2017. március 26., vasárnap

Kereszténységet a világ igazságosságáért 4. rész

II. János Pál arra biztatotta a keresztényeket, hogy „ne féljetek”. Ennek ellenére a keresztények félnek. Félnek megmutatkozni a többi ember előtt, félnek vállalni önmagukat, és főleg félnek rossz kereszténynek látszani. Meg akarnak felelni minden külső elvárásnak, még az inkorrekt, igazságtalan, képmutató, tisztességtelen, demagóg elvárásnak is.
Pedig aki igazságosabbá akarja tenni a világot (és a lélektan adatai szerint minden embernek ez a kimondott-kimondatlan célja), az be kell, hogy vállaljon némi feszültséget, némi helytelenítést, rosszallást és nyomásgyakorlást a kortársak részéről. Egy keresztény nem sodródik az árral, hanem navigál a vizen. Békésen, szeretettel, de tudatosan és határozottan. Nem lehet célja, hogy mindig mindenki szimpatikusnak találja, mert aki erre vágyik, az belesimul a közegbe, és ettől „a só elveszti az ízét”.
Sok kereszténynek újdonság az a Katolikus Kislexikonban olvasható elv, hogy a jótékonyság célja nem a vagyoni helyzet megfordítása: a saját szorgalmának köszönhetően jómódú ember ne adakozzék úgy, hogy ennek eredményeképp szegényebbé váljon a megajándékozottnál. Hogyan lehet disztingválni a fele köpenyre rászoruló, megsegítendő embertárs és az egész köpenyt magának követelő demagóg között? Kiderül a következő részekből.
Folyt. köv.

2017. március 24., péntek

Kereszténységet a világ igazságosságáért 3. rész

Mi Isten országának földi logikája?
Az idők hajnala óta kidolgozott valamennyi többé-kevésbé következetes erkölcsi rendszer abból indul ki, hogy az egyén tettei következményekkel járnak, amelyekért az egyén felel. (Tehát nem a testvére, nem a szomszéd, nem a sors, nem a társadalom, stb.) Aki vet, az arat, ha a sors kegyes hozzá. Aki nem vet, az viszont akkor sem arat (jogosan), ha a sors kegyes hozzá. A befektetett munka megtérülése sokféle tényezőn múlik, a be nem fektetett munka meg nem térülése viszont garantált, mert nincs az a szerencse, amely erkölcsileg elfogadhatóvá tenné, hogy az arasson, aki nem vetett. (Definíció szerint megkárosítja azt, aki vetett, ami erkölcsileg elítélendő.)
A világ működésének ez az egyetemesen elfogadott logikája.
Jézus tökéletesen igazságossá teszi a világot, és milliók meggyőződése szerint átírja ezt a logikát. Álláspontom szerint nem írja át. Az alma Isten országában is lefelé esik.
Jézus, a judaista Messiás azt tanítja, hogy segítsünk a balszerencsés vetőn, aki minden erőfeszítése ellenére nem tud aratni. Sőt hogy segítsünk azon a gyanútlan emberen, aki még nem jött rá, hogy az aratáshoz vetni kellene, különben éhen fog halni – ne engedjük éhen halni, adjunk neki enni, és tanítsuk meg vetni. Segítsünk azon a tékozló embertárson is, aki ifjonti hübriszből direkt nem vetett, sőt elpazarolta a lehetőségeit, de már bánja a dőreségét, meg akar változni, és segítséget kér. Mindezt valóban tanítja Jézus, az evangéliumok tanúsága szerint.
Jézus azonban nem tanítja, hogy aki megfontoltan nem vet, mert hosszú távon mások aratásából akar élni, azt tartsák el a keresztények. Ez szociális / emberi jogi demagógia, és alapvetően idegen Jézus tanításától. A keresztények hosszú távon azokon segítenek, akik a vetés – aratás logikáját belátva és elfogadva haladnak a vetés felé. Nem bűn a segítséggel visszaélőnek néhány alkalom után azt mondani, hogy „te csalni akarsz, keress magadnak más bolondot". Nem keresztényietlen elutasítani a visszaélőt, aki nem bánja, amit tesz, és hideg fejjel mások munkájából akar megélni. (Itt nem a tőkésre kell gondolni, a tőkés teljesítménye a befektetett pénz, ami létfontosságú a gazdasági jóléthez.)
Példa: Jézus azt tanítja, hogy add a köntösöd felé annak, aki fázik. Azt nem tanítja, hogy ha az illető eladja a fél köntöst, elissza az árát, majd visszajön hozzád a másik feléért, akkor azt is add oda. A világ összes jóléti problémája abból adódik, hogy a keresztények félnek bevállalni ezt a különbségtételt, nehogy rossz kereszténynek mondják őket.
Pedig ha mernek disztingválni, a világ jóléte hirtelen ugrásszerűen megnő.
Folyt. köv.

2017. március 17., péntek

Kereszténységet a világ igazságosságáért 2. rész

Honnan tudjuk, hogy Jézus földi, és nem túlvilági igazságosságot hozott?
Elsőre azt vélhetnénk, hogy két szabadon választható modellről van szó: ha akarom, hihetek abban, hogy csak a játékvonat az igazi, és működőképes vonat a képzeletemben van; vagy hihetem, hogy van működőképes vonat, de nem tehetem kötelezővé azok számára, akik csak a játékvonatban hisznek. Vagyis hihetem, hogy Jézus csak a túlvilágon hoz jólétet, vagy hogy már a földön is, de az utóbbi modellt nem tehetem irányadóvá az előbbi modell hívei számára. Valójában de.
Jézus eljöveteléről ugyanis kizárólag judaista apostolok értesítették az emberiséget. Ha ők nincsenek, egyetlen gój sem tudna Jézusról. Azt sem tudnánk, hogy létezett, meg hogy az úgynevezett „Messiást” eszik-e vagy isszák. Mármost, a judaista apostolok azt állították, hogy Jézus az a Messiás, akinek a judaizmus szerint el kell jönnie, hogy boldoggá tegye az egész emberiséget. Dacára annak, hogy a kortárs judaisták többsége nem értett ezzel egyet.
Milyen érvük volt a judaista apostoloknak? Hogy feltámadt. Ha megnézzük a judaizmus várakozásait a Messiással kapcsolatban, nem találunk feltámadást. A Messiásnak nem volt kifejezett feladata feltámadni. Egy másik érv, hogy Jézus csodákat tett. Ám a judaizmus szerinti Messiásnak ez sem feladata. Ami a judaizmus szerint feladata, az minden zsidó egyesítése (v.ö. századik elkóborolt bárány), a zsidók összes ellenségének legyőzése (v.ö. Mózes és Dávid), és minimum ezer évnyi globális (földi) uralkodás jólétben, igazságosságban (v.ö. Salamon).
Ehhez képest Jézus igyekezett egyesíteni a zsidókat, de nem sikerült neki, a római megszállókat meg sem próbálta legyőzni, és a földi hatalomátvétel előtt keresztre feszítették. A kortárs judaisták többségének szemében ezért számított bukott messiásjelöltnek, álmessiásnak. Csodákat tett? Feltámadt? Judaista szempontból: na és?! Ennek semmi köze a messiássághoz.
Egy állítólagos Messiás, aki sok érdekességet tett, amit egy messiásnak nem kell tennie, viszont semmi olyat nem tett, amit kellett volna, nyilvánvalóan nem Messiás, ilyen dajkamesét csak a buta gójoknak lehet beadni – vélte a kortárs judaista többség, és vélik azóta is az ójudaisták.
Ha ebben a háttérben egy keresztény ragaszkodik hozzá, hogy a lényeg a csoda, a feltámadás és a túlvilági ígéret, akkor csak a saját butaságát bizonyítja. Nincs olyan opció, hogy Jézus a túlvilágon teljesíti a messiási feltételeket, mert akkor Jézus majd a túlvilágon számít Messiásnak, itt a földön nem. Egy túlvilági Messiás pedig definíció szerint nem Messiás, mert a Messiásnak földinek kell lennie.
Az egyetlen működőképes modell, amelyben Jézus tényleges Messiás, az, hogy csak a kortársai számára tűnt vesztesnek, valójában minden földi messiási elvárást teljesített:
– hosszú távon kiűzte a rómaiakat, sőt átvette felettük az uralmat
– hosszú távon földi jólétet és igazságosságot hozott, a követőinek értékrendjén keresztül
– hosszú távon minden zsidók egyesít, az egyesülés kizárólag Jézus személyének elfogadásán múlik
– sőt, hosszú távon Jézus minden embert egyesít a földön
– Jézus tanításánál nincs igazságosabb jólét, sem jólétibb igazságosság.
Ha a fentieket végiggondoljuk, nem kérdés, hogy Jézus földi igazságos jólétet hozott a világba. Nem is fakultatív vélemény, hanem az egyetlen működőképes modell, az egyetlen olyan forgatókönyv, amelyben a kereszténység értelmes dolog.
Folyt. köv.

