ember egy közös célért dolgozzon, nagyjából igazságosan elosztva a szorgos munka gyümölcseit. Szerintem ez üdvözlendő. Remek dolog, hogy gazdasági társaságok működnek, és növelik az egész emberiség jólétét.
2. A „szegénységellenes” szervezetek populista szociális demagógiát folytatnak, a felméréseik megtévesztő módszertant alkalmaznak, az „eredményeik” több esetben csalárdak. Nem szégyellik magukat, mert őszintén hiszik, hogy a „jó” cél érdekében egy kis füllentés erkölcsileg rendben van. A céljuk (általános jólét egyéni teljesítmény nélkül) azonban nem jó, és ez nagyobb probléma, mint a füllentés. Ezek a szervezetek valójában gazdaság- és szorgalomellenesek: jólétellenesek.
3. Ha a világ nyolc leggazdagabb emberének vagyona valóban akkora, mint a szegények 50%-áé, az azt jelenti, hogy e nyolc ember tehetség-teljesítmény mutatója akkora, mint a szegények 50%-áé. Nem tetszik? Fokozzák a szegények a tehetség-teljesítmény mutatójukat, hogy nőjön a jólétük. Alapítsanak és vezessenek gazdasági társaságokat, vegyenek példát a leggazdagabbakról. A szegények helyzetének javítása egyébként is olyan szociális rendszereken múlik, amelyeket főként a gazdasági társaságok finanszíroznak. Nem csak társasági adóval, hanem munkahelyek biztosításával, társadalmi felelősségvállalással, a dolgozóik személyi jövedelemadójával, a fogyasztásuk ÁFA-jával, stb.
4. A szegények jóléte világszerte folyamatosan nő. Nőhetne gyorsabban is – ehhez többet kellene tanulni, teljesíteni, alkotni, vállalkozni. Dolgozzunk azért, hogy így legyen, segítsük őket ezen az úton, de ne ígérjünk nekik demagóg populista módon teljesítmény nélküli jólétet. Az esélyegyenlőség valóban az esélyek – és nem az eredmények – egyenlőségét jelenti.
Az index.hu cikke az ésszerű és felelősségteljes újságírás szép példája, gratulálok a szerzőnek, Mészáros Tamásnak.

2017. január 10., kedd

Hogyan politizáljunk

A bal-lib és konzi következetlenségeket bemutató sorozataim nyomán felvetődhet a kérdés, hogy akkor mi az élet- és működőképes politikai felfogás. Ebben a bejegyzésben igyekszem választ adni a kérdésre.
Politizálni kizárólag eredménycentrikusan és gyakorlatorientáltan érdemes.
A politizálás egy közösség jólétéért folytatott versengés. Úgy kell csinálni, hogy attól nőjön a közösség jóléte.
Értelemszerűen nem tudjuk növelni a közösség jólétét, ha szerintünk nincs is közösség. Akkor sem tudjuk növelni, ha szerintünk semmi se változzon – mert akkor a jólét is legfeljebb csökken, magától.
A mai világ jellemzője a szabadság és a nagy rendszerek összhangja: ki-ki igen széles határok között azt csinál, ami neki tetszik. A nagy rendszerek pedig – ha értőn bánunk velük – önmaguktól jólétté alakítják ezt a sokszínűséget.
A szabad piac jólétet hoz, ha ezt várjuk tőle, és ellenőrizzük is, hogy megvalósul-e. Lehet a szabad piaccal is visszaélni, nem személytelen automatizmus. Legyen világos a cél (jólétnövelés), legyen világos, hogy csak a jólétet növelő szabad piacnak van létjogosultsága. Az öncélú (jólétet nem növelő) szabadpiac nem kívánatos, és bármikor korlátozható, gyámság alá vehető. És ez nem szélsőség, hanem ésszerűség, gyakorlatorientált magatartás.
A szociális ellátó hálózat célja a társadalmi igazságosság növelése. Ha növeli, jó, ha nem növeli, megreformálandó.
A média célja a hiteles tájékoztatás. Ha ezt szolgálja, jó, ha nem, akkor érvénytelen a sajtószabadságra hivatkozás! A rosszul működő médiát meg kell reformálni.
A diszkriminációmentesség célja is a jólétnövelés. Amíg ezt szolgálja, addig jó. Ha a jólét ellen kezd hatni, újratervezendő.
A demokrácia célja a közösség jóléte, és nem a l'art pour l'art demokratáskodás. A közösség jólétét nem szolgáló demokrácia illegitim.
Az emberi jogok célja az egyén jó közérzetének növelése – összhangban a közösség javával. Ha az emberi jogok a közösség ellen fordulnak, érvénytelen az emberi jogokra való hivatkozás.
Röviden: ne ideológiában gondolkodjunk, miszerint szabadpiac/emberijog/sajtószabadság/demokrácia szent tehén, és minden körülmények között jó, még l'art pour l'art alapon is. Vagy éppen rossz, átverés, és feltétlenül leépítendő. Mindkét szélsőség butaság, célszerűtlen, kerülendő. Gondolkodjunk gyakorlati eredményekben, miszerint az előbbiek meghatározott célt szolgálnak, és csakis e cél teljesülése legitimálja feltételhez kötötten őket. Ha így kezdünk politizálni, hamarosan utolérjük Ausztria GDP-jét. Ne feledjük, hogy 1989-ben ez volt a konkrét célja a „rendszerváltásnak".

