2017. május 5., péntek

Ki nyer jövőre (2018-ban)?

Ahogy a vasárnapi francia elnökválasztás végeredménye erősen valószínűsíthető (Emmanuel Macron lekörözi Marine Le Pent), úgy a jövő évi magyar választás eredménye is jól modellezhető, sőt ha a jelen helyzet folytatódik, borítékolható. Íme.
Az evolúciós-egzisztenciális-közjószolgálati hármas lesz a döntő.
A kormány azt állítja, veszélyben a jövőnk, a civilizációnk. Kívülről veszélyeztetik a bevándorlók és menekültek, belülről a veszéllyel mit sem törődő ellenzék, középen pedig a kontinensünket szükségtelenül menekültekkel elárasztó brüsszeli szakpolitika-formáló apparátus.
Magam is így látom, de nem kívánom az olvasó helyett eldönteni, tényleg így van-e. Ki-ki gyűjtsön adatot, mérlegeljen, és ennek alapján alakítsa ki a saját álláspontját.
A magyar ellenzék azt állítja, a veszély nem valós, hanem hatalommegtartó céllal kitalált. Igaz, sorok között hozzáteszi, hogy amennyiben a bevándorlók/menekültek létszámfölénybe kerülve átveszik felettünk az irányítást, az nem probléma. Vagyis nem a jelenséget és annak valószínűségét vitatja, hanem csak azt, hogy a valószínűleg bekövetkező jelenség tényleges probléma lenne. Példa: a kormány szerint aki autóba ül, csatolja be magát, mert a balesetveszély számottevő, és öv nélkül nagyobb lesz a sérülés – lárifári, mondja az ellenzék, felesleges magunkat becsatolni, mert a baleset esélye számottevő ugyan, a sérülés öv nélkül tényleg súlyosabb lesz, ám a súlyos sérülés mint olyan nem valós probléma. Én úgy látom, az ellenzék nem gondolta át ezt az üzenetet, de ezt sem kívánom eldönteni az olvasó helyett. Ki-ki alakítsa ki a saját álláspontját.
A brüsszeli apparátus érvelése megegyezik a magyar ellenzékével: a tömeges bevándorlásból azért nem lesz baj, mert ezt ideológiánk definíciós szinten kizárja. Vagyis minden pont úgy alakulhat, ahogy a magyar kormány állítja, ám attól még brüsszeli definíció szerint nem lesz probléma – ha az áldozatok esetleg annak gondolják, akkor tévednek, ideológiailag képzetlenek. Tényleg lehet, hogy felrobbansz, de ez említésre nem méltó egyéni diszkomfort, nem adódik belőle közfeladat. Nos, erről is ki-ki alakítsa ki a saját álláspontját.
Példa: a kormány szerint jövőre valószínűleg kávét akarsz majd inni, és nála lesz az egyetlen kávéfőző; az ellenzék elismeri, hogy nála nem lesz kávéfőző, de biztosan tudja, hogy nem akarsz kávét inni... Brüsszelnek sem lesz kávéfőzője, és zordan leszögezi, hogy az európai értékeknek ellentmondana, hogy kávét kérj. Ejropéerként lásd be, nem vagy rá jogosult. A három szereplő közül csak egy készült fel az eshetőségre, hogy te, ideológialag talán kifogásolható módon, kávézni akarsz.

Megfontolandó

- A magyar politikai piacon jelenleg a közjó képviselete az értékmérő. Az nyer, aki a választók szerint hitelesebben képviseli a közjót. Aki a közjó létét sem ismeri el, az nulla értéket testesít meg.
- A kormány a közjóra hivatkozva kormányoz – az ellenzék szerint „közjó” mint olyan nem is létezik; akkor miért akar „köz”hatalmat és „köz”pénzt? Ez önlenullázó stratégia.
- A kormány szerint a határon túli magyarok szavazzanak – az ellenzék szerint ne; olyan ötlet, mint a nyugdíjasokkal megszavaztatni, hogy a jövő hónaptól ne kapjanak nyugdíjat.
- A kormány törődik a népszerűséggel – az ellenzék lenézi a „populizmus”-t; pedig választást legalább 50,1%-os népszerűséggel lehet csak nyerni.
- A kormány gyakorlati jólétet teremt – az ellenzék elvi értékekre gyúr; ingyen sör és virsli helyett über„jogállam”, vagy mindkettő? Jó csomag ez pl. a közjó szempontjából?
- A kormány a sikeres közösséget hangsúlyozza – az ellenzék a szabad egyént. Nincs örök szabály arra, hogy mikor melyik a nyerő, de az egyéni szabadsághoz előbb kell egy sikeres közösség.
- A kormány biztonságot és működőképességet garantál, és elhanyagolja az elegáns nemzetközi stílust – az ellenzék elegáns nemzetközi stílusra törekszik, de mi lesz a többivel?
- Bármit mond a kormány, az ellenzék mechanikusan, gondolkodás nélkül kijelenti az ellenkezőjét. Mire lesz ez elég? Milyen képet ad az ellenzék ésszerűségéről, kormányképességéről?
- A kormány frappáns jelmondata: a haza nem lehet ellenzékben. Mit mond erre az ellenzék? Habozás nélkül az ellenkezőjét?
Így az események jelen szakaszában már elég adattal rendelkezünk a 2018-as választás eredményének borítékolásához.
1. A kormány várhatóan folytatja a veszélyjelenséget tudatosító retorikát, és a védekezés egyetlen eszközeként (kávéfőzőként) ajánlja magát.
2. Az ellenzék várhatóan nem a jelenség valószínűségét, hanem annak probléma jellegét tagadja. (No kávé – no problem.)
3. A brüsszeli apparátus szintén nem a jelenséget, hanem annak veszély voltát cáfolja. Főzője nincs, ellenben van tíz érve, hogy te miért nem kér(het)sz kávét.
4. A választó ebből annyit ért, hogy – ha szerinte fontos védekezni/kávézni, akkor – az egyetlen lehetőség tényleg a jelen magyar kormányra szavazni. Ha szerinte nem fontos védekezni/kávézni, akkor értelemszerűen mindegy, kinél van eszköz.
5. A magyar kormánynak a dolgok változatlan menetét feltételezve legalább 90%-os esélye van az újraválasztásra.
6. Ismeretlen apróság, hogy a magyar választók többsége veszélynek tartja-e a kormány retorikájában említett jelenséget, vagy az ellenzékkel és Brüsszellel egyetértve nem lát valós veszélyt.
7. Ha a választók többsége szerint a kormány által emlegetett jelenség jöhet nyugodtan, nem veszélyes, akkor a kormány elveszíti a legerősebb érvét, és a választás kimenetele bizonytalanná válik. (A többség nem kér kávét, sem főzőt.)
8. Ha az ellenzék és a brüsszeli apparátus rádöbben, hogy lefedetlenül hagyott egy kulcsterületet (miszerint a többség jó eséllyel kér kávét), és kidolgoz egy alternatív megoldást, a választás eredménye szintén bizonytalanná válik. E téren azonban mind az ellenzék, mint az apparátus ideológiailag gátolva van, a védelem/kávé felkínálását „tiltja a vallása”, ezt értékrendi kudarcként élné meg. Az ideológiavezéreltek furcsasága, hogy inkább veszítenek egy körben, mint hogy „megszentségtelenítsék” az ideológiát. Hosszú távon hasznosabbnak tartják az ideológiai tisztaságot. Így a hiányzó kulcsterület lefedése nem valószínű, a kormánynál marad az egyetlen kávéfőző.
9. Az elérhető legjobb szociálpszichológiai modellek szerint az evolúciós-egzisztenciális fenyegetettség adu ász érv, így ha a kormány fenn tudja tartani a fenyegetettség érzetét a választói többségben, akkor a 2018-as választás előre lejátszott meccs. Abraham Maslow szükséglethierarchiája alapján sem az ellenzéknek, sem Brüsszelnek nincs esélye. A választás persze akkor dől el, amikor minden cédulát megszámoltak, az eredményt bejelentették és elfogadták.
10. A két apró bizonytalanság tehát, hogy sikerül-e fenntartani a fenyegetettség érzetét, illetve hogy a fenyegetettség tényleg mindent vivő érv lesz-e a többség szemében.
Kiderül a következő lármás (ám az elemzendő lényeget tekintve unalmas és eseménytelen) hónapok során. Lázas sürgölődésnek látszó uborkaszezon várható. Ha egy darabig nem írnék, annak oka, hogy nem kommentálom az uborka zöldülését.

2017. május 4., csütörtök

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 3. rész

3. lépés – az önmérséklet begyakorlása
Egy idealista sosem látja úgy, hogy vissza kellene magát fognia az ideál felé vezető úton – kerüljön bár, amibe kerül. Tényleg nem logikus, hogy amit ma megtehetsz, miért halasztanád holnapra, holnaputánra, jövő évre, vagy még későbbre.
Rögtön logikussá válik azonban, ha az ideál erőltetett menetben történő hajszolásának árát és a társadalmi ökoszisztémát beépítjük a modellbe. Az ideál felé haladást azért érdemes fékezni, hogy ne legyen túl nagy a közben elkerülhetetlen szenvedés, és hogy ne romboljuk le a társadalmi ökoszisztémát.
Kant például beláthatja, hogy végül is, rossz ötlet az igazmondás oltárán feláldozni a legjobb barátját (agyonveretve őt a baltás gyilkossal). Ennyit nem ér meg az ideál, tehát bár ma is elérhetnénk, az emberségesség jegyében mégis inkább alkalmasabb időpontra halasztjuk ezt a dolgot.
A kommunisták beláthatják például, hogy a kommunista ideál nem ér meg több tíz millió „osztályidegen” és egyéb másként gondolkodó áldozatot – ami a kommunizmusból jó ötlet, az az önérdeket belátva automatikusan meg fog valósulni, hosszú távon. Ami pedig nem jó ötlet belőle, az nem baj, ha nem valósul meg sem rövid, sem hosszú távon. Későn jövő belátás? Utólag hasznos módszertani tanulság lehet.
A mai bal-liberálisok is beláthatják, hogy a liberális demokrácia kierőltetése az iszlám világban nem ér meg idén egymillió négyszázezer éhen haló afrikai gyermeket, és az emberiesség jegyében békén hagyhatják az iszlám alapú államokat. Végül is, ami a liberális demokráciából jó ötlet, az hosszú távon az önérdek alapján meg fog valósulni. A többiért meg nem lesz kár. Ebből bizony a muszlim harcosokkal való rövid távú megegyezés következik. Ha ők nem dúlják fel Afrikát, nem halnak éhen a gyerekek. Hadd legyen az ő életük és jólétük fontosabb az ideál kompromisszummentes hajszolásánál.
A társadalmi ökoszisztéma tisztelete
Minden környezetvédő tudja, hogy az ökoszisztémához intelligens körültekintéssel kell közelíteni. Az nem úgy van, hogy kiirtunk egy unszimpatikus állatot, és attól kezdve minden rendben lesz. Az unszimpatikus állat ugyanis táplálkozott valamivel, ami el fog szaporodni, így az elméleti ötletünk végül katasztrofálisan rossznak bizonyul. Ezt minden környezetvédő tudja, és el is tudja magyarázni bárkinek, aki radikálisan átalakítaná az élővilágot.
Mármost, a társadalom is ehhez hasonló ökoszisztéma, kölcsönös függésekkel. Nem tudjuk rövid távon úgy átalakítani a társadalmi tényezők oksági láncolatát, hogy abból ne legyen nagy baj. Ez a lassú, óvatos, apró, utóellenőrzött lépések terepe.
Mielőtt belépsz egy másik ember lelki világába, vedd le a cipődet – mondja a bölcs pszichológus. Mielőtt zsebkéssel műteni kezdenéd a társadalom szerinted hályogos szemét, ismerd meg a szem bonyolult rendszerét, nézd meg a zsebkésed élét, gondolkodj el az alkalmasságodon, egy esetleges műhiba következményein, és a felelősségeden – teszem hozzá én.
A fentiek belátásával elérhető önmérséklet milliók életét mentheti meg, már idén.
- vége -