2017. március 14., kedd

Kereszténységet a világ igazságosságáért 1. rész

Ha Jézus valóban a judaizmus szerinti Messiás, akkor „munkaköri kötelessége” a lehető legigazságosabbá tenni a földi világot. Különben definíció szerint nem lehet a judaizmus szerinti Messiás.
Mára olyan látszat alakult ki, hogy a világ rettenetesen, felháborítóan igazságtalan, és a Jézus tanítását életre váltani igyekvő keresztények nem teszik igazságosabbá. Sőt, mintha az igazságosság terén lemaradnának a kommunisták, szocialisták, szociáldemokraták, humanisták, liberálisok mögött. Az összes jó érzésű ember mögött. Mintha egyenesen fékeznék a világ haladását a lehető legigazságosabb állapot felé.
A sorozatomban azt szeretném bemutatni, hogy a látszat csal, a helyzet éppen fordított: a keresztények haladnak a lehető legigazságosabb világ felé, és messze mindenki más előtt járnak e téren.
A világ lehető legigazságosabb állapota ugyanis a „ki mint vet, úgy arat” bölcsesség alapszabálykénti alkalmazásával alakul ki, és Jézus tanítása e felé az állapot felé vezet, míg az alternatívák elfelé vezetnek tőle.
Tételmondat: minden felnőtt ember az esetek döntő többségében arasson úgy, ahogy vet, ettől lesz a világ a lehető legigazságosabb.
Azonnal számos kérdés és ellenvetés adódik. Pl. honnan tudjuk, hogy Jézus tényleg ezt tanította, és nem az ellenkezőjét? Nem az a kereszténység lényege, hogy senki ne úgy arasson, ahogy vet? Nem arról van szó, hogy a vetés-aratás kemény, kegyetlen logikájával szemben Isten végtelen szeretete érvényesül, és hatályon kívül helyezi azt? Hogyan egyeztethető Jézus tanítása össze azzal, hogy ki-ki úgy arasson, ahogy vet? Ha már vetés-aratás, akkor szemet szemért, fogat fogért? Ez tenné igazságossá a világot?!
1. rész
Mit tanított Jézus a vetés-aratás témakörben, illetve tanította-e az ellenkezőjét?
Jézus egyértelműen más erkölcsöt tanított, mint bárki előtte. Ha nem ezt tette volna, semmi különleges szerepe nem lett volna a világ sorsának alakulásában, azaz nem lehetett volna a judaizmus szerinti Messiás.
Isten országa köztetek van – mondja Jézus. Vagyis Isten országa a személyközi kapcsolatok új etikájáként valósul meg. Isten országának erkölcsi kódexe vajon hatályon kívül helyezi a vetés-aratás szabályát?
Nem, hiszen Jézus nem helyezi hatályon kívül a teremtett világ működésének egyetlen szabályát sem. Nem tanítja, hogy a meleg hideg, vagy hogy a hideg meleg. Nem prédikálja, hogy a nap este kel, és reggel nyugszik. Nem mondja, hogy a fák ősszel rügyeznek, és a lomb tavasszal hull le. Nem állítja, hogy ha jót tesznek velünk, sírjunk, és ha rosszat, ujjongjunk. Jézus elfogadja az Isten teremtette világ működését, mert jónak és igazságosnak tartja azt. Shakespeare Macbethje azzal kezdődik, hogy „szép a rút, és rút a szép”, azaz a világ kifordult önmagából, gonosz tettek várhatók. Jézus örömhíre ezzel szemben arról szól, hogy a rút az rút, a szép az szép, ám a rútra válaszoljunk széppel, mert ettől lesz szép az egész világ, ez Isten országának új etikája.
Szeressétek ellenségeiteket – mondja. Nehéz feladat. De hogy sikerüljön, tudnunk kell, ki az ellenségünk. Jézus nem azt mondja, hogy az ellenség a barát, hanem hogy másként álljunk az ellenséghez, aki a maga részéről továbbra is ellenség. Rövid távon nem az ellenség változik, hanem a mi attitűdünk az ellenséghez. Jézus nem azt mondja, hogy ha megdobnak kővel, az valójában finom kenyér, hanem hogy a kőre kenyérrel reagáljunk.
Vannak olyan példabeszédek is, szép számmal, amelyek egy az egyben építenek a földi logikára: a tékozló fiú sorsa, a tálentumok kamatoztatása, a hűtlen szolga ügyeskedése, az igazságtalan bíró története, a magvető példázata, a balga szüzek olaja, a lakodalomból kihajított vendég esete. Jézus ezekben a hallgatóság megszokott földi gondolkodásmódjára épít, nem biztat a világi logika kiiktatására. Ha Jézus hatályon kívül helyezte volna a földi logikát, akkor egyetlen történetét sem tudta volna elmesélni, mert a hallgatóság semmit nem értett volna belőle. Vannak olyan kérdések, amelyekre pont ezért nem ad részletes választ. Annyit mond, hogy nagyon másképp van, mint a földön, ezért földi ésszel úgy sem értenétek. Amit viszont konkrét részletességgel tanít, az földi logikával befogadható, azaz a földi logika jelentős részben összhangban áll Isten országának új erkölcsi szabályzatával.
Ha Jézus hatályon kívül helyezte volna a földi észt, a hegyi beszéd sokkal rövidebb lett volna: „emberek, mostantól minden fordítva van, nappal alszunk, éjjel élünk, feküdjetek le, éjfél után folytatjuk; aki éhes, ne aggódjon, mostantól nem eszünk”. A hegyi beszéd azonban bonyolultabb ennél: azokról a kisebb horderejű módosításokról szól, amelyek az új erkölcsi rend érvényesüléséhez szükségesek. A „kisebb horderejű” nem azt jelenti, hogy könnyű, hanem hogy nincs minden - 1-egyel megszorozva, az alma Isten országában is lefelé esik. Az Isten országa felé törekvő ember ne számítson rá, hogy az alma másfelé esik, Jézus tanítása nem jogosítja fel efféle vélekedésre.
Összegezve: mivel a teremtett világ a jelen formában jó és igazságos, Isten országa a teremtett világ ismert szabályaival összhangban valósul meg, de olyan új etikai keretben, amelyben minden rosszra igyekezzünk előre mutató jóval reagálni. Isten országa így válik általunk globális erkölcsi renddé.
Két új kérdés is felvetődik: honnan tudjuk, hogy Isten országa földi világrend, és nem túlvilági? Hosszú távon mi legyen azokkal, akik az előre mutató jó reakciók ellenére is konokul, megfontoltan ragaszkodnak a rossz cselekedeteikhez?
Folyt. köv.

2017. március 9., csütörtök

Mi az igazságtalanság?

Megfigyelésem szerint az emberiség döntő többsége azt gondolja, hogy igazságosabbá teszi a világot, vagy legalábbis nem teszi igazságtalanabbá. Ez a felfogás a személyiségprofilunkból következik: fontos azt gondolnunk és éreznünk belül, hogy alapvetően jók vagyunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz színben tűnjünk fel saját magunk előtt. Ennek ellenére ádáz vita folyik bal- és jobboldaliak között a legtöbb társadalmi témában, és a két oldal kölcsönösen igazságtalannak tartja egymást. A vita oka lehet: mintha másként gondolkodnánk arról, hogy mi az igazságtalanság.
Van, aki vitatja, hogy a közéleti felfogások binárisan leírhatók bal- kontra jobboldalisággal. Az alábbiakból kiderül, létezik-e három vagy többféle nézet az igazságtalanság konkrét témaköreivel kapcsolatban.
Mi az igazságtalanság – jobboldali/konzervatív felfogásban igazságtalan, ha egy ember minden elvárható erőfeszítést megtett a jó egzisztenciális helyzetéért, és ennek ellenére nincs jó egzisztenciális helyzetben, mert a körülmények ellene dolgoznak. Egy jobboldali szerint ez felháborító igazságtalanság, amin változtatni kell. Baloldali/haladó felfogásban igazságtalanság, ha egy ember nincs az általa elvárt, illetve maximális szolidaritással elvárható egzisztenciális helyzetben, függetlenül attól, hogy mekkora erőfeszítést tett érte, vagy hogy volt-e, van-e szerepe a szuboptimális helyzet kialakulásában és fenntartásában.
Mintha másként gondolkodnánk az ok-okozatiságról is: egy jobboldali szerint a világ természetesen igazságos állapota, hogy ki mint vet, úgy arat. Egy baloldali szerint pedig a vetés és az aratás között nincs méltányolandó összefüggés, a vetés szerinti aratás is lehet igazságtalan, ha az arató mást szeretne, mint ami a vetéséből következik.
A jobboldali elvárás, hogy az ember tegyen a saját sorsáért, és a sorsa ezzel az erőfeszítéssel arányosan alakuljon. Igazságtalanság, ha a sors ennél rosszabbul alakul. A baloldali elvárás pedig, hogy a sors úgy általában jól alakuljon, függetlenül az erőfeszítéstől. Ezt felismerve már nem csoda, hanem törvényszerű, hogy bal- és jobboldaliak egyetlen közéleti témában se értsenek egyet, és kölcsönösen igazságtalannak gondolják egymást.
Nézzünk meg néhány konkrét vitatémát.
1. Kizsákmányolás: a baloldal szerint rengeteg a kizsákmányolás a világban, a jobboldal szerint meg ki-ki nagyjából annyit keres, amennyit komplex nézetben megérdemel. Azaz amennyit tanult, amennyit dolgozik, amennyire önérvényesítő, amennyire vállalkozó kedvű. A baloldal adós a kizsákmányolás működőképes definíciójával. A kizsákmányolás szónak mintha nem lenne semmiféle konkrét, következetesen alkalmazható tartalma.
2. Szegénység: a baloldal szerint a világ tele van szegénységgel, sőt mélyszegénységgel, a jobboldal szerint pedig gyakorlatilag nincs szegénység, a legtöbb ember egzisztenciális helyzete összhangban áll a saját erőfeszítéseivel. A baloldal a szegénység működőképes definíciójával is adós, a szegénység szónak mintha nem lenne konkrét, következetesen alkalmazható tartalma.
3. Rászorultság: a baloldal szerint a társadalom jelentős része rászoruló, a jobboldal szerint pedig nem. A rászorultság sincs meghatározva, többek között azért, mert a szegénység függvénye, és a szegénység mint olyan definiálatlan.
4. Elnyomás: a baloldal szerint az emberek többsége nincs kiteljesedve, mert elnyomják. A jobboldal szerint pedig szinte mindenki ki van teljesedve, aki nem száll szembe a biológiai realitásokkal, pl. nem gondolja magát nőnek hím ivarszervekkel, vagy nem véli nőként, hogy a létszámfenntartáshoz szükséges számú gyermeket valaki más fogja helyette megszülni, illetve hogy miközben gyermeket gondoz otthon, egyidejűleg karriert is építhet a munkahelyén, bilokációval, mint Pio atya.
Tudatosítsuk, hogy filozófiailag semmi sem határozható meg végső érvénnyel, de ettől függetlenül képesek vagyunk a fogalmainkat a gyakorlatban alkalmazhatóvá tenni: nem tudjuk megmondani, hogy mi az asztal végső lényege, mert olyan sokféle asztal lehetséges, és minden kritérium alól van kivétel, de a sajánk kultúrkörünkben viszonylagos bizonyossággal eldönthetővé tudjuk tenni, hogy egy konkrét tárgy asztal-e vagy sem. A kizsákmányolás, szegénység, mélyszegénység, rászorultság és elnyomás fogalmaknak nem valamiféle végső filozófiai érvényű definícióját hiányolom, hanem a gyakorlati alkalmazást lehetővé tevő kritériumokat.
Manipulatívnak találom például, hogy amikor a jobboldal van kormányon, akkor a baloldal szerint hatalmas a szegénység, mert úgy definiáljuk, hogy a szerint hatalmas legyen. Amikor pedig a baloldal kerül kormányra, olyan látszat keletkezik, mintha a tömegek instant egzisztenciális javulást élnének meg egyik napról a másokra, vagy legalábbis a baloldaliak nem hozzák szóba a szegénységet mint felháborító problémát. Pedig nem valószínű, hogy egyik napról a másikra jelentős változás állna be. Egy baloldali ciklus végén sosem tudjuk, mennyit javult a szegények helyzete, mert nincsenek rögzített, és a legtöbb ember által ésszerűként elfogadott kritériumok. Annyit tudhatunk csak, hogy amint a jobboldal kerül hivatalba, a szegények sorsa másnapra már mintha felháborítóan rettenetessé válna. A szegénység fogalmának ezt az önkényességét, gumijellegét nevezem definiálatlanságnak.
Az igazságtalanság eltérő felfogását a teremtésről való eltérő vélekedés is motiválhatja: aki hisz az igazságos teremtésben, az nem tarthatja a világot felháborítóan igazságtalannak, a spontán kialakult állapotokat teljesen átalakítandónak (pl. a vállalati üzletrészeket elkobzandónak, a női-férfi WC-ket azonossá teendőnek).
Paradox módon, aki az evolúciót véli az egyetlen érvényes világalakító tényezőnek, az sem tarthatja a világot felháborítóan igazságtalannak, hiszen az evolúció egy személytelen, potenciálisan igazságtalan mechanika, amelyet nem ésszerű etikai vizsgálat tárgyává tenni. Az evolúcióra semmiféle igazságosságkoncepció nem alapítható.
Összegezve: a baloldal mintha csiki-csuki helyzetben lenne. Ha azt mondja, igazságtalanság, nincs rá működőképes definíciója a teremtett világ igazságosságával szemben. Ha meg azt mondja, evolúció, akkor deklarálja, hogy a világtól nincs is oka bármiféle „igazságosságot” várni, legalábbis nem a saját felfogásával összhangban. Akkor viszont kinek a felfogása szerint vár igazságot? Az általa nem vallott kereszténység teremtésfelfogása szerint? Ez logikai önmatt lenne.
E szerint a baloldaliság két lábon járó önellentmondás, anakronizmus? Vagy a baloldali igazságtalanságfelfogás kulcsfogalmai működőképesen meghatározhatók? Mit gondolnak erről az olvasók?