2017. január 9., hétfő

Konzervatív következetlenségek 4. rész

d. A nem változás mint maladaptív stratégia
Bevett gospel-bölcsesség szerint „ha jó volt az anyukámnak, jó lesz nekem is". Voltak az emberiség történetében történészi szempontból unalmas jóléti korszakok, amikor 50-100 évig nem történt semmi szokatlan, ami magatartásváltozásra ösztökélte volna az egyént. A mai kor azonban nem ilyen.
Napjainkban a gyors változás a fő szabály, az állandóság pedig kivétel, már-már szerencsés véletlen. A tudomány, a technika, a népességnövekedés és a városiasodás vadul száguld előre, és mellékhatásként mélyreható társadalmi-erkölcsi-felfogásbeli változást okoz. Magyarán: városban iPhone-t nyomogatva egész másképp élünk és gondolkodunk, mint pár évtizede falun, nehéz úgy tenni, mint ha semmi sem változna.
Evolúciós értelemben maladaptív (rosszul alkalmazkodó) stratégia, amikor egy populáció nem követi a körülmények változását: pl. jön egy jégkorszak, ám a mamutcsorda nem költözik délre, nem növeszt vastagabb bundát, nem szaporodik jobban, védtelen marad a ragadozóival szemben. Az alkalmazkodás hiánya megtizedeli az állományt, akár kihaláshoz is vezethet. „Ha anyukámnak jó volt 5 centis bunda, nekem azért sem kell 10 centis" – érvelhetne egy konzervatív mamut.
A mai gyors átalakulás megtizedeli a közéleti konzervativizmus változást ellenző változatát, és akár a kihalását is eredményezheti.
Megoldási javaslatom: kövessük az idők szavát. Jöhetnek stabilabb korok, amikor a nem változás lesz az alapszabály, jelenleg viszont más a helyzet, ehhez kell alkalmazkodni.
- vége -