2017. május 3., szerda

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 2. rész

2. lépés – szakítás az idealizmussal
Egy idealista úgy látja, hogy a 99%-ig teli pohár valójában üres, és türelmetlenül követeli a maradék 1% betöltését. Nem tud nyugodni addig, amíg a legapróbb tökéletlenséget sikerül felfedeznie. Az idealista veszélyes, mert szélsőséges, radikális, intoleráns. A „csak” jó megoldás neki sosem elég jó. Irreális igényekkel lép fel, ugyanakkor érzéketlen az ötletei árára. Végül is, nem neki fáj...
Kantot nem érdekelte a legjobb barátjának halála, számára a „ne hazudj elv” könnyedén megért ennyit. A kommunisták nem érzékenyek az emberek tömeges halálára, szerintük ez csekély ár az eszme érdekében. A bal-liberálisok a mai tudatállapotukban nem érzékenyek 1,4 millió afrikai gyermek éhhalálára. Mi ez a jövőképük ideájához képest? Vajon lesz-e más tudatállapotuk?
Az idealizmus azzal is összefügg, hogy a bal-liberális értékrend főleg értelmiségieket vonz, akik nem rendelkeznek gyakorlati tapasztalatokkal, és nem is tartják fontosnak a gyakorlatot. Egy idealistát nem szabad bevonni az autófejlesztésbe, mert szerinte a megfelelő fogyasztás 0,0 l/100km. Az autóiparban nem is dolgoznak idealisták. Sajnos annál többen működnek világméretekben, a nemzetközi szervezetekben. Én azt mondom: menjenek kapálni. De ez csak egy a sok lehetőség közül, rájuk bízom, hogy találjanak maguknak ártalmatlan, a fölös energiáikat lekötő gyakorlati tevékenységet. Ez a Nobel-díjas bal-lib közgazdászokra is vonatkozik – imádkozzunk, nehogy valahol az emberekre kényszerítsék a sok ezer oldalon leírt fantáziadús badarságaikat, amikkel tönkretennék a világot.
Miért ne legyünk idealisták? Azért, mert a világ állapotát nagy önszabályozó rendszerek határozzák meg, így a világ fejlesztésében nincsenek sürgős feladatok, nincs szükség türelmetlen értelmiségiekre. A háttérbe húzódásuk ellenben sokat javítana a világ állapotán.
Hogyan teszik a nagy önszabályozó rendszerek fölöslegessé, sőt nem kívánatossá a beavatkozást? Ha Sztálin elfogadja, hogy a piac és a magánérdek jobban szabályozza a termékek választékát és elérhetőségét, mint az állam, akkor (talán) lenyugszik, és nem akar mindent kézzel vezérelni. Ha belátja, hogy a kiegyensúlyozott sajtó (nagyjából) a közérdeket képviseli, akkor nem akarja megmondani, hogy mit írjanak, legfeljebb létrehozza a maga alternatív sajtóját. Mint Trump vagy Orbán. Ha Mao Ce Tungot felvilágosítják az ökoszisztéma működéséről, nem irtatja ki a verebeket, és egy év múlva nem hal éhen 30 millió honfitársa.
Ha bal-libék elfogadják, hogy a legtöbb ember (nagyjából) tisztában van a maga érdekeivel, és hosszú távon azokat követi, akkor nem akarják az emberiségre rálőcsölni a nem működő tömeggyilkos ötleteiket. Érdemes bízni embertársaink képességeiben. Külső megoldások helyett a tudatos érdekérvényesítést célszerű hangsúlyozni és fejleszteni.
Konkrétan ma: nem kell megmondani az iszlám alapú társadalmaknak, hogy miről mit gondoljanak; fogadjuk el a döntéseiket, és mindjárt nem lesz szükség beavatkozásra. Töröljék el a halálbüntetést? Az ő fejlettségi fokozatukban ez bődületes ökörség lenne! A társadalmaik nincsenek rá felkészülve. Még a keresztény alapú társadalmak sincsenek. Lehet, hogy soha egyetlen társadalom sem lesz erre az idealista elgondolásra igazán felkészülve. A reális elvárásainkat pedig hatékonyabban tudjuk érvényesíteni kereskedelmi megállapodások formájában. Az egyiptomi muszlimok ne zaklassák ezer módon a kopt keresztényeket? Jogos elvárás. Nem Ferenc pápának kell szeretettől csöpögve mosolyognia erről a nagymecset sejkjével, aki szemrebbenés nélkül hazudik – ez így nem működik. (És a koptok kiirtásához vezet, ami megint csak a jó érzésű embereknek fájna, bal-libéknek cseppet sem. Nekik fontosabb az elvi ideál, hogy a koptok gyilkosaira már ne legyen halálbüntetés. Hogy közben eltűnnek a koptok? Na és?!) Kegyesen eredménytelen parolázás helyett egy datolyakereskedelmi megállapodásba kell foglalni a koptok egyenjogúságát – ez működik. Emberi jogi poharunk sosem lesz tele (a legtöbb halnak nem lesz szárnya, a madárnak sem nő kopoltyúja, a férfiből nem lesz gombnyomásra nő, stb.), mégis jobb eredményt érünk el a gyakorlatban a jól megfontolt egyéni érdekre építve, mint az erőszakos idealista nyomulással.

2017. május 2., kedd

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 1. rész

Nem elég szembenézni azzal, hogy a bal-liberalizmus butít, nyomorba dönt és öl: idén egymillió négyszázezer gyermek halhat éhen Afrikában a bal-liberális ideológia csőlátó világrontása miatt. Nem kellene, hogy így legyen, ám hogy tényleg ne legyen így, ahhoz gyakorlati szemléletváltásra lesz szükség. A szelektív hulladékgyűjtés sem állhat meg a szeméthalom láttán érzett szégyennél, hulladékgyűjtő és útmutató is kell hozzá. Ebben a sorozatban igyekszem leírni, mit tehet egy, az ideológiája gyilkos hatásaira rádöbbenő bal-liberális a közös világunkért.
1. lépés – a szembenézés
Ha a bal-liberalizmus nem hirdetné, hogy minden vallás egyenlő(en butaság), és mindenhol egyformán kialakítható a világi liberális demokrácia, akkor az emberiség nem nyugati része (kb. 6,5 milliárd a 8 milliárdból) viszonylag békén lenne hagyva a maga kultúrájában. Ha a baloldali összetevő nem akarna „haladó szociális igazságot” olyan népeknek, amelyek többségileg nem kérnek belőle, a hagyományos társadalmak megtarthatnák a hagyományaikat, és fokozatosan fejlődve nem hullanának szét. Ha a liberális összetevő nem túlozná el a szabad piac mindenhatóságát, akkor a gyengébb gazdaságú országok nem esnének az erősebbek fogságába. Ha a fejlesztési pénzeket nem bal-lib feltételekkel kényszerítenék rá a fejletlenebb államokra, azok nem kerülnének adósságcsapdába, és aktívan vállalnák a felelősséget a saját sorsukért. Ez esetben nem kellene minden évben több millió gyermeknek éhen halnia – valamint egy sor további előny is megjelenne. Ha a bal-liberalizmus felelősséget vállalna a világ lakóinak tényleges jólétéért, mielőtt hályogkovácsolni kezd, akkor a világ szebb és boldogabb hellyé válna.
Miért pont a bal-liberalizmus, és csak a bal-liberalizmus a fentiek felelőse, a kritika célpontja és a változás eszköze? Miért nem a vallás, a maradiság, a mélyszegénység, az írástudatlanság, az éghajlatváltozás, a klímaszkepszis, a radikalizmus, a konzervativizmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a diszkrimináció, a hímsovinizmus vagy éppen a jobb-liberalizmus – hiszen ezek mind léteznek, és több-kevesebb ártalom is fűződik hozzájuk?
Azért épp a bal-liberalizmus a felelős, a célpont és az eszköz, mert a többi tényező már elég sarat kapott, és elég sok sár is ragadt rá ahhoz, hogy tudatosan kezeljük, és az érintettek ne dőlhessenek hátra büszkén, elégedetten, hogy a portájukon minden rendben van.
A bal-liberalizmus azonban eddig olyan ügyesen manőverezett, hogy sem sarat nem kapott, sem felelősség nem ragadt rá, így a bal-liberálisok egyedül maradtak a porondon azzal a hozzáállással, hogy büszkén, elégedetten nyomulnak abban a tudatban, hogy náluk minden rendben van, az ő portájukon nem kell söpörni, hanem ők söprik fel az egész világot. Nos, egymillió négyszázezer afrikai gyermek éhen halasztása (csak idén) nincs rendben. Van mivel szembenézni bal-libéknél, van mit söpörni a bal-lib portán, és nincs mit nyomatni világméretekben, nincs mivel felsöpörni az egész világot. Eljött a szembenézés és változtatás ideje.
Folyt. köv.

Mentsük meg az éhező gyermekeket!

Tegnap írtam az ideológiai gondolkodás világrontó hatásáról. Máris itt a gyakorlati példa: az UNICEF arra figyelmeztet, hogy Afrikában idén nyáron hatalmas éhínség várható, többek között 1,4 millió gyermek van közvetlen életveszélyben.
Mi a felháborító helyzet oka? Az UNICEF szerint 1. a mélyszegénység; 2. az éghajlatváltozás; 3. a háborúk és konfliktusok; 4. a rossz kormányzás; 5. és egyebek.
Ezzel szemben a valóság: muszlim harcosok dúlják fel Afrika számos régióját, ahol a lakosság nem tud vetni, aratni, termelni, pásztorkodni. Ez az idén nyáron tetőző éhínség konkrét és kézzelfogható oka. Miért nem ezt mondja az UNICEF?
Mert tiltja az ideológiája. Az UNICEF ideológiája szerint az éhíségnek csak valami személytelen, absztrakt, diszkriminációmentes, politikailag korrekt és a bal-lib oldalhoz nem kötődő oka lehet. Érdekes, hogy az éghajlatváltozás főleg ott probléma, ahol muszlim harcosok is vannak. A mélyszegénység szintén ilyen helyeken merül fel. Ám de mi a muszlim harcosok támadásának oka? Hivatalosan a vallási szélsőség, a radikalizmus.
Ezzel szemben a valóság: a muszlim harcosokat a bal-liberálisok hozták helyzetbe. Megbontották a hagyományos társadalmak történelmileg kialakult rendjét, mert bal-lib ideológia szerint mindenhol liberális demokráciának kell kialakulnia, most rögtön, akár megvannak a belső feltételei, akár nincsenek. Az iszlám értékrenden alapuló társadalmakban nincsenek.
Jézus meritokrata volt, Mohamed meg diktátor – ennek vannak tudatosítandó következményei a tanításukkal elérhető társadalmi rendre nézve. Jelesül: Jézusra hivatkozva akár a meritokrácia is elérhető, Mohamedre hivatkozva meg a diktatúra a legmagasabb fok. Ha a muszlimok feljebb vágynak, oda Mohamedtől elvonatkoztatva juthatnak el, egy poszt-mohamedán társadalomban. Pont ez ellen fogtak fegyvert a muszlim harcosok. Nézzünk szembe azzal, hogy az iszlám alapú társadalmakban nekik áll a zászló, őket támogatja a lakosság óriási többsége. Többek között Moszulban és egész Közép-Irakban, ahol a nyugatiak végül is az iraki muszlimok uralma alól akarják felszabadítani az iraki muszlimokat, és csodálkoznak, hogy – hiába a végső győzelem közelségét sulykoló goebbelsi propaganda – évek óta nem sikerül! Nem is fog, hiszen nem volt még olyan a világtörténelemben, hogy „baráti” idegen hadsereg szabadított volna meg egy népet a szuverén döntéseitől.
Ha a muszlimok „demokratikusan” választhatnak, akkor bizony a muszlim harcosokat választják. Erős kezű vezetőt (Führert) kérnek, és önként leszavazzák a nyugati demokráciát. Főleg annak a liberális változatát! Utóbbit szenvedélyesen utálják, gyűlölik, gyökerestől irtják, a híveivel együtt. Az iszlám világ nyugati szemmel számos szempontból kritizálható, ám a beavatkozás csak ront a helyzeten.
Nem jelentem ki, hogy garantáltan sosem lesznek meg a demokrácia belső feltételei az iszlámban, mivel nem ideológiai alapon gondolkodom, hanem adatokat gyűjtök, összefüggéseket elemzek. Azt viszont tudom, hogy ma konkrétan nincsenek meg, és a közeljövőben sem lesznek. A bal-lib ideológia fanatikusai nem hajlandók ezt tudomásul venni, és dilettáns beavatkozásaikkal destabilizálnak, káoszt okoznak.
Gyengébbek kedvéért: ahol nincs működőképes tervünk a diktátor utáni káosz ellen, ott nem zavarjuk el a diktátort, világos? Egy diktátor sokkal jobb jóléti szempontból, mint a káosz, főleg ha abból hosszas vérengzés után egy újabb diktatúra alakul ki. Azért avatkoznál be az ideológiád jegyében, hogy minél többen haljanak meg, és demokrácia helyett végül egy új zsarnok vegye vissza a hatalmat?!
Az iszlám harcosok előretörése a beavatkozás által kiváltott reakció. Ha bal-libék nem destabilizálnak, az iszlám harcosok nyugton maradnak. Ma nem dúlnák fel Afrika számos régióját, és nem fenyegetne 1,4 millió gyermek éhhalála. Az ok-okozati lánc: bal-lib ideológia –> beavatkozás –> muszlim reakció –> muszlim harcosok –> éhínség –> éhhalál.
A világ közvéleménye naivan elhiszi, hogy a lényegi ok a mélyszegénység és az éghajlatváltozás, amikor a bal-liberálisok napi szinten rombolják az iszlám alapú társadalmakat, a muszlim harcosok pedig válaszul feldúlják Afrikát? Lehetséges, hogy 1 millió 400 ezer gyermeknek azért kell idén éhen halnia, mert a vakhitű fanatikus bal-liberálisok nem hajlandók levenni az ideológiai szemellenzőt, és az elmélet helyett az emberek tényleges jólétével törődni?!
Bal-liberálisnak tartod magad? Nézz szembe az értékrended gyilkos hatásaival, és hagyd abba az ideológiai gondolkodást. Ahol a beavatkozásod nyomán muszlim harcosok dúlják fel a vidéket, ne hazudd, hogy a mélyszegénység és az éghajlatváltozás a fő probléma! Mentsd meg az éhezőket: ne az ideológiádra összpontosíts, hanem az emberek jólétére. Demokratikus döntéssel Führert választanak az iszlám társadalmak? Hagyjuk meg nekik ezt a szabadságot, beavatkozás helyett a lassú belső fejlődést katalizáljuk. Sokkal jobb lesz így, mint ha tömegesen éhen halnak.