2017. március 5., vasárnap

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 6. rész

Amelyben körvonalazódik az útiterv
Bár ne Luther lett volna a protest ikonja: miért épp egy korlátolt, perlekedő, gyűlölködő, szabál'-az-szabál', szárazon fejközpontú fickónak köszönhetjük, hogy az összkereszténység globális etalonná vált?! Egy zsidógyűlölő holokauszt-előkészítőnek! Ha legalább ez a rész kimaradhatott volna a történetből!
Mindazonáltal javaslom, hogy ajándék tiltakozónak ne nézzük a fogát – mindnek szuvas. Protestvezetőt sajnos nem lehet katalógusból rendelni, és az időnkénti protestet mégis csak vezeti valaki, ilyen a dolgok természete. A nagy változások elindítóival nem szívesen ülnénk le baráti beszélgetésre. Kellemetlen emberek, de szükség van rájuk. Akárhogy is, itt állunk a terhelt múltunkkal mi kereszt(y)én(y)ek, és együtt kellene működnünk a jövőnk érdekében.
Az együttműködést előkészítendő, kijelentem, hogy protestánstól nem fogadok el észosztást antiszemitizmus ügyben – nézzen körül Luther háza táján, és fázósan húzza össze magán a mellényt.
Viszont természetesnek tartom, ha egy protestáns sem fogad el katolikustól kioktatást jólétügyben – nehogy már Mexikó tartson előadást az USA-nak a GDP-ről! Igazat adok annak a protestánsnak is, aki büszke az önálló, demokratikus gondolkodásra, a szorgalomra épülő munkaetikára. Ezek a protest legnagyobb értékei, a protestánsok lekörözték e téren a katolikusokat, nélkülük nem lennénk kiemelkedően versenyképesek a világban.
A kereszt(y)én(y) együttműködést szervezeti egység nélkül képzelem el, hiszen épp a kényszeres szervezeti egység megszűnése hozott ugrásszerű fejlődést. Úgy tudunk együttműködni a kereszt(y)én(y)ségben, ahogy a tehetséges muzsikusok a zenében: ki-ki azon a hangszeren játsszon, amelyiken a legjobban tud.
Eddig több energiát fordítottunk egymás hiányosságainak a kritizálására, mint a képességei hasznosítására, ideje ezen változtatni. Hogy a hegedűs nem hibátlanul zongorázik? A zongorista meg nem olyan szépen hegedül? Lehet, de a saját hangszerén ki-ki elég jó ahhoz, hogy elkezdődjön az együtt zenélés. Ugyanabból a kottából játszunk mind, és ez a lényeg.
Ilyen hangulatban ünnepeljük a protest 500. évfordulóját.
- vége -

2017. március 3., péntek

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 5. rész

Amelyben kiderül, mi a protest hosszú távú hozzáadott értéke
Az előző részek arról szóltak, milyen rossz és érvénytelen okokra hivatkozva tiltakozott Luther. Meg hogy miután a reformkövetelései megvalósultak, nem maradt ok a külön maradásra. Ha azonban megszűnik a különállás, szegényebb lenne a világ egy nagyszerű jóléti koncepcióval. Elvi megalapozottság ide vagy oda, úgy kellett nekünk a protest különútja, mint egy falat kenyér.
A katolikus egyházzal, pontosabban a kereszténység minden központilag szervezett formájával ugyanis számos probléma adódik.
1. Merevség: Jézus mozgékony és rugalmas meritokráciát tanított, amelyben a mindenkori főnök a legérdemesebb szolgáló (miniszter). Nyilvánvaló, hogy a szolgálatban szerzett érdem nem öröklődik, nem válhat dinasztikussá. A földesúri rendszer addig volt meritokrata, amíg a rang és cím egyetlen generációra szólt, és a következő generációban újraosztották, a birtokkal együtt. Volt ilyen feudális időszak, nem is egy! Azaz hellyel-közzel létezett viszonylagos meritokrácia a sokat bírált középkorban. Minél inkább stabilizálódott azonban a helyzet, annál dinasztikusabbá vált a hatalmi struktúra, annál meritfüggetlenebb lett a társadalmi elit. Luther idejére a felső réteg minden meritjét elvesztette, már arra sem emlékezett, hogy valaha szó lett volna az embertársak szolgálatáról. Luther nyomán újraosztották a címet, a birtokot, meritokratábbá vált Európa, nem csak északon, hanem délen is. Nagy kár, hogy ez sok millió ember életébe került.
2. Haladáshiány: a jézusi meritokráciánál nincs haladóbb társadalom, a dinasztikusnál viszont nincs kevésbé haladó. Luther idejére a reneszánsz elit egy elavult struktúra szemétdombján kukorékolt, és olyan jól érezte magát, hogy mindent megtett a változás ellen. Luther kikényszerítette a változást.
3. Éghajlat: minden déli kultúra viszonylag lusta, minden északi kultúra viszonylag mozgékony. Ez a hőmérséklet miatt van. A déli verőn nemes dolog egy fa lombja alatt hűsölve merengeni a felhők mozgásán, északon viszont kényelmetlen, mert hűvös van, mozogni kell. Ha az ember mozog, hajlamos iparkodni, szorgalmasan csinálni valamit – tulajdonképpen bármit, ami melegen tart. Luther idején volt a jóléti fordulópont, ahol az északi félteke átvette a jóléti vezetést, és azóta is irányt mutat. Délen természetesen lenézték az iparkodást, a vele járó polgári jóléttel együtt. Nem lehetett nekik elmagyarázni az iparkodással elérhető jóléti előnyt, mert ahhoz tíz-húsz fokkal hidegebb idő kell. Azóta is küszködik minden déli kultúra és társadalom, hogy ne essen szét az állam, ne szálljon el a deficit, és a hivatalok valahogy fenntartsák a működés látszatát. Luther elintézte, hogy a déliek ne fékezzék az északiak fejlődését, így lett az északiakból globális jóléti etalon. A pontosság kedvéért: az észak-nyugati protestáns társadalmakból. Nem véletlenül veszekszenek a németek a görögökkel, és nem véletlenül hallgatnak kínosan az olaszok és a spanyolok. Mára világossá vált, hogy szorgos munkával jól keresni észak-nyugaton lehet, nyugdíjasként örülni az élet szépségének pedig délen. Ha nincs Luther, és a déli egyház fenn tudja tartani a központi hatalmát, ez sokkal később derült volna ki.
4. Hegemónia: minden szervezet saját magára fordítja az energiája jelentős részét, a katolikus egyház sem kivétel. Luther idejére odáig fajult, hogy kezdte zavaró problémának tartani a híveket. Nélkülük sokkal jobban burjánozhatott volna, belemerülve olyan horderejű problémákba, hogy hány kemence van a tisztítótűzben, hány kilowattosak, milyen vastag samottéglával vannak bélelve, és milyen az alaprajzuk; van-e zoknijuk az angyaloknak, és ha igen, pöttyös vagy csíkos-e, meg hogy Szűz Mária bűntelen volt-e abban a pillanatban, amikor megfogant édesanyja, Szent Anna méhében. Őszintén szólva, a hívek erre tojnak, nagy ívben! Az egyház meg arra tojt és tojik, hogy miként alakul a hívek GDP-je. Ha az egyházra lenne bízva, a katolikus bölcsődék, óvodák, iskolák, gimnáziumok és egyetemek száma az állammal kötött háttéralkuk következtében folyamatosan nőne, az ott nyújtott oktatás színvonala meg konkurencia híján folyamatosan csökkenne. Luther elintézte, hogy legyen konkurencia, féket és ellensúlyt teremtett a központi hegemóniával szemben. Neki köszönhetjük a demokratikus kibontakozást, illetve az egyház és az állam egészséges mértékű szétválasztását. Igaz, a mára kialakult egészségtelen mértékűt is...
5. Dogmatika: nincs szervezet dogmák nélkül, és nincs dogmatika hegemónia nélkül. A dogmák egészséges, egységesítő fokozatát szabványnak hívjuk. Luther elintézte, hogy a katolikus egyház – kezdetben kelletlenül – visszavágta a dogmatikát az egészséges, egységteremtő szintig. A dogmák ma inkább szabványként működnek, miközben a szabványok fájón hiányoznak a protest oldalán.
6. Reformrestség: minél nagyobb és korosabb egy szervezet, annál jobban utálja a reformokat. Luther odahatott, hogy a katolikus egyház hivatalból megszerette a reformot, miközben a protest elfáradt, bemerevedett, és mára erősen lemaradt a reformok terén a katolicizmus mögött.
7. Formai-érzelmi fókusz: minden kultuszt könnyebb érzelmi-rituális, mint értelmi alapon fenntartani, ami idővel veszélyes torzulásokhoz vezet. Luther egyoldalú racionalitása eltántorította az egyházat az érzelmek túlhangsúlyozásától, elősegítette az értelem és érzelem egyensúlyának megőrzését. Olyannyira, hogy a túlracionalizáló protest mára versenyhátrányba került, nem vált ki érzelmi elköteleződést a hívekben.
8. Érzelmi zsarolás: amennyire rosszul látta Luther a bűnbocsátó cédulák teológiáját, annyira jól látta a mindenkori érzelmi zsaroló hajlamot. Neki köszönhetjük, hogy a nyomásgyakorlás elviselhető szintre csökkent, és mára nem visszaélésként, hanem kötődésnövelő eszközként működik, miközben a protestből épp a kötőerő hiányzik.
9. Életidegenség: minden, a hívektől elkülönülő szervezet életidegenné válik, hát még ha egy, a földi élettől némi távolságot tartó Messiást, és egy test- és házasodásellenes pótapostolt követ! Luther házassági mintája életszerűbbé tette a lelkipásztorokat, és áttételesen visszahatott a katolikus papságra is. Egyelőre még nem házasodnak, de már tudják, hogy ez nem előny, inkább fogyatékosság, amit kemény munkával kompenzálni kell, ha hitelesek akarnak maradni. Hiába mondja mantraként a katolikus egyház, hogy minden hívő Jézus metafizikai egyházának tagja, ez egy laikus hívőnek kínai, és nincs is semmi jele a mindennapokban. A papság abszolút nem viselkedik úgy, mint ha komolyan gondolná ezt a tézist, inkább távol tartja a híveket, mint hogy bevonná őket bármibe. Luther kézzelfoghatóbban delegálta a hatásköröket a hívekre, ezzel ösztönzést adott a katolikus klérusnak a felzárkózásra.
10. Etalonkénti alkalmatlanság: a blogom olvasói számtalanszor találkozhattak már azzal az állítással, hogy a kereszténység globális etalon. De ez nem közvetlenül a katolikus egyházra vonatkozik! Nem is a protestáns egyházak bármelyikére, hanem mindezek eredőjére, átlagára, közös halmazára. A kat - prot vetélkedésnek köszönhetjük, hogy a földi egyházi szervezettől elvonatkoztatott kereszténység etalonná vált. Őszintén szólva, a dél-olasz katolicizmus nem különbözik olyan drámaian az észak-líbiai iszlámtól, hogy követendő példaként lehetne rá hivatkozni. A kereszténység egésze és az iszlám egésze között viszont ég és föld a különbség. Szintén nem lehet például a mexikói katolikusok jóléti példájára hivatkozni az amerikai protestánsokéhoz képest, mert Mexikó esetében viszonylagos rosszlétről kell beszélnünk, ahogy sajnos a pravoszláv egyház esetében is. Persze nem az iszlámhoz képest, és az emberiség szempontjából ez a lényegi állítás!
Végül megemlítem még, hogy szerintem a protestnek a legtöbbet emlegetett értéke a legjelentéktelenebb: az anyanyelvre fordítás. Hogy ma nem tudunk latinul, nem jelenti azt, hogy Luther idején sem tudtak. Nagyon is tudtak, a latin volt a presztízsnyelv, a tudomány és a közigazgatás nyelve. Ez ma az angol. Téves lenne óriási hozzáadott értéket tulajdonítani annak, hogy egyesek nemzeti nyelvre fordítják a számítástechnikai műveket. Aki ért a számítástechnikához, az ért angolul. Aki nem ért angolul, az nem fog érteni a számítástechnikához, és nem segít rajta az anyanyelvére fordítás. Ha például nem fordítják magyarra (rosszul) a „Christus”-t, akkor kevesebben tartanák Jézus családnevének a Krisztust, és jobban átlátnák, hogy a görög krisztosz szó Messiást jelent. A latin titulusok (pl. Christus) előtt nincs névelő, a magyar titulusok (pl. a Messiás) előtt meg van, és ha kifelejtik, az komoly félreértéshez vezethet. Az anyanyelvre fordítás összességében semmilyen valós problémát nem oldott meg, létrehozott viszont néhány olyan problémát, ami a görög és a latin szövegek használata esetén nem merült volna fel. Ha az ójudaisták oldalán versenyelőnynek tartjuk, hogy kicsiny koruktól héber eredetiben tanulmányozzák a Bibliát, nem gondolhatjuk a magunk oldalán előnynek az ellenkezőjét.
Összességében: a kortársaiba vak tyúkként bele-belecsipegető Martin Luther mégis csak talált szemet, és milyen értékeseket! Áldassék ezért a neve.
Az utolsó rész következik.