2017. január 8., vasárnap

Konzervatív következetlenségek 3. rész

c. A haladás mint probléma
Egy átgondolatlan konzervatív körömszakadtáig ellenzi a változást, a haladást, miközben a világ mást sem tesz, mint változik és halad. Az átgondolatlan konzervatív így hülyét csinál magából, és lejáratja az elképzeléseit.
Holott a konzervatív álláspont körültekintő jövőképként is bemutatható: a konzervatív e felfogásban mindössze óvatos az elkerülhetetlen változással és haladással kapcsolatban, nem akarja ezeket siettetni vagy elkapkodni, de nem is áll ésszerűtlenül ellen az elkerülhetetlennek.
Példa: a konzervatív üzleti terv nem arról szól, hogy idén is mindent pont úgy csinálunk, mint tavaly, mert lefagyott az agyunk, hanem arról, hogy óvatos becslésekkel élünk, és kerüljük a túlzott kockázatvállalást. Nem ígérünk 20%-os növekedést akkor, amikor a piaci szereplők 5% körüli növekedésre számítanak. A konzervatív hitelfelvétel lényege nem az, hogy egyáltalán nem veszünk fel hitelt, hanem hogy körültekintően felmérjük az összes lehetséges kockázatot, és csak annyit vállalunk be, amit biztosan tudunk kezelni. Nem adósodunk el a fejünk búbjáig. A konzervatív becslés pedig értelemszerűen nem nulla, hanem óvatos, visszafogott. Az üzleti/pénzügyi életben ezt hívják konzervativizmusnak.
Megoldási javaslatom: ne akarjuk elkerülni azt, ami elkerülhetetlen, viszont legyünk körültekintőek, óvatosak, és a kockázatvállalás helyett a teljesíthetőségre összpontosítsunk. Ez népszerűvé és sikeressé teszi a konzervatív felfogást – mint a gazdaságban.

2017. január 4., szerda

2017 – a demokrácia éve

Az újév első bejegyzésével szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki a demokráciát félti a többségtől, és egyben biztatni a magyar választókat, hogy igyekezzenek észérvekkel alakítani a többség véleményét. Mindenki demokratizáljon még két embert!
A demokrácia piac, a közéleti ideák szabad piaca. Mármost, a piacról tudjuk, hogy magától tud áruellátást és jólétet biztosítani. Ha meghackeljük, ahogy pl. a kommunisták próbálták, akkor hiányt és szegénységet állítunk elő. Ez a helyzet a demokráciával is. Ha meghackeljük, akkor demokráciahiányt állítunk elő, és teret nyitunk a szélsőségeseknek.
A kényes kérdés persze, hogy mit tegyen a tartósan kisebbségbe kerülő oldal: örüljön, hogy a többség akarata érvényesül, vagy sírjon, hogy a többségnek nincs igaza, a többség hülye, birkanép, stb.?
Célszerű örülni, hogy működik a demokrácia mechanikája, azaz a többségnek igaza tud lenni, kormányt tud működtetni. Ez sokkal jobb, mint – akár csak puha – diktatúrában élni.