2017. május 1., hétfő

Nem a vallással van baj – az ideológiai gondolkodással

Fixa entellektüel ideává vált, hogy a vallással mint olyannal baj van: állítólag vakhitűvé tesz, fanatizmusra, gyilkolásra késztet, konfliktust gerjeszt és fokoz – mondják a vallás ellenfelei. Akik ma jóval vakhitűbbek, fanatikusabbak, gyilkolásra készebbek és konfliktuskeresőbbek, mint a szelíd, jó szándékú vallásos emberek.
A három ábrahámi vallás között vannak komoly nézetkülönbségek és feszültségek, sőt az egyes felekezetek között is, ám azok egész jól kezelhetők a történelmileg kialakult kereteken és határokon belül. A látszólag nem vallási ideológiák ellenben tizedannyi idő alatt legalább tízszer annyi embert öltek meg, mint az összes úgynevezett vallás. A „vallástalan” (világi) ideológiák veszélyessége gyors fejszámolás alapján minimum százszoros.
Több tízezer oldalt írtak már a „vallás ártalmairól”, a transzcendens hiten alapuló vallások azonban élnek és virulnak, megszüntethetetlenek és elfojthatatlanok. A transzcendens felé nyitottság az evolúció formálta, alapvető emberi tulajdonság. Egyre feltűnőbb, hogy nem a vallással mint olyannal van baj. A „vallás” szó nem írja le a probléma lényegét. Ám akkor mégis mivel van gond? Az ideológiai gondolkodással.
Az ideológiai gondolkodás lényege, hogy az elv többet ér a konkrét emberi jólétnél. Az ideológiai gondolkodásnak számtalan fajtája van, kezdve az ártatlannak látszó Kanttal, aki megöletné a legjobb barátját egy baltás gyilkossal azon elv kedvéért, hogy „ne hazudj”.
Ideológiai gondolkodás, amikor az 1930-as évek bal-lib értelmisége bizonygatja, hogy ötmillió ukrán „ellátási gondok” miatt hal éhen a nagy Szovjetunióban, és hogy a kommunizmus ettől még nem tömeggyilkos rendszer. Pedig szemlátomást az, csak egy vakhitű fanatikus nem hajlandó ezzel szembenézni.
Ideológiai gondolkodás, amikor a bal-lib értelmiség szurkol az arab tavasznak, és nem veszi észre, hogy a Kadhafi utáni Líbiában rabszolgapiac nyílik. A vakhitű bal-lib értelmiség semmibe veszi az emberi jólétet, miközben éjt nappallá téve emberiességről papol. A bal-liberális értékrend gonosz vallásként viselkedik, intoleránsabb a tényleges transzcendens vallásoknál.
Ideológiai gondolkodás, amikor 2017-ben a baloldal bizonygatja, hogy Venezuelában milyen jó a szociális helyzet. (Baloldali kormány van hatalmon.) Sokat javult a szegénység. Hombre, az utcán lőnek az ellenzékre! Ez nem fáj neked? Csak egy ideológiai idióta, egy gátlástalan fanatikus nevezi ezt jó szociális helyzetnek. Mégis, milyen lenne a rossz szociális helyzet?
Paradox módon, a szép hangzású „minden vallás” egyenlő elv is gyilkosan szélsőséges ideológiának bizonyul a mai Európában. Csak egy fanatikus bal-liberális nem néz szembe azzal, hogy az erővel/manipulációval egymás mellé tolt vallási közösségek között kezelhetetlen konfliktusok alakulnak ki. A keresztények demokráciát/meritokráciát akarnak, a judaisták apartheid dominanciát, a muszlimok meg világméretű kalifátust építenek egy párhuzamos társadalomban. Csak egy ideológiavezérelt bal-liberális tartja ezeket az ég-és-föld különbségű strukturális elképzeléseket egyenlőnek (érts: egyformán tévesnek, alacsonyabb rendűnek) és egy egységes államba begyömöszölhetőnek.
Az ideológiai gondolkodásra jellemző, hogy az elv fontosabb az ember jóléténél, sőt életénél: aki nem illik az elméleti képbe, az gond nélkül elpusztítható, nem fáj nekünk, nem sírunk érte, úgy kell neki, miért nem volt kompatibilis az ideológiával?!
Ha azok ellen a problémák ellen szeretnénk tenni, amiket eddig a vallásra fogtak, felejtsük el az ideológiai gondolkodást, és törődjünk az emberek tényleges jólétével. Nem a vallásos hitet kell visszaszorítani, hanem az ideológiai gondolkodást. A tanszcendens végtelen szeretet felé nyitó ember ugyanis emberségesebben viselkedik a transzcendens szeretettől dacosan elzárkózónál.

Mire jó az együttérzés?

A magánéletben csodákat tesz, társadalmi szinten viszont rombol, mert a populista demagógia melegágya. Nagyon kevesen tudják, hogy az együttérzés erkölcsfilozófia kategória, ami 150 éve még jó ötletnek tűnt, ám időközben leszerepelt. Alkalmatlannak bizonyult az erkölcs szabályainak meghatározására.
Úgy kezdődött, hogy Immanuel Kant megpróbálta matematikai következetességgel betonalapokra helyezni az egyetemes erkölcs szabályait. Az eredmény (kategorikus imperativuszok sora) felemásra sikeredett. Nem kellően tudományos, nem betonszilárdságú, ellenben bosszantóan autista. Kant szerint ha egy baltás gyilkos érdeklődik a legjobb barátod tartózkodási helye iránt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megölje, köteles vagy igazat mondani. Miért is? Mert az igazmondás egyetemes szabálya fontosabb az emberi életnél. Beteg ötlet, pontosabban egy autista zseni felfogása a világról. Kant élete végéig nem lett magának gyanús, mindenki másnak azonban igen.
Többek között Schopenhauernek, aki értekezést írt arról, hogy az erkölcsnek nincs semmiféle szilárd alapja, ám puha alapnak legjobb az együttérzés. Ha együttérzünk embertársainkkal, az megfelelő cselekedetekre indít minket. Kant baltás gyilkos dilemmáját valóban megoldja az együttérzés: nem szeretnénk, hogy a legjobb barátunk meghaljon, ezért inkább hazudunk a hollétéről annak, aki ártó szándékkal keresi. Schopenhauer együttérzéselve jól illeszkedett a romantika világfelfogásába (lásd: Dickens és Victor Hugo összes művei), majd a 20. század eleji relativizmusba is.
Ám ekkor Philippa Foot betette a lábát a maga dilemmáival, és az együttérzés elve megbukott.
Képzeljük el, hogy egy elszabadult villamos száguld feléd. A sínre kötve fekszik öt ember, hamarosan kettévágja őket. Szerencsére melletted a váltó, csak át kell állítanod, és a villamos más irányba megy, az emberek megmenekülnek. Az a gond, hogy a másik sínpárra is kötöztek egy embert. Ha átállítod a váltót, öt embert megmentesz, egyet megölsz. Ha nem teszel semmit, öt ember meghal, de te nem vállaltál aktív szerepet a halálukban. Mit teszel? Mit mond erről az együttérzés? Keveset.
Machiavelli viszont annál többet: öt élet többet ér egynél, helyesen jársz el, ha a nagyobb jóért bevállalod a kisebbik rosszat. (Machiavelli szerint a nagyobb jó elfogadhatóvá teszi a kisebb rosszat; téves, hogy a cél szentesítené az eszközt; valójában csak a jobb cél szentesíti az eredményes eszközt.) Foot dilemmájának nincs tisztán jó megoldása, és mindegyik megoldás rossz az együttérzés szempontjából. Öt emberrel jobban együttérzel, mint eggyel? Ez már nem érzelem, hanem az ellenkezője: hideg megfontolás. Philippa Foot több előadóteremnyi egyetemistát megkérdezett, és a kezdeti döbbenet után csak egy szűk kisebbség vállalta volna be az egy ember halálba küldését. A nagy többség legszívesebben kihátrált volna a dilemmából, elhárította volna magától a felelősséget.
Ez az egyszerű kiút: a magánéletben mident megteszünk, hogy soha ne keveredjünk Philippa Foot-féle dilemmába. Tény, hogy az ilyen dilemmák szűkebb környezetünkben elég jól elkerülhetők. Amikor mégsem, akkor belépünk a görög tragédiák magasztos világába – illetve a politika hétköznapi mocsarába, tágabb környezetünkbe. Amely futószalagon tolja elénk a Philippa Foot-dilemmákat, és nem lehet nem dönteni, mert a nem döntés is gyilkos döntés.
Ez az a globális front, ahol százmilliószámra esnek el a keresztények. Úgy tudják, hogy Jézus végtelenül együttérző volt, egész életében egyetlen machiavellista döntést sem hozott, sőt az ilyen döntés elvi lehetőségét is kizárta önmaga és a követői számára, mindörökké. Ha akár csak egy machiavellista (praktikus/ésszerű) döntést hozol életed során, elkárhozol – véli a jámbor keresztény, és vagy ő maga ábrándul ki ebből az életidegen felfogásból, vagy legkésőbb a gyerekei. Amit Jézus az egyes embernek ad, az valóban az együttérzés; földi működésének egésze viszont jobban értelmezhető egy átfogó machiavellista keretben: megbotránkoztatni sok jó judaistát azért, hogy a megbotránkozás által az emberiség jobb jóléti helyzetbe kerüljön. Kétség nem fér hozzá, hogy a farizeusok sokkal jobb emberek voltak a vad és embertelen pogányoknál, Jézus mégis kinyírja őket az utókor szemében, hogy ezzel a durva húzással juttassa jóléthez a pogányokat. Ugyancsak „piszkos” fogás eszközként használni és eldobni Júdást a nagyobb jó érdekében. A jól megértett Machiavelli-módszer nem hogy nem ellentétes a kereszténységgel, hanem a kereszténység lényegéhez tartozik, Jézus tanításának summázata. Néha áldozatot kell hozni/adni a nagyobb jó eléréséért, de a nagyobb jó nem formális ürügy, hanem mindig nagyobb tényleges földi jólétet eredményez globális szinten. Ne legyünk mazochisták, áldozatra nincs folyamatosan szükség, csak Philippa Foot-dilemmák esetén. Jézus-szerű áldozatra pedig soha többé nincs szükség, az Övé egyszeri és örök érvényű! Minél több keresztény érzi át és érti meg Jézus, a judaista Messiás globális szemléletű machiavellista jóléti életművét, annál több meggyőződéses keresztény lesz a világban, és annál nagyobb lesz az emberiség tényleges földi jóléte. (Az egyértelműség kedvéért: a jól megértett machiavellizmus nem a másként gondolkodók megégetése, nehogy elkárhozzanak szegények, annyira szívünkön viseljük az üdvösségüket, hanem a gyerekek beoltása járványok ellen, hogy egy kissé fájdalmas tűszúrás árán javítsuk az életminőségüket, mert annyira szívünkön viseljük a tényleges földi jólétüket. Értelemszerűen ez nem biankó csekk az oltogatásra, csak a ténylegesen életminőséget javító oltás indokolt.)
Ezzel eljutottunk oda, hogy miért káros társadalmi szinten az együttérzés: a mai világrend tele van machiavellista választási kényszerekkel, amelyekben nem tudunk, nem akarunk döntést hozni. Az együttérzés elve jól működik a személyes kapcsolatainkban, és döntő többségünk képtelen kilépni a magánszféra együttérzés-elvéből, ha hideg fejű közösségi kérdésekről/döntésekről van szó. A felelősséget eltoljuk magunktól, amikor helyettünk cselekvő machiavellista politikusokat választunk, ám az együttérzés demagóg érveire hallgatva rossz társadalmi döntéseket támogatunk, amelyekkel több embert ölünk meg, mint ha kevesebb együttérzést és több észt használnánk. (Rossz ötlet lenne tűszúráskerülő együttérzésre hivatkozva nem beoltani járvány ellen a gyerekeket.)
1. példa: Irakba nem lett volna szabad bevonulni, mert az együttérzés (szegény irakiakat sanyargatja egy csúnya diktátor) eredménye polgárháború (szegény irakiak nagyobb számban ölik egymást, mint ahányan meghaltak a diktatúra alatt). Schopenhauer válasza rossz, Machiavellié és Foot-é jó, pontosabban: jobb.
2. példa: az arab tavaszt nem lett volna szabad kirobbantani, mert a térség helyzete azóta sokat romlott, és nem is látszik, mitől javulna. A demokrácia ürügyén kiprovokált összeomlás nem vezet demokráciához, mert az hosszú belső fejlődés (revolúció helyett evolúció) eredménye lehet, ha egyáltalán... Jobb egy csúnya és gyilkos diktátor, mint a még csúnyább és gyilkosabb káosz.
3. példa: a hajléktalanokat nem szabadna az utcán melengetni, mert átlagban négy év alatt meghalnak, míg ha visszailleszkednek a társadalomba, még évtizedeket élhetnek (az utcához képest) jólétben. Az együttérzés ezúttal is károsan demagóg, rossz eredményhez vezet.
4. példa: a visszaeső gyilkosokat nem lenne szabad visszaengedni a társadalomba. Ha választanunk kell, hogy az elkövetővel vagy az áldozataival érzünk-e együtt, hideg fejű machiavellizmussal a (jövőbeni) áldozatok védelmét célszerű választanunk.
5. példa: a robotsofőrrel felszerelt autó meghibásodik, nem tud megállni egy gyalogosokkal teli zebra előtt. Kit üssön el inkább? A járókeretes nénit, a babakocsit toló kismamát, vagy egy csoport kisiskolást? Te mire programoznád be a robotsofőrt? Belátható, miért halad viszonylag lassan a vezető nélküli autók fejlesztésének etikai ága.
Gondolj a fenti példákra, mielőtt legközelebb ésszerűtlen cselekedetre indítana az együttérzésre hivatkozó demagógia.