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 4. rész

Amelyben kiábrándulunk a „legszebb” korszakból
Minden tudatlansága, félreértése és rosszindulata ellenére Martin Luthernek igaza volt abban, hogy korának egyháza elfordult Jézus lelkiségétől, és beégette a kereszténységet.
Ma a „Borgia pápákat” emlegeti az alultájékozott közönség – jelentem, összesen 1 darab Borgia pápa volt a történelemben, VI. Sándor néven, és a valóságban nem volt annyira rémes, hogy vele lehetne fémjelezni a katolikus egyház mélypontját. Viselt dolgait inkább a fő riválisa, bizonyos Guiliano della Rovere püspök-érsek-földesúr fújta fel, aki nagyon szeretett volna a székébe ülni... és II. Gyula néven végül bele is ült. A pápaságért folytatott gátlástalan kampánya egyik eszközeként feketítette be VI. Sándort, az utókor pedig a tények helyett a kampányprospektust vette át, és azt szajkózza a mai napig, holott a történészek kitartóan cáfolják.
Akinek ismerősen cseng a gátlástalan kampányvitéz II. Gyula neve, jól emlékszik: bizony, ő volt a megalomániás, aki grandiózus sírhelyként megrendelte magának a Szent Péter Bazilikát. És megvette mellé Michelangelo kb. egész életművét. Meg még pár tucat nagyszerű művész alkotásait.
Ha összerakjuk a tényanyagot, a katolikus egyház mélypontja nem annyira VI. Sándor Borgia pápához, mint a közötte és II. Gyula között folyó évtizedes rivalizáláshoz köthető. Miközben sorra halmozta a püspöki és érseki címeket, II. Gyula inkább volt hadvezér, mint egyházfi, az egyházi birtokokra bevételi forrásként tekintett. Ambiciózus szemeit végig Rómán tartotta. Ha ott egyszer megvethetné a lábát... és főhadiszállásnak használhatná pl. Velence ellen. Meg lóistállónak. Nagy Sándor Perzsiát akarta bevenni, II. Gyula a Vatikánt. Legalább harminc évi mesterkedésébe és sok-sok füllentésbe került neki (pl. Borgia Sándorról), továbbá komoly kenőpénzekbe is, de nem sajnálta az időt, energiát: bízott a busás megtérülésben. Végül is, ki dicsekedhet még akkora bazi nagy kriptával, mint ő? Mellesleg, II. Gyula alapította a „svájci gárdát”, a mindenkori pápa személyi testőrségét. Erre is, meg a Bazilikára is büszke az utókor.
Ami a viselt dolgokat illeti: VI. Sándornak az évek során számos szeretője volt, nyíltan vállalt négy gyermeket az első és leghosszabban tartó kapcsolatából. Ma azt mondanánk, hogy informálisan nem tartotta a cölibátust. Ha hivatalosan házasodhatott volna, talán megmarad egy partner mellett. A történészek cáfolják a fejére halmozott egyéb vádakat, szerintük ezeket II. Gyula és a kampánystábja eszelte ki. A hadvezér II. Gyulának egyetlen szeretője és egy darab törvénytelen fiúgyermeke ismert, fiatalkorából. A hölgyet az egyik rokonával vetette feleségül, és nincs olyan adat, hogy a pápasága idején bárkivel kapcsolata lett volna. A kortárs protestálók szerint persze volt neki, a saját neméből is, de a higgadt történészek ezt kreatív kampányhíresztelésnek találták.
Akárhogy is, levonva az összes fikciót a tényanyagból, VI. Sándor és II. Gyula mintha szégyent hozott volna az egyházra, áttételesen a kereszténységre: úgy viselkedtek, ahogy a világiak szoktak akkor és ma. Nem világinak voltak alkalmatlanok, hanem az egyház vezetésére.
És most tessék megkapaszkodni: ők voltak a reneszánsz pápák, a felszabadult, művelt, művészetpártoló mecénások. Azt tanuljuk a reneszánszról, hogy a napfény, a friss levegő, a humanizmus, a felszabadult boldogság csodálatos időszaka. Imádjuk Michelangelo lenyűgöző műveit, és utáljuk a műveket értékelő II. Gyulát? Kétfelé van az agyunk. Vagy a reneszánszról nincs valós képünk, vagy a „gaz” pápákról – vagy egyikről sem. Nem ártana fejben összerakni magunkat.
Ha VI. Sándort és II. Gyulát erkölcstelennek tartjuk, akkor a reneszánsz korszakot is annak kellene tartanunk. Ha utóbbit szépnek tartjuk, az előbbiek életét is annak kellene tartanunk. És mit tartsunk Luther felől? Savanyú volt neki a szőlő? Bizonyos, hogy nem volt a teológia zsenije, katasztrofálisan félreértette a bűnbocsátó cédulákat. Végül is, mi ellen tiltakozott? Leginkább a reneszánsz életforma ellen! Mitől határolódnak el felháborodottan a mai protestánsok? A reneszánsztól.
Ha az olvasó a személyes álláspontomat kérdezi, arra a szintézisre jutottam, hogy az evangéliumokban leírt Jézus nem volt reneszánsz személyiség, így a követői is okkal és joggal idegenkednek a „csodálatos” reneszánsztól. E téren Luthernek adok igazat, viszont azt gondolom, hogy túlreagálta az ügyet, hiszen nem a pápával, hanem korának világával volt általános problémája. Becsülöm azt a nagyon németes / északi tiszta naivitást, amellyel ragaszkodott a szavak és tettek összhangjához. Hasonló alkatú vagyok, bár nincs rajtam a puritánoknál divatos vaskalap. Aki cölibátust fogad, az éljen is cölibátusban – mondom Lutherrel együtt. Aki nem akar cölibátusban élni, az ne vállalja álságosan – nősüljön meg, mint Luther. Ez a becsületes megoldás. Az általa követelt egyházi reformok viszont túlnyomórészt már az életében, kisebb részben közvetlenül a halála után megvalósultak, a Tridenti Zsinat (1545-1563) eredményeként egy átfogóan megújult egyház állt a hívek elé. Elvi ok már nem volt a különállás fenntartására.
Gyakorlati ok azonban akadt bőven, és némelyik az utókor szempontjából is méltánylandó.
Folyt. köv.

2017. március 2., csütörtök

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 3. rész

Amelyben megismerjük Luthert, a magánembert
Luther nem csak bigottságból ragaszkodott az okafogyottá vált protesthez: a 95 pont megírása után után nyolc évvel megnősült. Magánemberként jól tette, sok boldogságot! Hat gyermeket nevelt fel, ez nagyon szép teljestmény. Egyházi közszereplőként viszont nagy bakit követett el, innentől ugyanis nem volt számára visszaút, a protestje túszává vált. Akár megvalósultak az általa követelt reformok, akár nem, abban volt érdekelt, hogy tovább tiltakozhasson. A legrosszabb rémálma az lehetett, hogy minden igénye teljesül – és ez be is következett.
Az okafogyottság nem szegte kedvét, mert tyúkperekre hangolt természettel rendelkezett. Ő volt a megosztó, akivel a végtelen továbbosztódás kezdődött. Aki nem értett vele 101%-ban egyet, azt azonnal kiközösítette, kiátkozta, méltónak tartotta a halálra. Ő az oka, hogy ma több tízezer így-úgy protestáns egyház van a világon, és hogy ezek minimális pozitív összefogásra sem képesek, legfeljebb a katolikusok szidásában élnek meg némi szándékközösséget.
Luther további gyengesége az ójudaistákhoz való viszonya volt: fiatalon bízott a hitszónoki képességeiben, azt hitte, szavára testületileg térnek majd meg a zsidók, elfogadva az általa bemutatott Jézust. Alábecsülte a célközönséget. A messiásvárók nem csak nem tértek meg, hanem egyenesen térítésbe kezdtek, és szép számban térítettek híveket az ójudaista hitre. Az addigra már öreg és beteg Luther éktelen dühbe gurult, ötszáz oldalas könyvben válogatott szidalmakkal halmozta el őket, közvetlen testi sértésre hívott fel ellenük. Bármelyik mai nyugati országban börtönbe kerülne gyűlöletbeszédért, továbbá rasszista bűncselekményekre való felbujtásért, és ennek nem a túlzott politikai korrektség lenne az oka. Aki beleolvas az A zsidókról és hazugságaikról című „mű”-be, meggyőződhet róla, hogy csakugyan megérdemelné az elzárást.
A lutheránusok kibeszéletlen szégyenfoltja a mai napig, amit az alapító művelt. Halvány védekezés a kor és a betegség, hiszen aki beszámíthatatlanul beteg, az aligha ír ötszáz oldalas politikai kiáltványt. Martin Luther intézményesítette a Judenhass-t a német kultúrkörben, a kereszténységet a diktatúra irányába meghaladó Nitzsche kíméletlenül erkölcstelenné tette a tömeget, elfogadhatóvá az erőszakot, így Hitlernek már könnyű dolga volt. Előkészítették számára a terepet. Ha Martin forog a sírjában, jó oka van rá. Amikor egyes mai lutheránusok nem átallják a többi keresztényt oktatni antiszemitizmus témában, valójában a saját vállalhatatlan eszmei hátterükről beszélnek.
Hogy protestáns egyházak még egyáltalán léteznek ma, az az utókor kegyes kozmetikázásának bizonyítéka. A lutheránusok nem néznek szembe Lutherrel. A kálvinisták pedig nem néznek szembe Kálvin tanító mesterével, sem magával Kálvinnal.
A tyúkperekben tobzódó Luther ugyanakkor vak tyúkként néha szemet is talált.
Folyt. köv.

2017. március 1., szerda

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 2. rész

Amelyben tisztázzuk a balhé okát
Az úgy kezdődött, hogy... 1505-ben II. Gyula pápa gigantikus beruházásba kezdett. Elhatározta, hogy lebontatja a régi Szent Péter Bazilikát, és egy sokkal nagyobb újat építtet a helyébe. 1513-tól utódja, X. Leó folytatta a projektet. Mainz és Magdeburg érseke, Albrecht bűnbocsátó cédulákat kezdett árusítani, hogy a bevétellel hozzájáruljon az építkezés költségeihez. (Ugyanis komoly összeggel tartozott a pápának, és ebben a formában szeretett volna törleszteni.) A bűnbocsátó cédulák óriási felháborodást váltottak ki, mert a Johann Tetzel domonkosrendi szerzetes vezette sales-es csapat azt állította, hogy a cédula megvásárlása garantált eredményt hoz a tisztítótűzben, lerövidíti az ott töltendő időt. A háborgók egyike egy bizonyos Martin Luther nevű wittenbergi pap-szerzetes volt, aki 1517-ben hosszú panaszlevelet írt Albrecht érseknek. Albrecht csak legyintett a fogyasztóvédelmi reklamációra, és ezzel elintézettnek tekintette az ügyet. Luther azonban nem. Szóval, így kezdődött.
A dolgok lényegét nézve, a Szent Péter Bazilika építése erősen emlékeztet a Tádzs Mahal projektre (1632-1647), amely az indiai tartományok megsarcolásához és éhséglázadásokhoz vezetett. A Bazilika gigantikus emléket állít II. Gyulának. A Tádzs Mahal gigantikus emléket állít Sáh Dzsahán mogul sah gyermekszülésben meghalt kedvenc feleségének, a több száz közül. Mindkét építkezés felzaklatta a korabeli kedélyeket. A Bazilika a kereszténység ikonikus temploma lett. A Tádzs Mahal pedig India ikonikus mauzóleuma. Mindkét projekt sokszorosan megtérült a látogatói bevételekből. Az utókor még hálás is mindkettőért, ami zárójelbe teszi a kortársak dühét és lázadását.
Luthernek volt némi naiv igazsága a maga rövid távú szemszögéből: a Bazilika építése vitatható ötlet volt – ma sem akar mindenki olimpiát rendezni, holott ha sikerül, utólag büszkék lehetnénk rá. Ráadásul amit Martin félreértett Albrecht finanszírozási módszerével kapcsolatban, azt tényleg felháborítónak találhatta. Lássuk be, gyalázatos dolog bűnbocsátó cédulákat árusítani azzal az ígérettel, hogy lerövidítik a tisztítótüzet. Minél több cédulát veszel, annál jobban...
Viszont Luthernek nem volt igaza hosszabb távon, és főleg teológiailag: a Bazilika sikerprojekt lett, a bűnbocsátó cédulákat pedig megtévesztésre alkalmas marketinggel árusították, de nem volt velük elméleti probléma. (Nem garantáltak semmit a tisztítótűzben, kizárólag imaszándékot vállaltak, nem konkrét eredményt. Tetszettek volna elolvasni az apró betűs részt.) Martin Luther tiltakozása kb. olyan téves volt, mintha egy, a svájcifrankos hiteleken feldühödött pénzügyes megtámadná a svájci követséget, és ott magát elbarikádozva a frank azonnal megszüntetését követelné: keveri a szezont a fazonnal.
Érdemes elolvasni a híres 95 pontot, amely valójában egyetlen pontban foglalható össze: ne legyenek bűnbocsátó cédulák! Kicsit túlzás erről a mini témáról csaknem száz pontban értekezni. Nagy túlzás teológiai perpatvart köríteni egy olyan problémához, ami teológiailag nem is létezik. Luther azt hitte, hogy a pápa nem átall távmegbocsátást gyakorolni Isten helyett, „téglajegyekért” cserébe. Ezzel szemben a pápa annyit ígért, hogy az egyház majd imádkozik, hogy Isten bocsássa meg a téglajegyesek bűneit. Szó sem volt róla, hogy a pápa bármiféle jogot alaptalanul magához ragadott volna, vagy hogy értékpapír alapon távszentpéterkedne.
Még nagyobb túlzás a nem létező problémára hivatkozva egyházszakadást provokálni akkor, amikor a bűnbocsátó cédulák eltörléséről már Luther életében döntés született a Tridenti Zsinaton. (Amely Luther halálakor nem ért ugyan véget, de a bűnbocsátó cédulák megszüntetéséről szóló döntést már menet közben publikálta.) Az egyház is belátta, hogy „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”.
Martin Luther mintha a jereváni rádió közvetítésében hallgatta volna az egyházi híreket: elhitte, hogy a moszkvai Vörös téren fehér Mercedeseket osztogatnak, körömszakadtáig tiltakozott ez ellen az „égbekiáltó gazság” ellen, majd amikor kiderült, hogy valójában fekete Volgákat fosztogatnak, de már azt is abbahagyták, töretlenül folytatta a tiltakozást, mint aki a l'art pour l'art protestben végre rátalált az élete értelmére.
Martin Luthert a történelmi adatok fényében nehéz ép eszű embernek tekinteni. Ha ő normális volt, akkor minden negyedrangú szájtépő politikus géniusz. És ez még nem a Luther-kritika vége.
Folyt. köv.