Na de ha a – hülye, megvezethető, stb. – többség ellenünk van? Akkor próbáljuk meggyőzni a többséget. Ennyire egyszerű a feladat. Ha látványosan igazunk van, akkor csak meg tudunk erről győzni másokat is. Ha tartósan nem sikerül, akkor mitől vagyunk olyan biztosak az igazunkban?
Demokratának lenni annyi, mint nem félni... a többség hosszú távú ésszerűtlenségétől. Demokratának lenni annyi, mint bízni a többség józan eszében és meggyőzhetőségében.
Aki vállalja, hogy a többség kormányozzon akkor is, ha épp nem a szája íze szerint teszi, az demokratikus elkötelezettségű. Aki kisebbségből, a többség akaratát megkerülve akar érvényesülni, az meg antidemokrata, diktatórikus beállítottságú. Nem kellemes az antidemokratikusság tudatával együttélni.
A magyar demokrácia még fiatal, ezért nem csoda, hogy a többséget megkerülő szándék jobbra-balra megfogalmazódik, és logikus módon a kisebbségben maradt oldalon erősödnek fel az ilyen hangok. Momentán pont a bal-lib oldal hajlamos inkább az antidemokratizmusra, de ha fordul a kocka, majd a másik oldal válik rá hajlamossá. Sok generáción át kell virágzó demokráciában élni ahhoz, hogy az antidemokratikus gondolkodás már csak keveseket kísértsen meg.
Nem szereted, ahogy a többség gondolkodik? Nosza, győzd meg a többséget, hogy a te gondolkodásod célszerűbb, hasznosabb, értelmesebb. Pl. nagyobb közösségi jóléthez vezet. Ehhez persze nem árt hinni a közösségben, a közös érdekekben. A közösséget fenntartással kezelő ember nehezen tudja meggyőzni a többséget arról, hogy az elképzelése hasznosabb... a közösség számára. Akinek víziszonya van, nem nyer úszóversenyt. Akinek közösségiszonya van, az nem nyeri el a közösség szavazatainak többségét. Ez így ésszerű. Ha gond a közösség, akkor korrekt, hogy kimaradsz a közösség életéből, sőt ilyen hozzáállással demokratának is nehéz lenni. Nem plauzibilis.
Miért nem? A demokrácia egy közösségi irányító rendszer. Ha nincs közösség, nincs mit irányítani, nincs demokrácia. Ha belegondolunk, a közösségellenesség a demokráciaellenesség szinonimája. Továbbá, ha nem hiszünk abban, hogy a többség képes ésszerű döntéseket hozni, akkor nem hiszünk a demokrácia ésszerűségében, célszerűségében, azaz antidemokraták vagyunk. Még nem találkoztam olyan szimpatikus emberrel, aki antidemokratának mondta volna magát. A számomra szimpatikus emberek mind demokratának nevezik magukat – ideje, hogy a szavakhoz a közösség, a többség és az ésszerűség elfogadása is társuljon.
Tegyük 2017-et a demokratikus fejlődés évévé: bízzunk abban, hogy látványos igazunk többségben ölt testet. Higgyünk a társadalom józan eszében, mert ha nem hiszünk benne, akkor valóban tartósan kisebbségben maradunk. A demokrácia ugyanis a hackelői ellen hat, és ez történelmi léptékben így helyes, így igazságos.
Ebben a tudatban készüljünk a 2018-as választásra.