2017. április 27., csütörtök

Mitől átverés a gender

Népszerűtlenné teszem magam Szt. Gendert kritizálva – még megérhetem, hogy bal-lib vallásgyalázásért perbe fognak. Pedig Szt. Gender nem szent, hanem ártalmas átverés.
Képzeljünk el egy üzemet, ahol a dolgozók remekül érzik magukat, csak közben nem igazán termelnek. Nem fedezik a működési költségeiket. Az üzem évek óta veszteséges. Egy tenyérbemászó fickó figyelmeztet, hogy ebből baj lesz. Miért lenne? Mert az üzem tönkre fog menni. Na és? Miért baj, ha tönkremegy? Hadd menjen, megérdemli – mondják a dolgozók. Fő, hogy addig minél jobban érezzük magunkat. Miért kellene kitermelni az önköltséget? Ha az üzem tönkremegy, jön egy másik tőkés, majd annak dolgozunk.
Hasonló viselkedést vált ki a gendermodell a nyugati társadalmakból. Évek, sőt évtizedek óta nem születik elég gyerek a létszámfenntartáshoz. Statisztikailag egy nőnek átlagban 2,1 gyermeket kell vállalnia ahhoz, hogy a társadalom létszáma ne csökkenjen. Miért a nőnek, és nem a férfinak? Mert nála van a döntés. A férfiakban megvan a hajlandóság, hogy fejenként legalább 2,1 gyermeket nemzzenek, a nőkben viszont nincs meg a hajlandóság, hogy ezeket a gyerekeket meg is szüljék. Egyébként, a születési arányszámot nem a macsók mérik egy nőre vetítve, hanem a feministák is, ez az általánosan elfogadott módszertan.
Miért kellene fenntartani a társadalom létszámát? Többek között a nyugdíjak miatt: vagy az aktív dolgozók dobják össze az aktuális havi nyugdíjat, vagy felhalmozó nyugdíjrendszer esetén az aktív vásárlók dobják össze a felhalmozott javak havi hozamát. Más szóval, a felhalmozó nyugdíjrendszer nem kiút, ugyanúgy függ a társadalom létszámától, mint a felosztó-kirovó.
A társadalom létszámát azért is szükséges fenntartani, hogy a létszámfeszültség ne okozzon geopolitikai robbanást. A jobban népesedő országok előbb-utóbb elfoglalják az elnéptelenedő országokat. Ahogy egy társasházban a lassan kiürülő lakásokba beköltöznek a népesebb szomszédok. Ez egy természetes folyamat, viszont súlyos konfliktusokkal, megrázkódtatásokkal és egyéni tragédiákkal jár. A lakás/ország még nem teljesen üres, amikor elfoglalják. Ilyen az evolúció. A létszámfenntartással elkerülhetjük ezeket a tragédiákat.
Hogyan torzítja el az emberek tudatát a gendermodell? A gendermozgalom lényege, hogy a nőknek csak jogaik vannak, kötelességük meg egy sem. A jogok köre egyre bővül, a kötelességek pedig egyre könnyebben elhanyagolhatók. Az eredmény: irreális világlátás, felelőtlen viselkedés.
A férfiak körében is népszerű lenne az a modell, amely szerint joguk van minden este éjfélig sörözni a kocsmában, kedvükre nézni a focit otthon, függetlenül attól, mit szeretnének a többiek, dolgozni pedig egyáltalán nem szükséges. Ha a nő ezt szóvá teszi, rásütjük a bélyeget, hogy alávaló nősténysoviniszta. A gender ilyen mértékben irreális világlátást állított elő a női oldalon.
Ha el szeretnénk kerülni a társadalmi tragédiákat, meg kell találnunk a reális és kiegyensúlyozott világmodellt, amelyben mind a nők, mind a férfiak jól érzik magukat, és a társadalom is fenntartható. Egyelőre nincs ilyen modellünk, és a gender nem segít, hanem árt.
A női és férfi szerepek specializálódása evolúciós termék, a kultúránk sikerének eddigi záloga. Kisebb mértékben finomhangolható, de oda kell figyelnünk az eredményre. Ha elfogy a társadalom, akkor evolúciós értelemben kontraproduktívan viselkedünk, ki fogunk pusztulni. A helyünket átveszi egy evolúciós értelemben életképesebb kultúra – amely genderről vagy nem hallott, vagy tudatosan elutasítja azt. Az evolúciós specializáció úgy néz ki, hogy a nő gyermeket szül és nevel, a férfi nemz, eltart és véd. (Akinek nem tetszik, ne nálam, hanem az evolúciónál reklamáljon. Ki tagadná az evolúciót, és miért?) Ez a szerepmegosztás áll az eddigi civilizációs sikerünk mögött. Kisebb mértékben finomhangolható a megoldás, de csak úgy, hogy a civilizációnk legalább ugyanilyen sikeres maradjon.
Tegyük fel, zebra vagy, és zebrajogi szempontból úgy találnád igazságosnak, hogy minden zebrának szárnya nőjön, és oroszlánra vadásszon a levegőből. Rendben, az elmélet szép. Dolgozd ki a részteles megoldást, és győzd meg róla a többi zebrát. Ha nem sikerül, fogadd el, hogy nem lehet minden szépnek látszó elméletet megvalósítani.
Mi lehet a megoldás? Induljunk ki a férfiak példájából. Ha a bevett torz felfogás szerint a férfinek jogában áll naphosszat sörözni, meccset nézni, és nem dolgozni, akkor a férfitársadalom dolgozza ki az egyensúlyi elképzelést, amely igazságos módon biztosítja a családok megélhetését. Legyen egy összkép minden férfi fejében, ami nem kizárólag a saját önző, rövid távú jélétéről szól, hanem a közössége jólétére is kiterjed, mégpedig hosszú távon. Nem tud ilyet kitalálni? Akkor lássa be, hogy irreálisan gondolkodott, valójában nincs joga kocsmázni, meccsezni és lazsálni. Hasonlóképpen, amikor az a bevett felfogás, hogy a nőnek jogában áll dolgozni, érvényesülni, gyermeket vállalni meg nem szükséges, akkor a nőtársadalom dolgozza ki az egyensúlyi elképzelést, amely igazságos módon biztosítja a közösség fennmaradását. Azaz nőnként 2,1 gyermeket. Legyen egy összkép minden nő fejében, amely nem kizárólag a saját önző rövid távú jólétéről szól, hanem a közössége jólétére is kiterjed, mégpedig hosszú távon.
Figyeljük meg a fenti párhuzamban, hogy ami a férfinek a sör és a foci, az a nőnek a munka és karrier; ami a férfinek a nemszeretem munka, az a nőnek a szülés és nevelés. Érdekes és elgondolkodtató. A férfi át tudja passzolni a munkát a nőnek, ha már ennyire igényli, a nő azonban legfeljebb a gyermeknevelést tudja visszapasszolni, és sajnos az evolúció nem igazolja, hogy jó ötlet lenne a férfinevelés, illetve hogy sikeres közösségeket eredményezne. Mondhatjuk naivul, hogy ki kell próbálni a „tud ön teniszezni? – bizonyára, még nem próbáltam” párbeszéd mintájára, ám ebben a viccben a próba eredménye is benne foglaltatik.
Szintén érdekes a nő és a férfi stratégiája közötti különbség: a férfi aktívan önérvényesít; a nő passzív, a férfitól, illetve a férfin keresztül várja a megoldást. A férfi úgy kerül jól fizető szakmákba, hogy tudatosan jól fizető szakmát választ. A nőnél ez nem szempont, majd amikor kiderül, hogy rosszul fizetett szakmába került, a férfitól követeli az egyenlő bért. Csakhogy ha a takarítónőt úgy fizetik, mint a főorvost, összeomlik a gazdaság. Továbbá, ha a takarítás pénzes szakmává válik, akkor tudatosan oda oritentálódnak a férfiak, és a nők újra kiszorulnak a kevésbé pénzes szakmákba. A férfiak nem azért keresnek sokat, mert ez egy összeesküvés: a férfiak a piac szerinti magas fizetéseket célozzák meg, és nem a nőktől kérik el a pénzt. A nők ellenben a férfiakkal íratnák felül a piaci bérviszonyokat. Aki nőként sokat akar keresni, az kénytelen férfistratégiával érvényesülni, ami számos feminista példája szerint valahol mélyen élethazugság, nem használ a boldogságnak.
Raj Tamás néhai főrabbitól olvastam azt a gondolatot, hogy rossz irányba indult el az egyenlőségmozgalom, amikor azt kezdte követelni, hogy a férfihoz hasonlóan a nő is hadd rúgjon be cefetül, és hűtlenkedhessen szabadon. Ez mindkét nem rosszabbik énjét domborította ki. Az lenne a szebb megoldás, ha a férfi érezné ösztönözve magát, hogy józan és hűséges legyen, mint a nő. Nagy meglátás, mélységesen egyetértek Raj Tamással.
Azután, nem tapasztaltam még, hogy egy nő előretessékelt volna az ajtónál. Ami arra utal, hogy egyetlen nő sem gondolja komolyan az egyenlőséget. Úgy képzeli el, hogy a lovagvilág és a harcos nőjog egyszerre valósul meg. Övé lesz a toronyóra, láncostól. A férfi meg udvariasan cipeli utána a toronyórát, hiszen ez alapértelmezett, nem? Tudatosítandó, hogy a nemek egyenlősége azt jelenti, hogy az ajtónál nem a nőt, hanem az idősebbet tessékeljük előre. Ha a férfi az idősebb, akkor bizony a férfit. Ha a korkülönbség 5-10 évnél kisebb, akkor felváltva tessékeljük egymást előre, a kölcsönös udvariasság jegyében. Ha ezt tapasztalom rendszeresen női részről, akkor nyugtázom majd, hogy az illető érti, mi az egyenlőség.
Milyen lesz a megoldás? A részletekre a nőknek kell javaslatot tenniük (mivel ők akarják finomhangolni az evolúciós sikermedoldást, a férfaknak megfelel az evolúció), azután meg kell győzniük a férfiakat, hogy konszenzus alakuljon ki. Egyelőre annyit tudhatunk, hogy a megoldást bizonyosan nem gendernek fogják hívni, és a részletei nem hasonlítanak majd a gendermodellre.