2017. február 22., szerda

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 1. rész

A magyar talán a világ egyetlen nyelve, amelyen a katolikus - protestáns vita már az alapszóban megjelenik. A katolikusok kereszténynek, a protestánsok ellenben keresztyénnek nevezik magukat: hja, nincs az a nézeteltérés, amire a civakodást napi mantraként gyakorló népünk ne tudna rátenni még egy lapáttal. :)
A protest nem Lutherrel kezdődött, de Luther vitte a szakadásig. A rövidesen bekövetkező „vallás”háborúk több millió megölt, valamint éhen- és járványban halt áldozattal jártak. Történelmileg nem indokolt „vallás”háborúról beszélni, hiszen a vallás csak átlátszó ürügy volt az Észak - Dél típusú leszámolásra. Mire kitört, a fegyveres konfliktusnak már rég nem volt semmiféle vallási alapja.
A katolikus - protestáns együttműködés mára, a szakadás 500. évfordulójára nem csak lehetségessé, hanem megkerülhetetlenné vált. De hogyan kezdjünk hozzá?
Az egyik lehetséges megközelítés a felszínes modus operandi. Mint amikor az egymást több évtizede kölcsönös abúzusnak kitevő házastársak egyszer csak azt mondják, hogy a gyerekeik érdekében elfelejtik a múltat, nem beszélnek a mély sérelmekről, hanem együtt mennek tovább, ketten az úton. Mindenki heppi, műmájerül villogtatja mind a 48 fogát. Meddig? Talán egy napig. Aztán mindenki folytatja ott, ahol abbahagyta.
A másik lehetséges megközelítés az őszinte modus operandi: kibeszélik az összes régi sérelmet, rájönnek, hogy fiatalság, bolondság, a régi balhéknak eleve nem volt semmi értelmük, mára meg a semminél is kevesebb maradt; nagyon gáz volt, ahogy viselkedtek; és ezt kimondva újra egymásra találnak. Meddig? A földi életükre.
Nyilván az utóbbit választja mindenki, ha teheti. A kat - prot vitában is voltak efféle kísérletek, ám kudarcot vallottak. Az ellentét nem enyhült, hanem eredeti mélységében tárult fel újra.
A sorozatomban 21. századi kísérletet teszek a katartikus kat - prot békéltetésre, hátha ezúttal sikerül. Próba, szerencse. Kedvenc autószerelőmet idézve: „nem ígérek semmit, de azt be is tartom”.
Egy kis előzetes: nincs tiltott fogás, addig dobáljuk egymásra a sarat, amíg elő nem tűnnek a gyémántjaink.
Folyt. köv.

Mit jelent neked Krisztus?

Szerintem semmi olyat, amit értelmes beszélgetésben egy percnél tovább vállalnál. Ha nem akarsz „pipi”-kereszténységgel foglalkozni, tájékozódj a Krisztus szó hátteréről.
A krisztosz görög szót Pál vezette be a köztudatba. Jelentése: felkent, azaz judaista messiás. Pál azt szerette volna kommunikálni, hogy Jézus személyében eljött a világot boldoggá tevő zsidó Messiás. Erre az üzenetre a zsidók egy része volt csak vevő, a többi zsidó szerint Jézus bukott messiásjelölt volt, a feltámadását fantáziáló követői pedig üldözendő eretnek judaista szekta. Pál is az üldözésükkel foglalkozott akkor, amikor még Saulnak hívták.
Pál tapasztalatból tudta, hogy az egzotikus hangzású Messiás szóval nem sokra megy: konzervatív zsidó körökben megbotránkozást, gój körökben pedig értetlenséggel vegyes közönyt vált ki. És közben gőzerővel zajlik az eretnek szekta kiirtása a judaizmusból. Ha nem lép gyorsan, egy-két éven belül Jézusnak egyetlen követője sem lesz a világban.
A görög zsidóként felnőtt, judaista írástudó Pálnak zseniális ötlete támadt: mi lenne, ha a Messiás helyett a Krisztoszt hirdetné a gójoknak? És lőn kasszasiker. A szekta irtása abbamaradt, mivel az üldözöttek néhány éven belül többen lettek az üldözőknél. A létszámbeli fölény a gójoknak volt köszönhető, akik a Krisztosz szóra tértek meg. A Messiás szóra a fülük botját sem mozdították, a Krisztosz szótól viszont felfénylett az agyukban a villanykörte. Ha Pálnak nem támad ez a zseniális ötlete, ma nincs kereszténység. Azt sem tudná a világ, hogy egyáltalán létezett egy Jehosua nevű bukott messiásjelölt. Az ügy végérvényesen zsidó belügy maradt volna.
A görög nyelvű evangéliumokat hamarosan latinra is lefordították, és mit kezdtek a krisztosz szóval? Ahelyett, hogy latinul unctus-ként adták volna vissza, meghagyták görög változatban. Minimális fonetikai változtatással christus lett belőle. Pál nyelvi újítása – logikailag kifogásolható módon – átugrott a latinba. Latinul ugyanis a christus semmit sem jelent, egy teljesen üres szó. Megbolondultak a rómaiak, hogy csak úgy átvették Pál leveleiből?
Ennél bonyolultabb a helyzet: a görög a kor presztízsnyelve volt, mint a középkorban a latin, a XIX. században a francia, vagy napjainkban az angol. Az ókori rómaiak szívesen tanultak és beszéltek görögül, ha kifinomultnak, műveltnek akartak tűnni. Pál nyelvújítása ezért bizonyult zseniálisan állékonynak: a kor legvonzóbb nyelvén népszerűsítette a zsidó Messiást. A Krisztoszt minden művelt ókori értette, és fel sem tűnt neki, hogy latinul nincs jelentése, vagyis jövevényszó. A filozófia és az orvostudomány szintén görögül volt kidolgozva, ezt a szókészletet is átemelték a latinba. Mint mi a rádiót, a tévét és a kompjutert, a biteket, bájtokat, a repet, meg az Emneszti Internesönelt. Ki foglalkozik ma azzal, hogy e szavak hagyományos magyarul semmit sem jelentenek? A kor presztízsnyelvéből átvett jövevényszavakként jól működnek, ennyi elég. A római ókeresztényeknek rövid idő múlva fel sem tűnt, hogy a Christus konkrét jelentés nélküli szó, megszokták, a mindennapok részévé vált. Aki tudott görögül, az meg eleve értette a jelentését.
Ahogy teltek az évszázadok, nyugaton a latin lett a presztízsnyelv, és a Christus vele együtt terjedt. A keleti kereszténység is elég erős volt ahhoz, hogy a Krisztosz jelentése ne halványuljon el.
Ha Pál történetesen szlován zsidóként nevelkedik, akkor Jézust ma Maziljenec-nek neveznénk. Ha cseh zsidóként, akkor pedig Pomazaného-nak hívnánk a Messiást. Ízlelgessük egy kicsit: Jézus, a Maziljenec; Pomazaného Jézus. Furcsa, nem? Épp ennyire furcsa a „Jézus, a Krisztosz”. Helyesen: Jézus, a Messiás; a Messiás Jézus.
Mára a nagy többségünk sem görögül, sem latinul nem tud, a Krisztosz jelentése teljesen elhomályosult. Odáig vetemedtünk, hogy névelő nélkül használjuk, mintha személynév lenne. (Krisztus azt tanítja... Helyesen: a Krisztus azt tanítja...; Krisztus arra kér... Helyesen: a Krisztus arra kér...; Krisztus azt várja tőlünk... Helyesen: a Krisztus azt várja tőlünk. Igazán helyesen: Jézus, a Messiás azt várja tőlünk...) Jézus nevelőapját ugyanis nem Krisztus Józsefnek hívták, az anyukája neve sem volt Krisztus Józsefné Mária. Egyikük sem volt Krisztosz, csak Jézus lett azzá, a feltámadása és világuralma által. A Krisztosz (Messiás) egy judaista tisztség, magyarul csak névelővel lenne szabad használni. Mivel ignoramuséknál teljes félreértést okoz, célszerű lenne visszaírni az eredeti alakba, Messiásra. Hogy ne legyünk „pipi” keresztények...
Micsoda a „pipi”-kereszténység? A görög ókeresztényekről hírlik, hogy Jehovát „pipi”-nek olvasták. A görög evangéliumokban ugyanis eredetileg benne volt a héber betűvel írt Jehova szó, amit a zsidók Adonáj (Úr) szóval helyettesítenek felolvasáskor. A kevésbé iskolázott görög keresztények viszont megpróbálták görögül kiolvasni, ami nagyjából „pipi”. Az ignoramusok „pipi”-problémáját végül úgy oldották meg, hogy kivették Jehovát a görög szövegből, és átírták Theosz-ra (Istenre). A Krisztus szó személynévkénti használata a mai kor ignoramusainak „pipi”-problémája.
Teszteljük, mennyire nem alkalmas a Krisztosz szó a mai kommunikációra, mennyire nem jelenti ugyanazt, mint a Messiás. Izrael népe évezredek óta várja a Krisztoszt? Dehogy! A Messiást várja, nem a görögre fordított változatát. Karl Marx a világ Krisztoszának képzelte magát? Dehogy. Botcsinálta messiásnak annál inkább. A mai zsidó értelmiség talán krisztoszi küldetéstudatban osztja az észt a gójoknak? Dehogy. Messiási küldetéstudatban leledzik. A Krisztosz nem felel meg a Messiásnak, a Krisztosz szót semmi értelmes mondanivaló közlésére nem tudjuk használni – nem tudunk görögül, és fogalmunk sincs, miről beszélünk akkor, amikor az úgynevezett Krisztust emlegetjük.
A modern angol Bibliákban már visszaírták a Krisztosz előfordulásait Messiásra. Ideje lenne felzárkóznunk.
A Jézus, a Messiás kifejezés az az arkhimédeszi fix pont, amelyből kiindulva az egész világ megforgatható: Krisztussal hatástalan ignoramusok vagyunk és maradunk, a Messiás Jézussal pedig a Világosság Fiai, a Föld Sója lehetünk a világ számára.
Pál hordozó rakétának használta a krisztosz szót, hogy legyorsulja az üldözőket. Sikerült. Pálnak köszönhetjük, hogy a kereszténység egyáltalán létezik. A krisztosz szó mára azonban teherré vált, célszerű leválasztanunk a diszfunkcionális hordozó rakétát. Pál idejében a krisztosz szó a megértést segítette, ma akadálya a megértésnek. Napjainkban a megértést a Messiás szó segíti. Fordított helyzet van: a Krisztosz szóra az emberek a fülük botját sem mozdítják, a Messiás szótól viszont felfénylik az agyukban a villanykörte.
Mit jelent neked „Krisztus”? Mától kezdve jelentse Jézust, a judaizmus szerinti Messiást.