2016. december 31., szombat

Tibike vs korrupció, 2017

Bödőcs Tibor londoni műsorából kiderül, hogy a kitűnő humorú komikus erősen be van rágva korrupcióügyben. Olyannyira, hogy már-már elrontja a showt. Szerintem kár lenne, ha „Tibike" aktuálpolitikai aprópénzre váltaná a tehetségét. Mivel nem ő az egyetlen, aki be van rágva, sokak számára hasznos lehet az alábbi gondolatmenet.
A korrupciónak megvan az egyszerű ellenszere: egy megfelelő és kevésbé korrupt alternatíva.
Példa: ha egyetlen autó alkalmas taxinak, akkor annyit fogyaszt, amennyi neki tetszik. Ha számos autó megfelel a célra, akkor meg lehet őket versenyeztetni fogyasztásban és egyéb paraméterekben. Alapvető követelmény azonban, hogy az illető jármű legyen alkalmas a kívánt célra. Amíg egyetlen jármű teljesíti ezt a feltételt, addig felesleges panaszkodni a fogyasztására.
A magyar politikában ez azt jelenti, hogy amíg egyetlen politikai formáció képes a közérdeknek megfelelő módon kormányozni, addig annyit fogyaszt, amennyi neki tetszik. Milyen a közérdeknek megfelelő kormányzás? Amilyet a választói többség annak tart. Minden párt szabadon népszerűsítheti a maga kormányzati terveit, a közvélemény pedig szabadon eldönti, hogy szerinte melyik felel meg leginkább a közérdeknek.
Ha számos párt állna szoros versenyben a közérdek szerinti kormányzásért, akkor meg lehetne őket versenyeztetni korrupcióból és egyéb paraméterekből. Nosza, álljon számos párt versenyben a közérdek szerinti kormányzásért úgy, hogy az a közvélemény többsége szerint is valóban a közérdeket szolgálja. Ettől vagy lecsökken a korrupció, vagy kiderül, hogy a korrupció jelenlegi szintje szükséges ahhoz, hogy a kormányzás valóban a közérdeket szolgálja.
Ha egyetlen autó alkalmas taxinak, akkor annyit fogyaszt, amennyi neki tetszik. Ha három autó alkalmas, és mind nagyjából annyit fogyaszt, akkor célszerű elfogadni, hogy a jelen történelmi helyzetben bizony ennyit fogyaszt egy taxi.
A magyar közvélemény nincs felkészülve néhány alapismeretből, 2016 végén érdemes tudatosítani, hogy
- az emberek pénzért dolgoznak;
- aki kevésért vállalja, az rosszul dolgozik és/vagy indirekt módon kerül sokba;
- Európa messze nem mentes a korrupciótól, csak mi eddig idealizáltuk;
- egy átlagos banki vezető még mindig többet keres egy állítólag csúcskorrupt politikusnál;
- a korrupció felfogható spártai etika* szerinti bérkiegészítésként;
- ne gondoljuk, hogy minden pénzmozgás le van papírozva a világban, akár a világ legfejlettebb államaiban;
- ha a korrupciót úgy definiáljuk, hogy lenyúlás célszerűtlen politizálás közben, akkor a célszerű politizálás közbeni lenyúlás nem korrupció, hanem informális bérkiegészítés;
- minél jövedelmezőbb jól kormányozni, annál többen versengenek a lehetőségért, és ez jó a társadalomnak.
Ebből egyféle konstruktív cselekvési irány következik a 2018-as választásra készülve: ellenzékfejlesztés. Legyen színvonalas versengés a kormányzás lehetőségéért, és győzzön a választáson résztvevők többsége által legjobbnak tartott pályázó. Keressen a többség szerint célszerű kormányzással SOK-SOK PÉNZT, papíron vagy informálisan. Ennek jegyében kívánok a blog olvasóinak boldog, sikeres, és anyagiakban is bővelkedő 2017-et.
*Spártai etika: a fiúknak szándékosan nem adtak eleget enni, hogy lopni kényszerüljenek. Ha ügyesen csinálták, ez erénynek számított. Ha elkapták őket, akkor kemény verés járt érte. Vagyis a spártai etika szerint az ételkiegészítés csak akkor probléma, ha tetten érnek. Figyeljük meg, hogy ez az etika működik a világ összes kormányánál, még a „legdemokratikusabbak" esetében is. A spártaiak célja az volt, hogy életrevaló katonákat neveljenek, a mai választók célja, hogy éjjeliőri fizetésért dolgoztassák a politikusokat - az eredmény ugyanaz.