2017. április 26., szerda

Milyen az illiberális demokrácia?

Az úgynevezett lex CEU kiszámított provokáció: a Fidesz felkéri a politikai ellenfeleit, hogy hergelődjenek fel, csapjanak jó nagy zajt, tegyék magukat nevetségessé, járassák le az álláspontjukat, és növeljék a Fidesz népszerűségét, elfogadottságát, választási esélyeit. A politikai ellenfelek látszólag készségesen engedelmeskednek. Észbontó: látszólag megbomlott az eszük. Minél nagyobb a felzúdulás, annál jobb a Fidesznek, és annál rosszabb a zúdulóknak. Tényleg ennyire buták? Vagy nagyon okosak, és a számomra felfoghatatlan szuperintelligens stratégiájuk részeként dolgoznak azon, hogy jövőre is a Fidesz nyerje a választásokat? Nekem úgy tűnik, hogy nincs szuperintelligens ellenzéki stratégia, mindössze úgy táncolnak, ahogy a Fidesz fütyül. A Fidesz belengeti nekik a botra kötött répát, ők meg mennek az elérhetetlen répa után, szemellenzősen.
Az ellenzékhergelés része, hogy Magyarország – a múltkori tusványosi beszéd óta – illiberális demokrácia lenne: „Nálunk Közép-Európában az a szokás, hogy ha a liberálisok nem nyernek, akkor azt kiáltják, hogy nincs demokrácia. Mi azt gondoljuk, hogy ettől még van demokrácia. Az illiberális demokrácia az, amikor nem a liberálisok nyernek”.
Mármost, illiberális demokrácia nincs, mert feloldhatatlan ellentmondás. Egy diktatúra kisebb-nagyobb mértékben illiberális, máskülönben a nép akaratából átalakulna demokráciává. Egy demokrácia azonban némileg (mértéktartóan) liberális akkor is, amikor épp nem a liberálisok nyernek. Az „illiberális” nem a megfelelő szó, le kellene róla szállni.
Értelmezzük a liberalizmust. Minden -izmus túlzás, egy ideológia szélsőségig vitele. A nacionalizmus a természetes hazaszeretet abszurd és ártalmas szélsősége. Aki szereti a hazáját, nem akar neki ártani, tehát nem lehet nacionalista. A szélsőség ellentéte nem az ellenkező szélsőség, hanem a kiegyensúlyozott, mértéktartó ésszerűség. A nacionalizmus ellentéte nem az antinacionalizmus, hanem a mértéktartó hazafiság, amely használni akar a hazának, és nem ártani. (V.ö.: Jóból is megárt a sok.) A liberalizmus a természetes szabadságszeretet abszurd és ártalmas szélsősége. Aki szereti a szabadságot, nem akar ártani neki, tehát nem lehet liberális. A szélsőség ellentéte nem az ellenkező szélsőség, hanem a kiegyensúlyozott, mértéktartó ésszerűség. A liberalizmus ellentéte nem az illiberalizmus, hanem a mértéktartó szabadságszeretet, amely használni akar a szabadság ügyének, és nem ártani neki. (V.ö.: Jóból is megárt a sok.)
Francis Fukuyama amerikai politológus egyik könyve (A történelem vége – Az utolsó ember) alapján terjedt el a nézet, hogy a demokrácia kizárólag liberális lehet, másképp nem demokrácia. Fukuyama azonban ésszerű gondolkodó, az utóbbi időben ő is fejlődött. Már nem gondolja, hogy a demokrácia kizárólag a szabadságszeretet abszurd, szélsőséges fokozatára épülhet – csak az emberiség egyszerű panelekben gondolkodni szerető része még nem tudatosította Fukuyama szellemi fejlődését. Értelemszerű, hogy a demokráciához szabadság kell, de az is értelemszerű, hogy a túlhajtott szabadság megöli a tényleges szabadságot és demokráciát. Ha pár éve nem tör ki a liberális „arab tavasz”, akkor ma nincs káosz Közel-Keleten. Igaz, Kaddhafi és társai hatalmon maradnak, ami csípné az überliberálisok szemét. Másrészt ma nem működhetne rabszolgapiac Tripoliban, mert az abszurd liberalizmus nem öli meg a jóléti szabadságot. Sőt, liberalizmus okozta káosz nélkül ma Iszlám Állam sem lenne, és nem létezne a kemény vitáink tárgyát képező menekülthullám. A túlhajtott szabadság mindig átcsap az ellenkező végletbe, ezért káros! Fukuyama már elhatárolódott a korábbi modelljétől, belátta, hogy amennyiben egy kultúra egyáltalán eljut a demokrácia mai amerikai fokozatáig, ezt hosszú belső érés és fejlődés előzi meg, ami kívülről nem erőltethető. Ide csak önerőből lehet eljutni, sok-sok belső többségi döntéssel. Az általános jóléthez kell szabadság, az eszement szabadság viszont tönkreteszi a jólétet. A világ politikai közvéleménye Fukuyamától értesült 1980 táján, hogy a demokrácia „szükségképpen liberális”. Ideje felzárkózni a forrás mai álláspontjához, miszerint tapasztalati adataink szerint, 2010 tájától a demokrácia mégsem szükségképpen stréberül liberális.
Mi Magyarország, ha nem illiberális? Többségi döntésekkel működő jóléti demokrácia. Nyugodtan hozzátehetjük, hogy keresztény alapokon álló jóléti demokrácia, de mivel egész Európa keresztény alapokon áll, ezzel nem mondunk újdonságot. Nem csak az összes európai királyságot és demokráciát, hanem az Európai Uniót is kereszténydemokraták alapították.
Ha valahogy meg akarjuk fogalmazni a Magyarország és az Unió egésze között kétségkívül létező különbséget: az Unió olyan kereszténydemokrata projekt, amelyet az utóbbi időben eltérítettek a liberálisok; az európaiak ma úgy táncolnak, ahogy a liberálisok fütyülnek, ami – pl. nem integrálódó „menekültek” millióival, kalifátust építő párhuzamos társadalmakkal – veszélyezteti az emberek jólétét. Magyarország pedig olyan kereszténydemokrata projekt, amelyben a kereszténydemokraták nem adták át az irányítást a liberálisoknak; a magyar liberálisok ma úgy táncolnak, ahogy a kereszténydemokraták fütyülnek, ami növeli az emberek jólétét.

2017. április 25., kedd

A francia elnökválasztás első fordulója

...számos tanulsággal szolgál. Mint ismeretes, az első körben egyik jelölt sem kapott 50%+1 szavazatot, így két héttel később, május 7-én második fordulót tartanak, amelyben már csak az első két jelölt mérkőzik egymással. Az élen Emmanuel Macron bal-neo-liberális elnökjelölt áll, a második Marine Le Pen szélsőjobboldali jelölt, mindössze 2% különbséggel. Ezzel együtt, Le Pen szalonképtelennek számít, a tábora protestszavazókból áll, így szinte biztos, hogy a párharcot Macron nyeri. Lássuk a tanulságokat.
1. Mintha nem sok értelme lenne előválasztást tartani. A jobboldal előválasztását François Fillon nyerte, ám a tényleges választáson mindössze harmadik lett. (Igaz, ebben a személyéhez fűződő családi korrupciós ügy is szerepet játszott.) A baloldali előválasztást nyerő Benoît Hamon pedig ötödikként kullogott be. Emmanuel Macron (aki nemrég még a mostani baloldali kormány gazdasági minisztere volt) nem nyert előválasztást, mégis rá szavazott a legtöbb baloldali. Sőt, a baloldal másik ellenjelöltje, Jean-Luc Mélenchon még mindig háromszor annyi szavazatot szerzett, mint az előválasztott Hamon... Szégyen és gyalázat – morog a baloldali vezetés, és árulást emleget. Másfelől, a hivatalos baloldali jelöltet bűnbakká tehette a népszerűtlen kormány, ez a hatás sem hanyagolható el. Macron-nak sikerült időben leválnia a kormányról, és függetlenednie tőle, így nyerhette meg az első fordulót. Akárhogy is, az előválasztásokon a jelek szerint nem sikerült megtalálni a legesélyesebb jelölteket.
2. Emmanuel Macron hangsúlyozza, hogy se nem jobb, se nem bal. Valóban elgondolkodtató, hogy a Rotschild Bank volt szakértőjeként, majd a baloldali kormány gazdasági minisztereként hová sorolható. A kötődései alapján részben baloldali, részben finánctőkés, neoliberálisként pedig jobboldali... Nagy hatalmú támogatói közé tartozik többek között az egyik vezető francia hírcsatorna tulajdonosa. Mire lesz jó a baloldali választóknak egy bal-neo-lib-tőkéspárti elnök (egy balneológus)? Majd kiderül öt év múlva. Akkor lesz a következő francia elnökválasztás. Annyi biztos, hogy ha Macron lesz az elnök, nem kell teljesen szembefordulnia a programjával – mert nem sokat árult el róla. Míg ha baleseti valószínűséggel Le Pen nyer, radikálisan szembe kellene fordulnia... önmagával. Szinte semmit sem tudna ugyanis megvalósítani abból a sok radikális elképzelésből, amit évek óta nagy hangon hirdet.
3. Emmanuel Macron figyelemreméltóan ügyes retorikával körözte le Marine Le Pent: a patrióták elnöke szeretne lenni – a nacionalizmus ellen! Európa párti, hogy Európa „megvédje” a franciákat! Ilyen mosóporszlogennek is nonszensz jelszavakkal győzte meg a választókat. Számos elemző találgatja, mitől hatottak ezek az ellentmondásos ötletek. A patriótákkal a nacionalisták ellen? Európától védelmet a franciáknak? Már elnézést kérek... Ilyen alapon azt is mondhatta volna, hogy a globalizáció megvédi a helyi közösségeket, az esőerdők irtásával pedig gondoskodunk a bolygónk jövőjéről. A baloldali választók valószínűleg nem nézték a szlogenek tartalmát, csak megörültek, hogy végre nekik is vannak a jobboldalra emlékeztető, jól hangzó jelszavaik. Mint Hiller Istvánnak, aki nemrég rájött, hogy immár nem csak magyarországi szociáldemokrata, hanem – horribile dictu – magyarnak érzi magát.
4. Az első forduló után termékeny társadalmi diskurzus kezdődött arról, hogy vajon miért kapott ki mindkét régi nagy párt; hogy mi a szocialista értékrend lényege; meg a konzervativizmusé; meg a demokráciáé; meg a protesté; és így tovább. Minden társadalomnak nagy szüksége van az ilyen ügyek hozzávetőleges tisztázására. Lassan nálunk is esedékes egy ilyen diskurzus. Nem ártana tisztázni, milyen értelemben tud demokratikus lenni egy Fidesz elleni összefogás, amely, paradox módon, kisebb népi támogatottsággal rendelkezik a Fidesznél. Azaz első blikkre mintha szembemenne a demokratikus akarattal.
5. Döbbenetes, hogy az összesen 11 elnökjelöltből 5 így-úgy kommunista, nézetei alapján a trockizmustól egészen a sztálinizmusig terjedő skálán. Hiába, a franciák lemaradtak nem csak Rákosiról, hanem Kádárról is. Fogalmuk sincs, milyen a létező szocializmus... Továbbá, a 11 jelöltből 8 köthető így-úgy a baloldalhoz, azaz 8:3 a baloldal javára. Tapasztalatom szerint a baloldaliság szorosan összefügg a védelmi képességek hiányával – minél kevésbé életképes egy társadalom katonai értelemben, annál felelőtlenebbül gondolkodik a valóságról, annál önfeledtebben baloldali. Az egyik elnökjelölt a nyerészkedő tőkés üzemek államosítását javasolta, komoly képpel. Szerencsére csak 1,5%-ot kapott. A maga javasolta rendszerben viszont könnyen kaphatna... akár 15 évet is.
6. Nem sok jót ígér egy sikertelen baloldali kormány után újra baloldali kötődésű elnököt választani. Olyan ötlet, mint 20-ra lapot kérni a 21-es nevű kártyajátékban. Már csak abban reménykedhet a francia társadalom, hogy a baloldali kötődésű elnök valójában nem baloldali programot valósít meg, azaz nem mélyíti tovább a máris elég súlyos gazdasági-belpolitikai-bevándorlási-integrációs válságot. Hamarosan kiderül – ha ő nyer május 7-én. Mint már annyiszor a történelem során, vigyázó szemeinket ismét Párizsra vethetjük.