2017. február 20., hétfő

Kanári mellé macskát?

Hány éves korban érti meg egy gyerek, hogy kanári mellett nem tarthat macskát?
De miért nem? Mert a macska megeszi a kanárit? De miért?
És ha nagyon szeretné a gyerek azt a kanárit? Meg a macskát is? Akkor szabad őket együtt tartani?
És ha a kanári ellenállhatatlanul aranyos? Meg a macska is? Akkor megférnek együtt?
És ha ez a macska pont nem eszi meg pont ezt a kanárit? Akkor lehet őket együtt tartani?
És ha sír a gyerek? Akkor jöhet a kanári mellé a macska?
És ha hisztizik, és ordít, és a földhöz veri magát, és bánatában el akar szökni otthonról? Akkor megengeded?
Hány éves korban, milyen szülői érvek hatására fogadja el a gyerek, hogy kanári mellé nem lesz macska? Vagy, vagy.
És akkor a guppi mellé kaphat márványsügért az akváriumba? Aranyos nyuszika mellé aranyos vadászgörényt a kertbe? A NEM szó melyik része nem világos neki? Hány éves korban érti meg, hogy a nem az nem, és ez végleges?
Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy a melegek mellé nem telepíthet muszlimokat, mert nem lesz annak jó vége? De miért? És ha külön-külön a melegek is aranyosak, meg a muszlimok is, akkor együtt mi lehet a probléma? És ha azok a konkrét muszlimok pont nem bántják azokat a konkrét melegeket, akkor lehetnek együtt? De miért nem?!!!
Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy egyenrangú nők mellé nem hívhat muszlimokat? De miért? Mert az iszlámban a nő nem egyenrangú, és még csak nem is bánja, az egyenjogúság gondolatától is elmegy a kedve. De miért? És ha külün-külön a nőjogok is szépek, meg a muszlimok jogai is? Akkor lehetnek egymás mellett? És ha azok a konkrét muszlimok nem korlátozzák a konkrét egyenrangú nőket, akkor lehet? De miért nem?!!!
És ha a bal-liberális hisztizik, és ordít, és tüntet, és kivándorlással fenyegetőzik? Akkor beleegyezünk a követeléseibe? A NEM szó melyik részét nem érti? Milyen érvek hatására fogadja el, hogy a nem az nem, és ez végleges?
Megjegyzés: ha tudnánk olyan mindent felügyelő karhatalmat biztosítani, amely hermetikusan távol tartja a melegeket a muszlimok helytelenítésétől és fordítva, és a muszlim hálószobák ablakán át befigyelve kényszerítené ki azt az egyenjogúságot, amit a muszlim nők nem igényelnek, akkor a kibékíthetetlen ellentét elvben már nem lenne kibékíthetetlen, és a kérdés úgy merülne fel, hogy jól éreznénk-e magunkat egy ilyen karhatalom felügyelete alatt. Ha nem tudunk, vagy nem szeretnénk ilyen karhatalmat kiépíteni, akkor célszerű NEM-mel felelnünk az összebékíthetetlenül ellentétes követelésekre. Kanári mellé macskát? Nem. Ha hisztizel, ha ordítasz, ha tüntetsz, ha kivándorlással fenyegetőzöl, akkor sem. Ez a felelős és ésszerű válasz.

2017. február 11., szombat

Nagy hiány a paphiány?

A Magyar Nemzet szerint igen. Engem viszont nem különösebben aggaszt a paphiány, szerintem csak tünete annak a térvesztésnek, amelyet a kereszténység az utóbbi évtizedekben elszenvedett. A keresztény társadalmi többség eróziója az, ami aggaszt, az viszont erősen. Nem csak magam és a szeretteim miatt, hanem azok miatt is, akik baj esetén számítanának az általános emberi tisztességre, amely keresztény többség nélkül nem tud társadalmi szinten létezni. És amelynek nagyon fájó lesz a hiánya, főként azok számára, aki ma örömmel figyelik, egy „szép új világ” előszobájának tartják, esetleg aktívan elősegítik a kereszténység térvesztését.
A nyugati civilizáció alapja a keresztény értékrend, amely ha elveszti a többségi támogatottságát, a civilizáció káoszba hull. Nem csak a nyugati, hanem az egész emberi civilizáció, világméretekben. Nem lesz, aki olajbevételhez juttassa az olajból élő országokat. Nem lesz, aki támogassa, fejlessze a törzsi harcok és az iszlám szélsőségesek között őrlődő Afrikát. Nem lesz, aki törődjön India mélyszegényeivel és a kasztrendszer számkivetetteivel. Nem lesz, aki szót emeljen a 12 évesen kötött kényszerházasságok, a becsületgyilkosságok ellen. Nem lesz, aki fontosnak tartsa Ázsia népeinek önrendelkezését a térség terjeszkedő nagyhatalmaival szemben. Nem lesz, aki foglalkozzon a világ demokratikus működésével, a javak igazságosabb elosztásával. Többségi keresztény társadalmak nélkül ezek a szempontok keveseket fognak érdekelni.
A keresztény többségű társadalmak elmaradnak a tökéletestől, azaz a Jézus által tanított szolgáló / ministráló meritokráciától – ismerjük el önkritikusan. Ám közelebb állnak az ideálhoz, mint az alternatívák, és pont ez a lényeg – tegyük hozzá realistán. Amilyen szép dolog csordultig teli pohárról álmodni, olyan bölcs dolog a legtelibbet választani. Minél több az önként keresztény polgár, annál közelebb kerülünk a tökéletes ministráló meritokráciához, ami a humanizmus csúcsa.
Elvben persze másutt is vannak humanisták... Minden populációba születnek humanista beállítottságú emberek, valószínűleg azonos arányban, de az adottságaik csak keresztény többségű társadalmakban tudnak eredményesen kibontakozni. A humanista mag mindig minden társadalomban ott van, de szárba szökkenni kizárólag keresztény talajon képes, más környezetben elfojtja az erőszak és az érdektelenség.
Kemény beszéd ez? A közvélemény jelentős része úgy véli, hogy kereszténység nélkül boldogabbak lesznek a melegek, az elváltak, a nők, a mozaikcsaládok, az ateisták, a más vallásúak, a hagyományos erkölcs és a normák ellen lázadók, azaz szinte mindenki. A közvélemény e jelentős része elfelejti, milyen az említettek helyzete az iszlámban, az ójudaizmusban, a hinduizmusban, a kínai univerzalizmusban, a sintoizmusban, vagy akár a kommunizmusban. Utóbbi többek között azzal reklámozta magát, hogy a kereszténységet meghaladva olyan tudományosan humanista jólétet és igazságot teremt, amilyet még nem látott a világ. Mi lett belőle? Annyi tömeggyilkosság és antihumanizmus, amennyit még nem látott a világ – és ép eszű-erkölcsű ember nem is szeretne újra látni. Ehhez pedig keresztény többségű társadalmak kellenek.
A keresztény többség eróziójának okait érdemes részletesen elemezni (pl. tudomány <–> szó szerinti Biblia-értelmezés; zsidó Messiás <–> a „világgal” szembeállított „Krisztosz”), ez azonban szétfeszítené az írásom kereit, így csak a térvesztés veszélyeire hívom fel a figyelmet.
Kereszténység nélkül legalább nem lesz antiszemitizmus – vélik sokan. Tévedés, hiszen a kereszténység maga is szemita hátterű vallás, a judaizmus Jézus által megreformált és egyetemesen befogadóvá tett változata. Az antiszemitizmus pedig a keresztény etikától elszakadó, vallástalan, gyökértelen tömegek frusztráltságának levezető szelepe. Aki komolyan veszi a kereszténységét, az nehezen tud elvonatkoztatni a zsidó alapítóktól, az internacionalista és multikulturális háttértől. Erőszakos gyűlöletcselekményekre az vetemedik, aki elsodródóban van a kereszténységtől, és már nem tartja irányadónak a szülei, nagyszülei zsidó-keresztény etikáját.
Az üdvösség, vagyis az emberiség jóléte és boldogsága a zsidóktól ered, a judaista etikából származik. Jézus olyan reformokat hozott a törzsi alapú judaizmusba, amelyek lehetővé tették ezt a világméretű üdvözítő hatást. Tény, hogy Jézus ójudaista szempontból 2000 éve álmessiásnak tűnt, zsidó-keresztény szempontból meg valódi. Tény, hogy messiásvita egészen addig nem szűnik meg, amíg a judaizmus két változata nem talál közös Messiást. Tény azonban, hogy ez a vita tisztán elvi és erőszakmentes. Erőszakossá a keresztény háttérrel szembefordulók teszik.
Minden populációba születnek békétlenek, bajkeverők, gyűlölködők, valószínűleg azonos arányban. Ám hogy belőlük kordában tartott ex-deviáns lesz-e, vagy emberkínzó karhatalmista, harctéri mészáros katona, pogromot vezető szónok, tanácsköztársasági komisszár, keretlegény, Gulág-pribék, torokmetsző radikális, tömegrobbantó terrorista, az már a társadalom értékrendjén múlik. A kereszténység a legalkalmasabb háttér ahhoz, hogy a születetten nyugtalanok békés jóléti aktivitásban tudjanak kiteljesedni. A keresztény többségű társadalom nem tökéletes, csak még nem találtak ki nála tökéletesebbet – és a 20. század tömeggyilkos társadalmi kísérleteinek történelmi tanulságait levonva nem tűnik valószínűnek, hogy valaha sikerülne a keresztény társadalomnál jobbat, igazságosabbat, jólétibbet, demokratikusabbat, befogadóbbat, toleránsabbat, békésebbet kitalálni. Ha mégis sikerül, üdvözöljük tárt karokkal, addig azonban a tömeggyilkos rosszléti kudarcot ne nevezzük „humanista” „szép új világnak”. Pillanatnyilag a keresztény többségű társadalom a legtökéletesebb, és ez a pillanat 2000 éve tart.
Visszatérve arra a másodlagos kérdésre, hogy hogyan lesz elég pap a keresztény többség fenntartásához: automatikusan. Ahol vannak hívek, ott vannak papok. Példa: ahhoz, hogy legyen elég 7-es busz, oda kell állni a 7-es busz megállójába. Ahhoz, hogy legyen Népszabadság, olvasni kell. Ahhoz, hogy legyen elég kenyér, keresni kell a boltban. Az a jó a szabad piacban, hogy amire van kereslet, abból automatikusan létrejön a kínálat.
Érdemes persze végiggondolni néhány gyakorlati kérdést, többet között a cölibátust. Szent Pál a leveleiben egyértelműen többre tartotta a nem házasodást a házasodásnál, ez (és az egyházi birtokok védelme) jelentős érv volt a papi nőtlenség bevezetése mellett. Csakhogy Szent Pál a leveleiben 1-30 éven belül várta a Végítéletet, és ehhez mérten prédikált nem házasodást. (Minek arra a kis időre?!) Több évezredes távlatban gondolkodva a cölibátus már nem tűnik jó ötletnek, és az egyháznak sincs már olyan birtoka, ami az öröklődés miatt elaprózódna, így a nőtlenséget nyugodtan meg lehetne szüntetni.
Alternatív megoldás lehet a diakónusok szerepének növelése, hasonlóvá tétele a rabbikéhoz. Az ójudaizmusban a rabbi nem pap (nem levita), hanem közösségépítő, tanácsadó, kultúrmunkás és liturgiai felelős. A judaizmus leviták nélkül is jól boldogul, a zsidók nem aggódnak a „levitahiány” miatt. A keresztény diakónusok a maguk szép életével hiteles mintát mutathatnak a gyülekezetnek, pap híján vezethetnék is azt.
Érdemes lenne végiggondolni a szerzetesrendek és apácarendek szerepvállalását: eredetileg nagyon pozitív volt a kivonulásuk a folyamatosan növekvő létszámú társadalomból. Míg elvonultan imádkoztak a rokonaik és a többiek jólétéért, meglett a jólét, és a létszám is fenntartható maradt. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, csökken a létszám, a társadalmaink fenntarthatatlanok, és ez középtávon megszünteti a jólétet. A szerzeteknek is célszerű lenne felnőniük a kihíváshoz, és lehetőség szerint aktív szerepet vállalni mind a jólétmegőrzésben, mind a létszámfenntartásban. Ez jobban megfelelne ma a keresztényi elhivatottságnak, mint az elvonultan imádkozó életforma. Világméretekben mintegy nyolcszázezer, határon belül pedig több száz potenciális papunk (papnőnk) van tartalékban.
Apropó, papnők: szerintem semmiféle probléma nincs a papnők felszentelésével, amennyiben ezt az illető papjelöltnő akarja, vállalja, továbbá a munkatársai és a hívek szerint is alkalmas a feladatra. De ne legyen ebből ideológia, rossz ötlet lenne „kvótanőkkel” feltölteni a klérust. Ahogy az óvó bácsik ellen sincs kifogásom, ám rossznak tartanám, ha a megjelenésük bármiféle engedményhez vagy kettős mércéhez vezetne az óvodapedagógusi képességek terén. A lényeg ne a nem, hanem az alkalmasság legyen.
A fenti ötletek és a kereslet automatikus papteremtő mechanizmusai rövid időn belül megoldhatják a paphiányt – ha lesz a papokra (papnőkre, diakónusokra) valós igény egy keresztény többségű társadalomban. Tegyünk azért, hogy legyen.