2016. december 30., péntek

Konzervatív következetlenségek 2. rész

b. A nem létező „megőrzése" mint probléma
Jogos kritika a konzervativizmussal szemben, hogy az általa megőrizni javasolt értékek valójában sosem léteztek tiszta formában. Nem volt például magcsalád (apa-anya-fiú-lány), történelmileg kizárólag többé-kevésbé rendezett nagycsaládok (nagyszülők-nagynénik-nagybácsik-apa-anya-fiúk-lányok) léteztek, esetenként szeretőkkel, botrányokkal, szülésbe belehalt anyákkal, triviális betegségbe belehalt gyerekekkel, családon belüli problémákkal. Hogy akarhat bárki megőrizni olyat, ami nem létezett?
Valójában, a konzervativizmus célja a rendezetlen jelenből eljutni egy elképzelt ideálhoz, egy fiktív aranykorhoz, ami bizonyosan nem a múltban, hanem a vágyott jövőben található. A konzervativizmus tehát jövőkép - és jövőképként ugyanúgy bírálható, mint az összes többi jövőkép. Például: amennyiben a magcsalád többségi modellből messze domináns (2/3-os, 4/5-ös, 9/10-es) modellé válik, az jó lesz a társadalomnak? Jólétet növel, vagy jólétet csökkent?
A több száz éve stabil brit társadalom látszólag rendelkezett bizonyos értékekkel, amelyek megőrizhetők. Például: szabad vállalkozás, lelkiismereti szabadság, egészséges individualizmus, közjóra figyelő magatartás, demokratikus önmérséklet.
Ezekkel a magyar társadalom sosem rendelkezett, ami persze nem akadálya annak, hogy jövőképként vágyjunk rájuk. De ne indítsunk kampányt „vissza a magcsaládhoz" mottóval, mert az komolytalan fikció. Ne próbáljuk bebizonyítani, hogy a régi szép időkben a legtöbb család magcsalád volt, mert nem fog sikerülni. Ha kampányt akarunk indítani, tegyük azt „előre a magcsalád felé" jelszóval.
Közelebbről megvizsgálva a brit helyzetet, azt látjuk, hogy a fenti értékek sosem léteztek meghatározó erővel, illetve amilyen mértékben léteztek, olyan mértékben az árnyoldaluk is megjelent. A szabad vállalkozás vezetett a gyarmatokkal való aszimmetrikus kapcsolatrendszerhez, amit ők azóta is sérelmeznek, és rablásnak neveznek. A lelkiismereti szabadság sosem volt elég erős, ezért vándoroltak ki milliók Amerikába. Az egészséges individualizmus egyes lordokra volt jellemző, más lordok meg csupán excentrikusan viselkedtek, míg a köznép nem különösebben törődött ezzel a témakörrel. A közjóra figyelő magatartás valóban megtalálható, de az egyén életébe való erős beleszóláshoz vezet, vagyis az egyéni szabadság ellen hat. (Ne próbáljunk meg előre tolakodni a sorban, mert a britek azt durva sértésnek veszik. Egy egyszerű egészségügyi vizsgálatra is több hónapos a várólista, és ezt morogva elfogadják.) A demokratikus önmérséklet vezet oda, hogy a britek az időjárásról beszélgetnek: abból nem lesz parttalan politikai vita. Miközben az esőről társalognak, politikailag épp oly kevéssé értenek egyet, ahogy mi.
Az árnyoldalakat nem szeretné a magyar társadalom: például gyarmatokat kihasználni, menekülni a vallásüldözés elől, vagy naponta tízszer kitartóan sorakozni. Az egészségügyi várólisták már nálunk is több hetesek, és szívből utáljuk őket! Az időjárásról folytatott udvariaskodás helyett mi parttalanul politizálni szeretünk. Kérdés, hogy mi marad a fenti értékekből, ha az árnyoldalukat nem vállaljuk - jobban megfontolva, akarjuk őket egyáltalán?
Megoldási javaslatom: a konzervatívok mondjanak le a téveszméről, miszerint egykor már létezett értékekhez akarnak visszatérni; fogadják el, hogy egy vágyott jövőképet szeretnének megvalósítani. Fontolják meg, hogy ha minden érték valamilyen hátránnyal jár, és azt minimálisra kellene szorítani, valójában milyen értékekre vágynak ténylegesen. A múltból a jövő felé fordulva teljes kommunikációs váltást kell végrehajtaniuk, hogy komolyan vehetővé tegyék magukat.
A következő részben a haladás (progresszió) problémáját vizsgáljuk meg. Folyt.köv.