A genderügyi tudathasadás

Érdekes megfigyelni a gender és a környezetvédelem összevetésében megmutatkozó skizofréniánkat.
Képzeljük el, hogy van egy nemzetközi tudóscsoport, amely 50 éve nyomul azzal a „tudományos” elképzeléssel, hogy betonozzuk körbe a tavainkat, mert ez a haladás kizárólagos útja. Először körbebetonoztatták az amerikai Nagy-Tavakat, tönkretéve a régiót. Azután körbebetonoztatták a Genfi-tavat, azt is hazavágva. Majd sorra járták Nyugat-Európa tavait, és egymás után mindet tönkretették. A tévedéseikből nem tanultak, a kudarcukat nem látják be, továbbra is a tóbetonozást tekintik a haladás kizárólagos ösvényének. Sőt, őskövületnek, maradinak, fasisztoidnak neveznek mindenkit, aki akár csak halovány kritikával meri illetni a tavak tönkretételét, vagy megkérdőjelezi, hogy tényleg ez lenne a haladás kizárólagos útja. Ez a tudóscsoport nagyon is hallott az ökoszisztémáról, ám tudatosan figyelmen kívül hagyja. Ha kell, füllent, adatot hamisít, álérveket gyárt. Azon dolgozik, hogy a világ összes tava minél hamarabb körbe legyen betonozva. Ez a tudóscsoport médiafölénnyel rendelkezik, és hatalmában áll szalonképtelenként feltüntetni, megbélyegezni, kirekeszteni a másként gondolkodókat. Most épp a Balaton körbebetonoztatására készül. El tudjuk képzelni? Szerintem nem, mert már a második tónál megállítaná ezt a társaságot a közvélemény mindent elsöprő tiltakozása. A körbebetozás nem haladó elképzelés – vágná rá az átlagember. A tudóscsoport áltudománnyal foglalkozik, sarlatánokból áll, és nincs az a civilizált társadalom, amely komolyan venné az ötleteit. Pláne nem kritika és érdemi megfontolás nélkül. A környezet mindannyiunké, semmiféle „tudomány” nevében nem tehető tönkre, mert nem hagyjuk tönkretenni. Akkor sem, ha óriási médianyomás nehezedik ránk. Kibírjuk, a jövő generációk érdekében. Ha kell, a tóparthoz láncoljuk magunkat, és ez nem maradiság, hanem a valódi haladás.
Skizofrének vagyunk. Ennek épp a fordítottját tesszük genderügyben. A nemzetközi „tudós”csoport már az összes nyugati társadalmat körbebetonoztatta és tönkrevágta a genderrel. Most készül a magyar társadalom tönkretételére. Tévedéseiből nem tanul, kudarcait nem ismeri be, továbbra is a haladás kizárólagos útjának tekinti a genderbetonozást, fasisztoidnak bélyegzi a másként gondolkodókat. Ellenállunk? Bírjuk a nyomást? Merünk másként gondolkodni, és a gondolatainkat kimondani? Rámutatunk a sarlatánságra? Megakadályozzuk a társadalmunk tönkretételét? Vagy megalkuszunk, behódolunk, lenyeljük az ellenvetéseinket? Nem szólunk az áladatokra, engedünk az álérveknek? Elfogadjuk, hogy tönkretétel = haladás? Vagy összeszedjük a maradék eszünket, és kiállunk a gyermekeink, unokáink jövőjéért? Vállaljuk, hogy ez a tényleges haladás?
Ki fogadná el, hogy a Balaton körbebetonozása miatt kipusztuló állatokat egy másik kontinensről importált egyedekkel pótolják? Ne tessék izgulni, kedves Greenpeace, ázsiai hal = afrikai hal = európai hal? Az eredeti ökoszisztéma élőlényei mással nem pórolhatók, még országon belül sem, nemhogy másik kontinensről! Egy ilyen őrült terv sehol nem adható el... kivéve a genderprogramot? A genderaktivisták ugyanis komolyan gondolják, hogy az elfogyó nyugati népesség helyett majd importálunk létszámot egy másik kontinensről, és ezzel minden rendben lesz. Amikor a társadalmi evoszisztéma kipusztulása fenyeget, hová tettük az ép eszünket? A balatoni halakért, békákért, vízisiklókért kiállnánk, a társadalmunk fenntarthatóságáért ellenben a kisujjunkat sem mozdítanánk?
Mit igeneljünk gender helyett?
Gondolkodjunk gyakorlatiasan, ésszerűen és reálisan: az evolúció által kialakított sikerstratégiák nem mákszemnyi tűréshatárral működnek. Téves lenne kijelenteni, hogy az eddig működő megoldásaink egyetlen elemét akár a legkisebb mértékben módosítva azonnali összeomlásra számíthatunk – így változtatni szigorúan tilos. Helytelen túlzás lenne ilyet állítani. De gondoljunk bele, hogy a környezetvédelem igazából nem is a status quo kőbe véséséről szól, sokkal inkább az ökoszisztéma megértéséről és intelligens alakításáról. Az evolúció során kialakult sikerkonstrukciók olyan összetett evoszisztémák, amelyek az ökoszisztémához hasonlóan intelligens megközelítést igényelnek. A felelős magatartás a változások óvatos támogatása, folyamatosan odafigyelve az eredményre, hogy elkerüljük a váratlan sokkhatásokat. Kezdjünk hozzászokni a gondolathoz, hogy minden társadalom egy évezredeken át fokozatosan kialakult, fejlett evoszisztéma, és felelősen kell hozzá közelíteni. Amit megtennénk például a Balaton élővilágáért, tegyük meg a saját civilizációnk fennmaradásáért. Ha ugyanis a genderaktivistákra bízzuk, nem fog fennmaradni.

2017. április 24., hétfő

Genderügyi félműveltek az evolúció és a siker ellen

Genderügyben könnyű félműveltnek lenni, és látszólag büszkeségre ad okot. Ám az alábbiakból kiderül, hogy a félműveltség ebben a témában kevesebbet ér, mint az ösztönös álláspont.
A magát tájékozottnak vélő ember tudja, hogy elvben különbség van az úgynevezett „biológiai” és „társadalmi” nem között, és örül a tájékozottságának. Álmából felébresztve is fújja, hogy „a társadalomban kialakult női és férfi szerep nem azonos a biológiai nőiséggel, illetve a biológiai férfiséggel”. Pedig ez félműveltség. A teljes körű ismeret úgy szól, hogy két különböző kultúrában eltérhetnek a női és férfi szerepek, miközben a nők között nincs biológiai különbség, meg a férfiak között sem; egy adott kultúra adott korszakán belül azonban a biológiai és a társadalmi nem egybeesik, nincs köztük eltérés. A nemi szerepek csak interkulturálisan relatívak, egy kultúra konkrét szakaszában nem azok. A genderideológia nagy csalása, hogy olyan látszatot igyekszik teremteni, mint ha az interkulturális relativitás egyben kultúrán belüli relativitás is lenne. És a félműveltek segédkeznek a csalásban.
Példa a fizika világából: úgy tanuljuk, hogy a tömeg nem azonos a súllyal. Különböző tengerszint feletti magasságú területeken ugyanakkora tömegnek más a súlya: ami az Alföldön 1kg tömeg és 9,81 Newton súly, az Tibetben 1kg tömeg, de kevesebb súly. Ami Tibetben 9,81 Newton súly, az az Alföldön több. A súly tehát relatív? Nem Tibeten belül. Nem az Alföldön belül! Csak az Alföld és Tibet közötti kereskedelemben, illetve a különböző magasságú területek vonatkozásában. Aki félművelten levonja a következtetést, hogy „tehát az alföldi tömeg/súly tetszőlegesen átírható a csomagoláson”, az butább, mint ha sosem hallott volna a tömeg és a súly közötti elvi különbségről. Ha az ösztöneire hallgatna, okosabb álláspontra jutna.
Visszatérve a genderügyre: a félművelt azt hiszi, a női és férfi szerepek egy adott kultúrán belül tetszőlegesen átírhatók. A műveletlen ezt ösztönösen ellenzi. És a „műveletlennek” van igaza! Egy adott kultúrán belül a női és férfi szerepek nem írhatók át, mert annak a civilizációnak a sikeréhez tartoznak, jelesül az evolúció által formált, kulcsfontosságú sikertényezők! A genderügyi „műveletlen” ezzel ösztönösen tisztában van, így a közössége érdekében dolgozik, a félművelt pedig a saját közössége sikere, sőt az evolúciós logika ellen fordul, a genderaktivisták agymosott zombijaként. Ez aligha ok a büszkeségre.
A genderügyi aktivisták meglehetősen gátlástalanul manipulálják az adatokat: úgynevezett fizetéskülönbségről beszélnek azonos munkakörben dolgozó nők és férfiak között. Az adatokból azonban kiderül... hogy szó sincs azonos munkakörről, a módszertan látszatstatisztikákkal hazudik. A genderaktivisták azt állítják, hogy a feminista Svédországban magasabb a gyermekvállalás, mint számos kevésbé feminista Európai országban. Ám elfelejtik megemlíteni, hogy a gyermekvállalás az abszolút nem feminista értékrendű bevándorlók miatt viszonylag magas... az átlagolás ezúttal hazugság. A genderaktivisták a nyugati félműveltek agymosásával társadalmi válságot (elöregedést) robbantottak ki. Gender nélkül lenne elég saját gyerek, genderrel viszont nincs – erre látszólag válasz a bevándorlás, amely azonban piramisjáték, hamarosan be fog dőlni. Ahogy a félműveltek bedőltek a félig sem értett genderelméletnek.
Amint a női és férfi szerepek evolúciósan kialakult specializálódása sikeressé tette az emberi társadalmakat, úgy az agyunk evolúciósan kialakult használata kiemelkedően sikeressé tett bennünket. Minden homo sapiens evolúciós okból intenzíven működő saját aggyal rendelkezik – kéretik használni!

2017. április 21., péntek

A köz jóléte 3. rész – Kötelességdemagógia nélkül

Immanuel Kant úgy vélte, az ember egész élete a kötelességek fogalma körül zajlik, szinte mindenki folyamatos vágya, hogy végre teljesíthesse a kötelességeit. Nos, Kant tévedett, ebben legalábbis. Szinte mindenki utálja a kötelességeit. Én is. Kötelességet teljesíteni unalmas, mint a kézi mosogatás, vagy a padlósúrolás fogkefével. A kötelességekről értekezni is unalmas, ezért nem olvassák ma Kantot.
Viszont Kantnak volt egy zseniális meglátása, miközben megpróbálta cáfolhatatlan matematikai alapokra helyezni az egyetemes erkölcsöt. E vállalkozása nem sikerült ugyan, de érvényesen rámutatott arra, hogy minden tettünknek globális hatása van, ezért globális magatartási szabályokra van szükség. Mára, a globális felmelegedéssel, ez a felfogás rendkívül aktuálissá vált!
Lehetséges a kötelességek állandó emlegetésével csúnyává és tömlöcszagúvá tenni az alapvetően szép és szabadságillatú emberi létet. Ám mivel a DNS-ünk kerüli a kötelességet és a tömlöcöt, ez az érvelés sosem tud átütő hatással járni, mindig a szabadságvágy kerekedik felül. Jó esetben egyensúlyi helyzetet teremtve kötelességek és jogok között.
Példa az egyensúlyra: a legtöbb ember tudja, hogy kellene adózni, ám a legtöbb ember nem adózik lelkesen. Aki igen, az szerintem beteg, abnormális. Logikus módon mindig kevesebb az adó, mint amennyinek lennie kellene. Ez egyeseket arra indít, hogy megemeljék mindenki adóját, amitől persze még kevesebb kedvünk lesz adózni. A megoldás nem azt bizonygatni, hogy mennyire szükséges a megemelt adó, hanem hogy mennyire általánosan kell adózni, alacsonyabb kulccsal. Nem keveseknek kell fejenként sok adót befizetni, hanem sokaknak fejenként keveset! Ez az érvelés nem nélkülözi ugyan a kötelesség elemét, de kellemesen hangzóvá teszi azt: ne minden tizedik utas vegyen BKV-jegyet 1000 forintért, hanem minden utas vegyen, 100 forintért. A jegyárak nem emelkednek, hanem csökkennek, ami jó hír.
A köz jólétének harmadik tényezője tehát a kötelességek kellemesen hangzóvá tétele, intelligens kommunikációval.
- vége -

A köz jóléte 2. rész – Jogok vagy/és kötelességek?