2017. február 8., szerda

Mi a baj a szekularizmussal?

A szekularizmus a világ legveszélyesebb bumerángja.
A fogalmak meghatározásával kezdem:
világiság (szekuláris szemlélet) – egy-két lépés távolság a kereszténységtől, elismerve a keresztény alapokat,
szekularizmus – három vagy több lépés távolság a kereszténységtől, a keresztény alapok tagadásán át egészen a kereszténység kiszorításáig és megsemmisítéséig.
A világiság (szekuláris szemlélet) mélyen keresztény. A kereszténység lényegéből adódik, hogy békén hagyja az embertársakat, nem zaklatja őket folyamatosan hitéleti ügyekkel, megtérési paranccsal (mint pl. az iszlám, a kommunizmus vagy a bal-liberalizmus). A többi kultúra nem ilyen élni hagyós beállítottságú, ezért nincs szekuláris szemlélet egyetlen más kultúrkörben sem, illetve ahol létezik a világiság szó, ott teljesen mást jelent. Törökországban a hadsereg „világi”, azaz szétveri a muszlim harcosokat, mielőtt átvennék a hatalmat, hogy totalitárius kalifátust alapítsanak. Egyiptomban is ez a helyzet, a Muszlim Testvériségtől a katonák mentik meg erővel a társadalmat (amely nem akar igazán megmenekülni a Muszlim Testvériségtől, hiszen többségileg megválasztja). Egy szó mint száz, nyugati értelemben vett világiság csak a keresztény többségű társadalmakban létezik.
A szekularizmus ellenben mélyen keresztényellenes. Zsigeri problémája van a kereszténységgel, utálja, gyűlöli, harcol ellene. Nincs olyan visszafogott egyházi működés, amelyet ne támadna folyamatosan. Egy szekularista számára csak a halott keresztény jó keresztény, csak a nem létező kereszténység megfelelő.
Nem meglepő, hogy a zsigeri ellenségesség problémákhoz vezet, az viszont meglepő, hogy a támadás bumerángként működik, a támadót veri kupán.
A szekularizmus mellékhatása a hitetlen, barbár tömeg, amely aztán épp a szekularisták ellen fordul. Miért kell ilyen tömeget létrehozni, „generálni”? Azért, mert egy ilyen tömeg eleinte hasznosnak tűnik a kereszténység elleni harcban. Később aztán irányíthatatlanná válik, és a létrehozóit fenyegeti.
A hitetlen, barbár tömeg már nem emlékszik az értékrendje lényegére, de arra igen, hogy indulatos, és az indulatait valakin ki kell töltenie. Bűnbakot keres. A hitetlen, barbár tömeg nem emlékszik arra, hogy a kereszténység internacionalista és multikulturális, csak azt tudja, hogy a nacionalizmus jó érzés, és nem fékezi keresztényi önmérséklet. A hitetlen, barbár tömeg elfelejtette, hogy a kereszténység szemita hátterű irányzat, csak azt látja, hogy az antiszemitizmus egyszerű megoldást ígér a világi problémáira, és már nem hisz a keresztény polgári tisztességben. A hitetlen, barbár tömeg azokból lesz, akik több, mint két lépésre távolodnak a kereszténységtől.
Ha a szekularisták belátják ezt az összefüggést, sok bajtól, szenvedéstől kímélhetik meg magukat. Ideje lenne, hogy ne fűrészeljék az ágat, amin ülnek, hanem korrekt partnerként együttműködjenek a kereszténységgel, a keresztényekkel. A keresztény értékrend az, amely élteti és jólétben tartja az egész társadalmat, így a szekularistákat is.
Példa: amikor Nitzsche leírta, hogy ő a gátlásoktól megszabadult, erőszaktól nem riadó, a keresztény erkölcs / irgalom fölé emelkedett antikrisztus (vagy antikrisztiánus, a német szó kétértelmű), a szekularisták ujjongtak. Úgy látták, hogy megvalósult a kereszténység nélküli „szép új világ”. Néhány évtizeddel később pedig pedig mi történt? A szekularizált tömeg hirtelen ellenük fordult, megállíthatatlanul, máig tartó traumát okozva.
Nem akarsz erőszakos nacionalizmust? Ne húzd ki a társadalom alól a keresztény értékrendet. Nem akarsz antiszemitizmust? Ne üldözd a szemita hátterű kereszténységet. Nem akarsz barbarizmust? Ne foszd meg a társadalmat a keresztény kultúrától.
Nem akarod, hogy tégla essen a fejedre? Hagyd abba a téglák feldobálását. Nem akarsz traumát? Ne traumatizáld a kereszténységet. Tudd, hogy hol a határ: két lépés távolságra a kereszténységtől. Szeretnél számítani az emberek polgári tisztességére? Erősítsd a polgári tisztesség keresztény alapját.

2017. február 7., kedd

Pál vs. Jézus?

A korai felvilágosodás óta (amikor a „felvilágosultak" még mind hittek) bevett nézet, hogy Pál találta ki a kereszténységet. Thomas Jefferson amerikai elnök kivágta az Újszövetségből azokat a részeket, amelyeket páli tévtannak tekintett.
Tényleg ennyire félreértette / meghamisította Pál Jézus eredeti tanítását?
Szerintem nem, Pál zseniális zelóta volt, rablóból lett kompenzáló pandúr, aki a saját korában számára adatott rálátással törekedett Jézus tanításának életre váltására. A félreértései jelentősek, de korrigálhatóak, ha megértjük azt a történelmi valóságot, amely körülvette.
1. Pál egyetlen generációnyi távlatban gondolkodott: meg volt róla győződve, hogy „nem múlik el ez a nemzedék”, mire Jézus újra eljön testi dicsőségben, végítéletet tart, és minden ember feltámad, ki az üdvösségre, ki a kárhozatra. Nagy tehát a tét. Pál nem akart házasodni, és másokat is igyekezett róla lebeszélni? Igaz, de az ő szemszögéből logikusan – minek arra a kis időre... Pált nem zavarhatta, hogy mi lesz, ha államvallás részévé válnak a levelei, mert ez nyilvánvalóan nem fért bele egy nemzedékbe, ameddig szerinte az általa „világ”-nak nevezett valami tart. Csakhogy azóta sok-sok nemzedék élt a hagyományos földi világban, és nem lett közös világvége, sem kollektív végítélet, lettek viszont a keresztény értékrendre alapuló földi államok. Pál tévedett e téren, és a házasságról, testiségről, nőkről, sőt úgy általában a „világ”-ról alkotott korabeli (platonista) elképzelései tarthatatlanok. Szerencsére könnyedén korrigálhatók.
2. Pál még csak annyit látott a feltámadt Jézus életpályájából, hogy abban a korban nem felelt meg a judaista Messiással szemben támasztott eredeti elvárásoknak. Ójudaista felfogás szerint a Messiás Dávid-házi vitézkirály, aki földi győzelmeket arat, így lesz a tökéletes (messiási) világ örökös királya. Pál számára világosnak látszott, hogy Jézus nem vitézkirály Messiás, hanem az Izajás könyvében írtak szerint „az Úr szenvedő szolgája". Pálnak úgy tűnt, hogy ez a kétféle Messiás markáns ellentétben áll egymással, és semmilyen módon nem egyeztethető össze – azért kell meghaladni a zsidóságot, ideértve a saját zsidóságát is, hogy új magaslatra emelkedve befogadható legyen az új messiáskép. Ám az új képet felesleges volt kitalálnia, sok generációs távon több problémát hozott, mint amennyit a Pál számára relevánsnak tűnő egy nemzedéken belül megoldott.
3. A zsidó gyökerek meghaladására erős ösztönzése volt Pálnak: saját nemzettársai halálra üldözték a messiáskövetőket. Akik akkor még főként zsidók voltak. A külvilág számára a kereszténység nem is különbözött a judaizmustól, annak egyik irányzata volt, amely szerint eljött a Messiás. Ha egy magyart halálra üldöznek a magyarok, persze, hogy félelmében és indulatában meg akarja haladni a magyarságát. Ez történt a zsidó Pállal is. Tudta, mire számíthat, hiszen az üldöző Saulból lett üldözött Pál. Azért is akart a zsidó mivolta fölé emelkedni, hogy visszavágjon az üldözőinek. A judaizmus halállal bünteti az álmessiásokat és az őt követő eretnekeket, ez parancsba van adva. Jézus ójudaista szempontból álmessiás volt, a követői eretnekek, meg kellett halniuk. Meg kellett volna, ha Pál nem gyorsulja le szuperszónikusan az üldözőket. (A gójokkal együtt a zsidó-keresztények rövid idő alatt annyian lettek, hogy megölni már nem lehetett őket, csak kiátkozni a judaizmusból.) Ám az üldözöttség lelki torzuláshoz vezetett, ami hosszú távon korrigálandó. Figyelembe kell vennünk, hogy Pál nem gondolkodott reálisan a zsidóság fölé emelkedésről, a modern lélektan szerint senki sem képes káros mellékhatások nélkül meghaladni a származási kultúráját. Ma már nem dacban, hanem harmóniában gondolkodunk. Pálnak vállalnia kellett volna a zsidó gyökereit, és abban a keretben kiteljesedve kellett volna terjesztenie a Messiás tanítását.
4. Pál lehetetlennek érezte, hogy a származásával összhangban éljen, mert az volt az élettapasztalata, hogy az ővéinek jelentős része álmessiásnak tartja Jézust, miközben az övéinek másik része szekta formájában követi Őt. A szuperszónikus legyorsulásra szükség volt, hogy elkerüljék a szekta armageddonját. Szuperszónikus gyorsulást, azaz tömeges gój megtérést pedig a zsidóság meghaladását előtérbe helyezve, az egyetemességet hangsúlyozva lehetett elérni. Pál úgy koncepcionált, hogy ha már Jézus nem Dávid-házi vitézkirály, akkor teljesen ellégiesíti őt, kivonja a világból, és szembeállítja a földi élettel. Talán ebben tévedett a legnagyobbat, önkényesen átértelmezte a Messiást! Rövid élete nem adott rálátást a Jézus által kiváltott földi hatásra. Ha Pál ezer évig él, mint a Biblia szerint a pátriárkák, akkor feltűnt volna neki, hogy Jézusnak immár milliárdnyi alattvalója van, akik számára a Messiás valóságos földi Úr, és akik neki engedelmeskedve nagyobb földi jólétben élnek, mint más uralkodók alattvalói. Hosszú távon megszűnt az ellentét az Úr szenvedő szolgája és a Dávid-házi vitézkirály között. Pontosabban: az Úr szenvedő szolgájának lenni egy kontraintuitív módszer, amellyel Jézus vitézkirállyá vált, példát mutatva minden embernek, hogy másokat szolgálva emelkedhet. Ez a meritokrácia lényege. Nekünk már megvan a megfelelő rálátásunk, így e tekintetben is korrigálhatjuk Pált.
5. Ne nézzük Pált többnek, mint ami ténylegesen volt. Ne vezessünk le a leveleiből dogmát, ne emeljük őt Jézussal azonos szintre. Ezt ő sem akarná. Pál a számára elérhető adatokkal dolgozva zseniális életművet hozott létre, tiszteletet érdemel érte. Nélküle egyáltalán nem lenne kereszténység, de nem azért, mert – úgymond – Jézus nem is alapított ilyet, hanem mert az ójudaisták eretnekség miatt kiirtották volna a világból, így soha nem is értesültünk volna róla, ahogy a karaitizmusról sem értesültünk. Pál a kereszténység létének kulcstényezője. Viszont a számára szükségszerűnek tűnő teológiai koncepció pontatlan, a saját korlátozott rálátását tükrözi. Korrigálandó, ahogy egy torz fényképet korrigálunk. Ha tudjuk, hogyan torzított a lencse, akkor visszafordíthatjuk a torzító hatást, így megkapjuk a nagyjából torzításmentes képet. Illetve legyünk reálisak: megkapjuk a legjobb tudásunk szerint kitorzított képet.
Ha Pál esetében arra jutunk, hogy tévesen akarta meghaladni a zsidóságát, tévesen kerülte a házasságot és a testiséget, tévesen csinált a judaista Messiás Jézusból a földi világgal szembeállított úgynevezett Krisztoszt (ami persze Messiást jelent, csak görögül), akkor ezeket korrigálva jutunk el egy kevésbé torz kereszténységhez. Mai történelmi távlatból már látható, hogy Jézus hosszú távon nem csak az Úr szenvedő szolgája, hanem egyben dicső Dávid-házi vitézkirály is, az egész föld örök Ura. Nem légies, nem nemzetek feletti, nem a világgal szembeállított, hanem zsidó Messiásként örök földi király, aki igazságban, jólétben, toleranciában, meritokráciában és szeretetben uralkodik az egész emberiség felett, illetve azok felett, akik igyekeznek életre váltani a tanítását. Páratlan jóléthez juttatja a társadalmakat, amelyekben a többség önként igyekszik követni szeretteljes tanítását, megvalósítani felvilágosult, humanista értékrendjét.