2016. december 28., szerda

Konzervatív következetlenségek 1. rész

A bal-liberalizmus belső ellentmondásait taglaló sorozatom folytatásaként először nézzük meg, milyen logikai kihívásokkal él a konzervativizmus.
a. Az állandóság hiánya mint probléma
A konzervativizmus jelentése: megőrző irányzat. Ez azonban nem egyszerűen a status quo megőrzéséről szól, mivel a status quo nem őrizhető meg, és ezt mindenki tudja - önreflexiós pillanataikban még a konzervatívok is.
Ami folyton változik, azt nem lehet megőrizni. Márpedig a világ folyamatosan változik.  Panta rhei - mondta Hérakleitosz, és a jelek szerint igaza van. Senki sem él örökké, és ha esetleg hosszan él, akkor sem marad végig húszéves. Az egyéni életen belül tehát nincs mit megőrizni. Az egészséget sem lehet sokáig, hát még az autónkat vagy egy okostelefont. Akkor miben fogható meg a konzervativizmus lényege?
Mondhatjuk egyfelől, hogy a bal-liberalizmushoz hasonlóan a konzervativizmus is inkább életérzés, mint módszeresen végiggondolt közéleti álláspont. Úgy tűnik, a politika az egymással versengő életérzések piaca, és egyik életérzés mögött sincs következetes filozófia.
Másfelől, azt is mondhatjuk, hogy a konzervativizmus egy értékrend megőrzése: meg akarjuk tartani azt az értékrendet, amire a szüleink, nagyszüleink neveltek.
Utóbbi igaz lehet egy több száz éve viszonylag stabil társadalomban, mint például a brit. De nem lehet igaz egy több száz éve hányódó, ide-oda csapódó, értékrendet kereső társadalomban, mint a magyar.
Megoldási javaslatom: célszerű végiggondolni mit is akarunk megőrizni, illetve létezik-e egyáltalán a megőrzendő, vagy esetleg most akarjuk megteremteni, tehát nem vagyunk szó szerint konzervatívak.
Logikátlannak tartom, ha egy magyar konzervatívnak mondja magát, mindenféle további magyarázat nélkül. Arra utal, hogy még nem hallott a következetes gondolkodásról. Folyt. köv.

2016. december 23., péntek

Miért jött Jézus, a Messiás, a világba?

A posztot Szabados Ádám teológiai blogbejegyzése ihlette, köszönet érte.
Karácsony előtt aktuális kérdés, hogy miről is szól ez a jeles ünnep: Jézus, a judaizmus szerinti Messiás világba jöveteléről. (Tehát egy konkrét ember különleges szerepvállalásáról, és nem az elvont szeretetről, jóságról, stb.)
Ám de miről szól Jézus, a Messiás eljövetele, vagyis miért jött a világba a judaizmus szerinti Messiás?

2016. december 21., szerda

Feloldoztatás német módra

Egyszerű lenne a berlini karácsonyi piacon elkövetett merényletet úgy kommentálni, hogy lám, mi szóltunk, de nem hallgattatok ránk... Addig okoskodtatok a magyar kerítés ellen, míg bele nem dőltetek a dugátokba. Egyszerű lenne, de nem érne meg egy posztot. Csakhogy fontos dolog történt időközben a német társadalommal.
A Wilkommenskultur hátterében jó adag lelkiismeretfurdalás állt, és Merkel a közelgő választás előtt már óvatosan rükvercbe kapcsolt, amikor a merénylet bekövetkezett.