Kell-e választanunk a jogok és a jólét között, avagy ez áldilemma?
A jogok ésszerű szintje felett a dilemma valós: az ésszerűtlen jogok ellentétben állnak a jóléttel, választanunk kell, hogy melyik számunkra a fontosabb. A jogok nem önmagukban értelmezhető fogalmak, a kötelességek teljesítése alapozza meg őket.
Milyen joga van az embernek háborúban? Semmilyen. Még az életéhez sincs joga, nem hogy máshoz. Jóléti helyzetekben már jobban érvényesülnek a jogok, de soha sem korlátlanul, és pláne nem kreatíve korlátlanul. Kifundálhatunk sokféle jogot, pl. hogy mindenkinek joga van jet-pack-kel repülni, feleségül venni az anyukáját vagy a házi kedvencét, hogy joga van a tenger alá költözni, vagy hogy joga van gyermekkel rendelkezni. Ezek a jogok népszerűek lehetnek, de – jelen jóléti viszonyaink közepette – megvalósíthatatlanok. Némely jogok jóléttől függetlenül megvalósíthatatlanok, mert feloldhatatlan érdekütközéshez vezetnének. (Pl. soha nem házasodhat bárki bárkivel, mert az elkerülhetetlenül a társadalom összeomlásához vezetne.)
Jólétet a kötelességek teljesítése teremt, csak ebben a háttérben lehet értelmesen jogokról beszélni. A jólét is csak ésszerű jogokra teremt lehetőséget. Hogy mi ésszerű, azt az érvek és ellenérvek határozzák meg. Az ésszerűség célszerű meghatározása: ésszerű az a jog, amely nem veszélyezteti a közösség sikerét és jólétét.
Ebből a definícióból következik, hogy az ésszerűtlen jogok ellentéten állnak a közösség sikerével és jólétével, ezért nem érvényesíthetők.
Egy emberi jogi igény megvalósíthatóságát két kérdést feltéve állapíthatjuk meg.
1. Teljesülnek-e a kért jogok megalapozó kötelességek?
2. A jog megadása veszélyezteti-e a közösség sikerét és jólétét?
Ha az első kérdésre igennel, a másodikra nemmel válaszolhatunk, akkor a jog biztosítható, sőt biztosítandó. Egyéb esetben azonban megtagadható, sőt megtagadandó. Pl.: a szegénységi küszöböt nem szabad olyan magas szinten meghúzni, hogy a szociális segély megközelítse a minimálbért, mert ez a munkavégzés (így a jólét) ellen hat. Senkinek nincs joga munka nélkül a minimálbért közelítő mértékű segélyre, ez a társadalom sikerét és jólétét veszélyeztetné. (Akkor sem, ha könnyfakasztó populista propagandaáradat ösztönözne egy ilyen ésszerűtlen intézkedésre.) Sőt álláspontom szerint senkinek sincs joga életvitelszerűen az utcán élni, mert ez korai halálhoz vezet, így embertelenség eltűrni. (Akkor is embertelen, ha különböző szervezetek óriási nyomást fejtenek ki a hajléktalanság intézményesítése érdekében, és közben demagóg-szégyentelen módon épp az emberségre hivatkoznak.)
A köz jóléte megköveteli, hogy a határozottan nemet mondjunk az ésszerűtlen, túlzó követelésekre, és hogy mindenkor elvárjuk a kötelességek teljesítését.
Lehet-e demagóg (jólétcsökkentő) módon hivatkozni a kötelességekre?
Folyt. köv.

2017. április 18., kedd

A köz jóléte 1. rész - Vitam et sanguinem?

Minden modern társadalomnak jóléti javakra és közteherviselésre van szüksége a sikerhez, sőt a fenntarthatósághoz is: a sikertelen társadalom irányítását ugyanis átveszi a szomszédban lévő sikeres társadalom.
Ebben a mini-sorozatban a köz jólétéhez szükséges feltételeket tekintjük át. A közteherviseléssel kezdve.
Vitam et sanguinem, sed avenam non? (Életünket és vérünket igen, de zabot nem?)
A társadalom minden tagja vegyen részt jólétnövelő tevékenységben, és adóval járuljon hozzá a közös kiadásokhoz. Vélhetnénk, hogy ez alap, de esetünkben nem tekinthető annak.
1741-ben Mária Terézia trónját többfelől is komoly veszély fenyegette, az ifjú császárnő már csak a vitéz magyar nemesekben reménykedhetett. Hozzájuk folyamodott hát segítségért. Ők életüket és vérüket felajánlották, cserébe az adómentességért. Nyilván büszkék voltak az ügyes alkura. Nem vették észre, hogy pár évtized alatt a Habsburg birodalom összes tartománya iparosodott, kivéve hazánkat: ki fejleszt olyan régiót, amely deklaráltan nem fizet adót?! Amikor a régi magyar problémák között az iparosodás hiányát említjük, vagy irigykedünk pl. a hagyományosan fejlett cseh iparra, jusson eszünkbe, hogy a vitam et sanguinem stratégia hosszú távon elhibázottnak bizonyult, a jólétünkkel fizettünk érte. (Tehát nem a Habsburgok hanyagolták el a gazdaságunk fejlesztését, hanem mi magunk kértük, hogy így legyen.)
Figyeljük meg, hogy a vitam et sanguinem, sed avenam non nem a régi nemeseink monopóliuma – inkább többségi magyar hozzáállás a világhoz, a jólétnöveléshez. Ideje belőle kijönni, különben nem tudunk felzárkózni a fejlett nyugati országokhoz (legfeljebb úgy, hogy ők az iszlám befogadása miatt elszegényednek, és lezárkóznak hozzánk, de inkább ne erre apelláljunk).
Vegyük észre, hogy a Fidesz-kormány elleni értelmiségi háborgás folyamatos vitam et sanguinem: kreatívan kitalált jogainkat követeljük harciasan, az unalmasnak tűnő társadalmi kötelességeinket pedig megtagadjuk. Felháborodom, tehát vagyok – nyilatkozza Ferge Zsuzsa egyetlen lehetséges értelmiségi identitásként. A „dolgozom és adózok, ezért jólétben élek” fejlettebb és haladóbb alternatíva – és hosszú távon magasabb IQ-t tükröz.
Hogyan dönthetjük el, hogy – harcias értelmiségieknek is megfelelő – jogállamot vagy jólétet szeretnénk-e inkább? Kell-e erről döntést hoznunk, vagy áldilemmával állunk szemben?
Folyt. köv.

2017. április 17., hétfő

Húsvét vs Orbán? Az aktuális konfliktusról

Hogy jelenleg konfliktus van, abban a legtöbb ember egyetért. Abban már kevésbé, hogy mi a lényege. Megpróbálom feltárni.
Brüsszelt meg kell állítani?
A „nemzeti konzultáció”-t kezdeményező Fidesz szerint igen. A bal-lib oldal szerint nincs is „Brüsszel”, Európai Unió van a maga értékrendjével és elvárásaival. A mérsékelten jobboldaliak szerint van Brüsszel, de inkább pénzes rokon, mint mumus. Szerintem Brüsszel egy tényleges hatalmi központ, és miközben szeretjük az onnan jövő pénzt, a szintén onnan ránk kényszerített menekülteket nincs okunk szeretni, ellenben jó okunk van őket nem beengedni.
A Húsvét is a bárgyú szeretet ünnepe?
Ahogy Karácsonykor beindul a kívülről „igazi” kereszténységet követelő kórus, úgy a Húsvétot is megfelelő apropónak találja, holott a Húsvét az eredendő bűnért bemutatott engesztelő áldozat ünnepe, Jézus önáldozatának és feltámadásának évfordulója. (A Pészach meg az Egyiptomból való szabadulás ünnepe.) A Húsvétnak sem ó- sem újjudaista megközelítésben nincs sok köze a menekültek befogadásához. Persze a be nem fogadásukhoz sincs. A Húsvét a legnagyobb keresztény misztériumról szól. A bárgyú szeretetnek egyáltalán nincs ünnepe, mert a bárgyú szeretet nem ünnepelendő, hanem kerülendő. A keresztényeknek nem feladatuk bárgyún szeretni.
Meg kell menteni a CEU-t?
A bezárástól meg kellene, ha valaki be akarná zárni. De nem akarja. Senki. Meg kell menteni a CEU-t attól, hogy a magyarországi egyetemekre vonatkozó szabályok rá is vonatkozzanak? Szerintem nem, mivel a CEU magyarországi egyetem.
Mit jelent, hogy Orbán szerint „a békés és derék embereknek viszket a tenyere” a CEU-mentő tüntetések jelszavait hallva? Azt, hogy kb. 1 hónap múlva újabb békemenet lesz. Miért gondolják a mérsékelt jobboldaliak, hogy Orbán „uszítás helyett nyújtson kezet”? Mert nem szeretnének beleállni ebbe a konfliktusba. Felőlük akár jöhetnek a menekültek, ha már így alakult a helyzet.
Miért is ne jöjjenek?
Az Omár-paktum miatt: Kr.u. 638-ban a hódító muszlim Omár kalifa megegyezett a szentföldi keresztényekkel, hogy békés úton átadják neki az uralmat, cserébe békében élhetnek, és zavartalanul gyakorolhatják a vallásukat. Omár ajánlata a történészek szerint vonzóbbnak tűnt a bizánci birodalom feltételeinél. Így fordulhatott elő, hogy Omár 12 ezer harcossal „hódította meg” a sok millió (kopt) keresztény lakta Egyiptomot. Mi lett a szépen hangzó ígéretekből? Az egyiptomi keresztények valójában a lassú kihalásukról kötöttek megállapodást, jelenleg 10%-os arányban élnek Egyiptomban, gyakorlatilag törvényen kívül, és az életükért rettegnek. Néhány napja követték el ellenük a sokadik robbantásos merényletet. Na, ezért nem lehet beengedni a muszlim menekülteket Európába. Van, aki nem ismeri a történelmet. Van, aki ismeri, de nem tanul belőle. Olyan azonban nincs, aki még egy gyanútlan néppel alá tudná íratni a lassú halálos ítéletét. Ebből indul ki Orbán stratégiája. Ha valakinek sikerül meggyőzni a jeruzsálemi főrabbit, hogy fogadjon be pár millió „békés, toleráns" náci menekülteket, akkor a muszlim menekültek helyzete is újragondolható. Addig azonban a menekültügyi konfliktust Orbán nyeri, és nem a bárgyú szeretet népszerűsítői.
Sokan sokféleképpen látják, miért nem kellene Orbánnak győznie ebben a konfliktusban. A döntő motívumot, az Omárral kötött katasztrofális paktum történelmi leckéjét azonban csak kevesen tudatosították eddig. Minél többen csodálkoznak rá a múlt tanulságára, annál kevesebben lepődnek majd meg Orbán intézkedésein és sikerén.

2017. április 10., hétfő

Quo vadis, CEU?