2017. február 5., vasárnap

Istenképünk

Szabados Ádám érdekes kísérlete a teológusok minősítésére felveti a „helyes" istenkép problémáját.
Az a jó teológia, amely helyes istenképet fest? Ez olyan megfogalmazás, mint hogy a = b. a helyes értéke az, amely megegyezik b-vel. b helyes értéke pedig az, amely megegyezik a-val. Ez körkörös logika, nem sokra megyünk vele.
Isten azonban Jézuson keresztül közli velünk, hogy végtelenül jó és szerető. Ebből kiindulva annyit biztosan kijelenthetünk, hogy egy olyan Isten, aki végtelenül jó, szerető, és következésképp a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, az vagy létezik ebben a formában, vagy szükségünk van rá ebben a formában. A saját jól megfontolt érdekünkben.
Bármilyen más formában viszont nincs rá szükségünk, sőt sok jó érvünk van rá, hogy miért nem kell nekünk.
Ki akar gonosz, igazságtalan, szeszélyes, önkényes, részrehajló, elfogult, féltékeny, bosszúálló Istent? Én bizonyosan nem, és nem vagyok ezzel egyedül. Ha Isten esetleg ilyen lenne, jogos és igazságos lenne ellene lázadni, helytelen lenne betartani a szabályait. Ösztönösen érezzük, hogy egy nem lehető legjobb isten definíció szerint nem lehet Isten, mivel nem méltó rá, hogy így nevezzük.
Viszont ki nem akar végtelenül jó, szerető, az emberiségnek a lehető legjobbat akaró Istent, és mik az érvei?

2017. február 3., péntek

Mi legyen a korrupcióval?

Közeledünk a 2018-as választáshoz, feldübörög a korrupcióverseny.
Évek óta korrupcióval vádol a baloldal, amely most kellemetlen érvelési helyzetbe került a 4-es metró körül feltárt saját korrupciója miatt.
Érdemes ettől indulatba jönni pró vagy kontra? Szerintem nem, mert gumicsontra vetődnénk. Rendezzünk inkább jólétnövelő versenyt, az sokkal hasznosabb.
A korrupció-graffiti (I want either no corruption or equal access to it. Követelem, hogy vagy ne legyen korrupció, vagy mindenki férjen hozzá egyenlően.) nagy bölcsességet fogalmaz meg. Az egyenlő hozzáférés azonos a társadalom jólétének növelésével.
Ne azt kérdezd, ki mennyire korrupt (mindenki, meglehetősen, világszerte, ha odafigyelsz), hanem hogy mit hoz ez a társadalomnak (van, aki alapvetően a javadat akarja, és van, aki alapvetően a javaidat).
Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját – írja a Biblia. Ne csak azt nézd, be van-e kötve a szája, hanem azt is, hogy egyébként nyomtat-e.

2017. február 2., csütörtök

Fiktív foglalkoztató legyen az elnök?

Nehéz helyzetben vannak a franciák: egyrészt rég nem volt ilyen népszerűtlen baloldali kormányuk, másrészt rég nem volt ilyen tehetségtelen jobboldali ellenzékük.
A jobboldali Republikánus Párt előválasztását François Fillon nyerte, mert ő volt a legkeményvonalasabb. Ez a Front National miatt fontos: puhavonalas jelölt nem lenne alternatíva a szélsőjobbal szemben.
A baloldali Szocialista Párt előválasztásán Benoît Hamon diadalmaskodott, egyszerűen azért, mert viszonylag neki van a legkevesebb köze a közutálat tárgyává vált jelenlegi kormányhoz...
Ebben a háttérben értelmezendő Fillon fiktív foglalkoztatási botránya, miszerint képviselőként a felesége / asszisztense nevében nyolc év alatt csaknem 500 ezer euró (150 millió forint) munkadíjat vett fel, miközben a hölgy egy korábbi interjúban azt állította, hogy soha nem volt Fillon képviselő asszisztense.
Fillon cáfol, az ügyészség vizsgál, a jobboldal pánikol, a média örül.
Pedig van az ügynek ésszerűen konstruktív olvasata: Franciaország jóléte sokszor 500 ezer eurót is megér. Ha Fillon saját maga asszisztenseként felvette ezt az összeget, szerintem ügyesen tette, és meg is dolgozott érte. A franciák helyében az ország jólétével törődnék (tartalom), és nem a jólétet teremtők jövedelemkiegészítésével (forma).
Nyilván az lenne a legjobb, ha a jólétteremtők egyben szerények is lennének, és vidáman elélnének csirkefarháton a hivatalos fizetésükből. De a tapasztalatok szerint a jólétteremtők – mintegy mellékesen – maguknak is jólétet teremtenek. Ha hivatalosan nem lehet, akkor nem hivatalosan.
Tanulság: aki a közerkölcsök terén finnyás, nem fog jólétben élni, mert nem tud jólétet hozó vezetőket választani. A helyzet iróniája, hogy a franciákat egyáltalán nem zavarná, ha az elnökjelölt például szeretőt tartana, még fel is néznének rá.
A botránytól elvonatkoztatva érdemes lehet Fillonra szavazni. Természetesen csak ha egyébként nemzeti jólétnövelést várnak tőle.

2017. február 1., szerda

Objektív a jog?

Donald Trump konzervatív bírót készül kinevezni a Legfelsőbb Bíróságba, akit a demokraták – személytől függetlenül – nem akarnak megszavazni.
Vajon miért?
Ha komolyan vesszük a liberális tézist, miszerint elég a mindenkori törvényeket betartani, akkor azt gondolhatjuk, hogy a jog valamiféle szilárd konstrukció, amiben nincs világnézeti mozgástér. A liberális elmélet szerint teljesen mindegy kellene legyen, hogy a kinevezett bíró épp konzervatív vagy liberális vagy mindkettő vagy egyik sem.
Ha a jog afféle szilárd konstrukció lenne, mint a matematika, mellékes kellene legyen a jogász közéleti álláspontja. Végtére is, ki foglalkozik a matematikusok világnézetével?
Hogy a konzervatív bíró kinevezése egyáltalán hírértékű lett liberális körökben, arra utal, hogy a liberálisok nem gondolják komolyan a jogi konstrukció szilárdságát, illetve hogy tényleg elég lenne betartani a mindenkori törvényeket.

2017. január 30., hétfő

Szeretünk hitvitázni?

Azt gondolom, hogy igen, nagyon is. Nem csak a kereszt(y)én(y)ség kérdéseiről, hanem minden hitkérdésről, például a kommunizmus egyes témáiról is.
Frissebben viszont épp keresztény hitvita alakult ki Szabados Ádám és Sytka blogjain. A téma, amellyel kapcsolatban elszabadultak az indulatok: szó szerint olvasandó-e a bibliai özönvíz történet.
Egyes hozzászólók szerint csak szó szerint, globális katasztrófaként szabad olvasni, minden más bűn, sőt rosszabb, „liberalizmus". Mások szerint pedig miért ne lehetne regionális áradást feltételezni. A vita hevéből arra következtethetnénk, hogy kardinális kérdésről van szó.
Végezzünk el ezzel kapcsolatban egy gondolatkísérletet: reális életvégi forgatókönyvnek tűnik, hogy Szent Péter számon kéri rajtunk az özönvíz kapcsán hangoztatott véleményt? Pl.:
– Kedves Gipsz Johanna – szól zordan Péter –, nem mehetsz be Urad örömébe, pedig egészen szép életed volt. Mondd meg őszintén, miért vélted regionálisnak az özönvizet? Ez menthetetlen, hiába is könyörögnél. Szerencsétlen, miért nem törtél inkább házasságot, tagadtad Istent, éltél hitetlenül?! Nézd meg ezt a rengeteg embert, aki így élt, és most tömött sorokban masírozik befelé a Mennyek Országába, míg te a külső sötétségre kerülsz. Majdnem minden megbocsáttatik, de özönvízről mondott fertelmes vélemény nem.
100 olvasóból hány tartja ezt reális forgatókönyvnek? Érdemes egymásnak esni az özönvíz (és megannyi más vallási kérdés) témájában? Van ennek bármi tétje?
Egy másik furcsaság is feltűnt: a dogmatikus kereszt(y)én(y)ek sokkal barátságosabban bánnak a hit nélkül élőkkel, mint a kicsit másként gondolkodó hívőkkel. Ha egy nem hívővel legalább abban sikerül megállapodni, hogy az ég néha kék, és a nap többnyire meleg, az már örvendetes, közös platform, 1%-ban! A 10%-kal másképp gondolkodó hívőnél viszont nem a 90%-os egyetértés számít, hanem az a borzalmas kihágás, hogy az illető 10%-ban mást merészel gondolni. Ez megengedhetetlen, és az illetőnek minden bizonnyal óriási metafizikai problémája lesz belőle.
Tényleg? Nem aránytalan, ellentmondásos, kettős mércés ez a gondolkodás? A kereszt(y)én(y) egység szempontjából nagyon hasznos lenne értékelni a 90%-os egyetértést, és többre tartani, mint az 1%-osat.