2016. december 20., kedd

Quo vadis, bal-liberalizmus? 17. rész

h. A dogmatizmus meghaladása mint sikertényező
A bal-liberalizmus pár száz éve arról álmodik, hogy hamarosan sikerül meghaladni Istent, hazát, családot, nemzetet, nyelvet, erkölcsöt, hagyományt. Nos, ezek mindegyike köszöni, jól van, cseppet sincs meghaladva. Le lehet állni a szélmalomharccal. A bal-lib sikerhez valójában elég lenne a dogmatizmust meghaladni, és ez nem is reménytelen vállalkozás.
Mi a dogmatizmus? Amikor az embernek csak kalapácsa van, és mindent szögnek lát: egyetlen rendezőelvvel akar megoldani olyan feladatokat, amelyek komplex gondolkodással sokkal hatékonyabban kezelhetők. A dogmatizmus hétköznapi neve: csőlátó fafejűség.
A hagyományos politizálás többféle dogmatika párhuzamos jelenlétéről szólt: az egyik pártnak kalapácsa van, a másiknak csavarhúzója, a harmadiknak harapófogója, stb., és a „következetesség" jegyében egyik sem hajlandó más szerszámot használni. Konkrétan: az egyik párt akkor is adót emelne vagy csökkentene, amikor ennek aktuálisan semmi értelme, a másik akkor is támogatja vagy ellenzi a bevándorlást, amikor épp fordítva lenne célszerű, a harmadik akkor is liberalizálná a gazdaságot, amikor okosabb lenne szabályozni, stb. Mivel a parlamentbe együtt kerültek be, közösen végül is rendelkeztek egy működőképes szerszámkészlettel, noha külön-külön nem boldogultak volna a közéleti feladatokkal. Ez a megközelítés többé-kevésbé működött a hidegháború végéig, azóta viszont korszerűtlenné vált. A nagyhatalmak szembenállása a józan észnél vonzóbbá tette az egyik vagy a másik ideológiát, az enyhülés viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy ha nem minden probléma szög, akkor talán nem bölcs dolog „következetesen" kalapáccsal csapkodni.
A mai sikeres pártok teljes szerszámkészlettel járkálnak, amelyből az aktuális feladathoz illőt veszik elő. Ilyen közéletben egy dogmatikus párt nevetségesen fafejűnek hat. Olyan fafejűnek, mint a parlamentekből sorra kihulló bal-liberális pártok. Pofon után koki után saller után átszálló jut nekik a választóktól, és ezek után még mindig „következetesek" akarnak maradni. Az eredmény magáért beszél. Elvben ki lehet várni, hogy a hagyományos mosópor újra sláger legyen a piacon - de nincs olyan ép eszű marketinges, aki erre építené a karrierjét.
A bal-lib elit azzal kritizálja a Fideszt (azaz a Fiatal Demokraták Szövetségét, amely a nevével ellentétben immár nem fiatal, nem is túl demokratikus, mindössze szövetség), hogy hol piacpárti, hol piacellenes, hol segíti a multikat, hol korlátozza őket, hol egykulcsos adót vezet be, hol meg különadóval sarcol, hol Brüsszel-ellenes, hol meg Brüsszel-párti - azaz nem dogmatikus. Ez ma nem bírálat, hanem dicséret. A Fidesz köszöni, jól van, őrzi a népszerűségét, és közben nő a jólét. Persze leng az inga is, és hamarosan a baloldal következik... ha nem bénázza el.
Bal-lib részről azért sem kellene erőltetni ezt a következetesség dolgot, mert már a bal- és a lib- is ütközik egymással, azaz valódi következetességre eleve nincs esély. Ilyen felállásban az ember nyugodtan lehet technokrata-pragmatista, pláne ha ez szavazatokat hoz, és akár választási győzelemhez is vezethet!
Megoldási javaslatom: dogmatizmus helyett a választókat érdeklő problémákkal kellene foglalkozni, mégpedig jólétet növelő, gyakorlatias módon. Ha a bal-liberálisok megfogadják a tanácsomat, a sikerre rövidebb ideig kell várniuk, mint ha továbbra is a hagyományos mosóporukat reklámozzák. Bár a politikai inga lengése nem állítható le, ügyetlenkedéssel azért késleltethető néhány ciklus erejéig.
A sorozat olvasóit érdekelheti, hogy milyen belső ellentmondások terhelik a konzervatívokat, a kereszténydemokratákat és a szélsőjobbot. Arrafelé is bőven akad elméleti és gyakorlati probléma, de ez már a következő sorozat témája lesz.
- vége -