A Közép-Európai Egyetem melletti tegnap esti szimpátiatüntetés legalább kétféleképpen értelmezhető: politikai játszmaként és közösségi eseményként.
1. A politikai játszma
Napoléonhoz hasonlóan, Orbánnak is folyamatos konfliktusokra van szüksége, hogy népszerű maradjon a rá szavazók körében. A konfliktushoz időről időre megfelelő célpontok kellenek, és a Soros Györgyhöz köthető CEU megfelelő célpont. Soros régóta kritizálja a kormányt, a kormány régóta kritizálja Sorost – érett ez a konfliktus. Ebben a nézetben a tüntetők a Fidesz marionettjeként viselkednek: a Fidesz meghúz rajtuk egy zsinórt, ők pedig zsinór szerint mozognak. Reflexből, kiszámíthatóan, a Fidesz terve szerint. Az eddigi konfliktusok tapasztalatai alapján a várható eredmény: egy hónap múlva a Fidesz 5%-kal népszerűbb lesz, az ellenzék 5%-kal népszerűtlenebb.
2. A politikai ellenjátszma
A CEU körüli háborgók igyekeznek olyan látszatot kelteni, mint ha a Fidesz magát az egyetemet akarná megszüntetni. Technikailag a Fidesz a magyar-amerikai kettős diplomát akarja megszüntetni. (Ismereteim szerint a magyar diplomát nem, így az egyetemet sem.) A CEU-oldali játszma sikere azon múlik, hogy a Fidesz kommunikálja-e a maga technikai érveit. Ha kommunikálja, akkor a játszma kudarcra van ítélve. Márpedig úgy tűnik, a Fidesz a higgadt technikai érvekre helyezi a hangsúlyt.
3. A szélesebb politikai játszma
A Fidesz számára kedvező lehet olyan képet tárni a közvélemény elé, amely szerint a Soros – CEU – Brüsszel – bal-lib tengely egyesült erővel támad, a kormány meg hősiesen védi a hont. A CEU-tüntetés és a körülötte kialakult kommunikáció ezt a képet erősíti, együttműködve a Fidesz esetleges tervével (ha van ilyen terv, és nem az élénk képzeletem szüleménye).
4. A szélesebb ellenjátszma
„Ha bezárják a CEU-t, akkor egy év múlva már nem leszünk az Európai Unió tagállama. Ez a magyar jövőről szól” – véli címlapon a Népszava. Cö-cö-cö: technikailag nem kell bezárni a CEU-t, ha megelégszik magyar diploma kiadásával; az esetleges bezárás az egyetem szuverén politikai döntése lehet (miszerint nem elég neki a magyar diploma), és semmi köze az EU-tagságunkhoz. A Népszava hatásvadász állítása olyan átlátszó, hogy dekonspirálja önmagát, így a Fidesznek kedvez. A CEU kivonulása vajon kinek kedvezne? A CEU-nak, vagy a Fidesznek? Ennyi erővel a feleségverő is fenyegetőzhetne, hogy ha az asszony nem hagyja magát püfölni, akkor ő bizony elmegy, és majd meglátja a nő, milyen rossz lesz neki veretlenül.
5. A még szélesebb politikai játszma
Az uniós apparátus (röviden: Brüsszel) régóta dolgozik azon, hogy minden tagállam számára kötelezővé tegye az akaratát, többek között menekültügyben. A kormány régóta ellenáll a nyomásnak. A nyomásgyakorlás folytatódik, a magyar választások pedig közelednek. A Fidesz számára ésszerűnek tűnhet beindítani egy átfogó hadműveletet, amelynek eredményeként a nyomás enyhül, és a Fidesz népszerűbb lesz a választói körében. Vagy a nyomás erősödik, de a nyomásgyakorlók úgy kommunikálnak, hogy népszerűtlenné teszik magukat a Fidesz választói szemében. Mindkét forgatókönyv jó a Fidesznek, mindkettő rossz a brüsszeli apparátusnak és a magyar ellenzéknek. A CEU-konfliktus e szélesebb játszma első lépéseként is értelmezhető.
6. A még szélesebb politikai ellenjátszma
A Fideszt kizárhatják az Európai Néppártból. Ez erősen negatív forgatókönyv, és nem irreális, ám a kormány technikai érveinek bemutatása után csekély a valószínűsége. A Fidesz ugyanis hatásosan érvelhet azzal, hogy mindössze a hazai jognak szerez érvényt, a jogállamiság szellemében jár el, míg a CEU-érdekcsoport a jogszerűtlen működés jogát követeli, ami nonszensz támadás a magyar jogállam ellen. A CEU-oldal nem rendelkezik az Európai Néppárt számára szimpatikus érvekkel.
A tüntetés mint közösségi esemény
A CEU-szimpátiatüntetés olyan, mint egy majális: a résztvevők jól érzik magukat, kifejezik az összetartozást, és valamiféle szándékközösséget. (Bár hogy mi lenne a szándék, azt nem biztos, hogy a kritikai gondolkodás próbáját kiálló módon meg tudnák fogalmazni.) Talán sejtik, hogy a Fidesz marionettjeként, a Fidesz forgatókönyve(i) szerint mozognak, de ez nem kell, hogy elvegye a kedvet a közösségi megmozdulástól. Én sem veszem el, örülök, ha az ellenzék néha talál egy szerinte érvényes apropót a közös kiruccanásra, egy esti sétára a belvárosban. Randalírozás nélkül: vegyen erről példát a jobboldal! (Viszonylag randalírozás nélkül, mert a vízfestékkel dobálózás azért nem klasszikus vandalizmus.) Nagy létszámot sikerült mozgósítani, ami szép eredmény.
Hogyan stratégiázhatna hatékonyabban az ellenzék?
Ha sikerülne meghaladni a „felháborodom, tehát vagyok” üzemmódot, akkor a pozitív gondolkodás jegyében az ellenzék összeállíthatna egy olyan csomagot, amely a választók többsége szerint jobban szolgálja a határon belüli multikulturális közösségünk és a határon túli magyarság komplex javát, mint a Fidesz csomagja. Pillanatnyilag az ellenzék annyit tud koncepcióként felmutatni, hogy „maradjon a CEU a maga diktálta feltételekkel, az EU-apparátusnak legyen mindenben igaza, és jöjjenek a menekültek”. Ez a csomag meggyőzi a választói többséget 2018 tavaszán? A politikában mindig adódhatnak váratlan fordulatok. Mégis, az ellenzék talán jobban tenné, ha ennél átgondoltabb és árnyaltabb tervvel demonstrálná alkalmasságát a közösségi érdekeink képviseletére.
Összegezve: a hatféle politikai játszma közül jó eséllyel mindegyik a Fidesz malmára hajtja a vizet, és a hatékony ellenzéki fellépés is más megközelítést igényelne tán, mint a CEU-szimpatizánsoké, ám a tetszőletes apropóval történő közös megmozdulás a részvételi demokrácia fontos része, összérzékszervi demokratikus élmény – mint ilyen, csakis helyeselhető.

2017. április 9., vasárnap

Kereszténységet a világ igazságosságáért 8. rész

Hogyan lesz a vetés – aratás logikájából világméretű jólét?
1. példa: mindenki halásszon
A rászorulónak hálót adj, ne halat megközelítés jóléthez vezet. Ha mindenki igyekszik halat fogni, és akinek mégsem sikerül, az kap a többiek fogásából, akkor mindenki a lehető legtöbb halhoz jut. Ha nem igyekszik mindenki, hanem előre kitervelten mások munkájára apellál, akkor kevés lesz a hal, és egyre nagyobb az elégedetlenség. A közösség hamarosan összeomlik.
2. példa: mindenki vessen, hogy arathasson
Ha mindenki vet, akkor jut a közösből a néhány balszerencsésnek, akinek tönkrement a termése. Ha nem vet mindenki, hanem mások vetéséből tervez jóllakni, akkor élelmiszerhiány, éhezés és összeomlás következik be.
3. példa: mindenki dolgozzon és adózzon
Ha mindenki dolgozik és adózik, akkor jut támogatás annak, aki igyekszik ugyan, de önhibáján kívül nem sikerül neki dolgozni és/vagy adózni. Ha nem mindenki igyekszik dolgozni és adózni, akkor egyre kevesebb lesz az összjövedelem, nő az elégedetlenség, és a társadalom összeomlik.
Mi e tekintetben a keresztények felelőssége?
A keresztényekre hárul a hálátlan feladat, hogy őszintén feltárják a dologtalanságból adódó problémájákat, és figyelmeztessenek a társadalmi összeomlás veszélyére. Ezt senki más nem teszi meg helyettük, mert a baloldali populisták népszerűek akarnak lenni, a szociális demagógok pedig meg akarják magukat szedni a perverz módon átcsoportosított jövedelmekből. Ugyanis ebből élnek.
A keresztények feladata elmagyarázni, hogy az alma Isten országában is lefelé esik, aki nem vet, az garantáltan nem arat, és aki rontja a saját sorsát, annak önhibájából lesz rossz a sora, nem a társadalom miatt.
Ha a keresztények vállalják ezt a – kétségkívül nehéz és hálátlan – feladatot, akkor szebbé, igazságosabbá, jólétibbé teszik a világot, életre váltva Jézus tanítását.
- vége -

2017. április 7., péntek

Kereszténységet a világ igazságosságáért 7. rész

Ki méltó a jóléti szintű szociális ellátásra?
Aki hajlandó erőfeszítést tenni a saját jólétéért. Vagyis hajlandó dolgozni, tanulni, életmódot váltani.
Nem vagyunk-e rossz keresztények, ha ragaszkodunk ehhez? Nem, hiszen éhen senkit nem hagyunk halni. A jóléti szintű ellátáshoz pedig nyugodtan kapcsolhatunk feltételeket, ezzel nem válunk szeretetlenné, sőt: ez az embertárs magunkhoz hasonló szeretete, amit Jézus tanít.
Szeretjük magunkat, amikor buták vagyunk, lusták, részegesek, léhák, kicsapongók? Keresztényként nem szeretjük magunkat ezekért a jellemhibákért. Miért kellene akkor a magunkban ostorozott jellemhibákért embertársainkat túlszeretnünk?
Szent Pál szerint „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”. Szent Pált nem tartjuk rossz kereszténynek ezért az álláspontért. Ő a szeretethimhusz szerzője, nem kételkedünk benne, hogy Pál eléggé szerette embertársait. Kétezer év telt el, ma már nála is rugalmasabbak lehetünk: aki nem akar dolgozni, az is egyék, de ne érezze maga mögött az adófizető többség bőkezű biztatását, hogy csak így tovább – tele hassal tudatosuljon benne, hogy az attitűdje nem felel meg az adófizetői elvárásoknak. Aki ennél is áldozatosabb kereszténységet igényel, az járjon elöl jó példával, és ha vonzó az élete, majd követjük. Ne dőljünk be a demagógiának: a világot szebbé tevő szelíd bárányok legyünk, és ne képmutató ordasokat hízlaló birkanyáj.
Senki ne haljon éhen, de a szerintünk jellemhibás ne kapjon a mi pénzünkből jóléti szintű támogatást. Ha a vérző szívű baloldali szociális demagógoknak ezzel gondjuk van, dobják össze ők a szükséges mértékű adót! Egy percen belül nem lesz gondjuk. Egy pillanatig sem gondolták, hogy saját pénzből kellene adakozni: a keményen dolgozó, tisztességes, jellemes keresztény többség adópénzét szeretnék elherdálni. A legtöbb nyugati országban sikerül is, ezért vannak válságban. A jólétünk érdekében ideje leállítani a szociális demagógiát.
Igazságos világ lesz az, ahol a jóléti szintű szociális ellátás érdekében megfelelő attitűddel kell rendelkezni? Igen. Igazságos lesz, és jólétben fog élni. Vizsgáljunk meg néhány gyakorlati példát.
Folyt. köv.

2017. április 6., csütörtök

Kereszténységet a világ igazságosságáért 6. rész

Ki a rászoruló?
Baloldali nézetben akinek nincs x dollárja/nap, attitűdtől (hozzáállástól) függetlenül. Az „x” egy többé-kevésbé önkényesen, és gyakran manipulatívan, meghatározott szám. Jobboldali nézetben pedig az a rászoruló, akinek rendben van az attitűdje, és ennek ellenére nincs ésszerű dollárnyi jóléte/nap. Az „ésszerű dollárnyi jólét”-et a közvélekedés határozza meg. Ha úgy tetszik, a 'zadófizető 'zemberek döntik el, hogy egy adott ország adott régiójában egy adott évben mit jelent, éspedig nem pénzben, hanem természetbeni javakban. Aki háztáji termelő, annak értelemszerűen nincs szüksége x dollárra, hogy megvegye, amit a kertjében megtermel. Aki önellátó, annak 0 dollár/nap a jóléti szükséglete, így a rászorultságot nem okos dolog csak pénzben mérni – mondja a jobboldal.
Jelentős különbség az is, hogy a baloldali szociálpolitika „means testing”-ről (az anyagi háttér vizsgálatáról) beszél, és egy szót sem szól „attitude testing”-ről. A nyugati szociális ellátásban az attitűdnek nincs szerepe. Persze a gyakorlatban előírják, hogy munkát kell keresni, a felajánlott munkát el kell fogadni, képzésben kell részt venni, stb., vagyis kimondatlanul léteznek attitűd típusú elvárások, de mivel összességében kimondatlanok, nem akadályozzák a baloldali szociális demagógia úthengerszerű nyomulását.
A nyugati jobboldal tévesen úgy reagál, hogy – a fenti anomália miatt – nincs szükség szociális ellátásra, mindenki menjen dolgozni. A helyes válasz, hogy a szociális ellátásra mint keresztény vívmányra nagyon nagy szükség van, a megfelelő attitűddel rendelkező emberek jóléte érdekében. A nem megfelelő attitűdű (önsorsrontó) emberek szociális jólétét követelni ellenben veszélyes demagógia. Veszélyezteti nem csak a társadalom jólétét, hanem a megsegítettekét is. Nekik sem jó, ha tovább sodródnak a maguk választotta rossz úton. Nem jó a családjaiknak, a gyermekeiknek, a szeretteiknek sem! Valakinek be kell vállalnia a népszerűtlen őszinteséget: „felebarát, a te életmódoddal komoly baj van, ártasz magadnak és a szeretteidnek. Térj jó útra. Nem hagyunk éhen halni, de jóléti szintű segítségre csak akkor számíthatsz, ha együttműködsz az életed megreformálásában”. A keresztények beszéde „legyen igen-igen és nem-nem”, szociális ügyekben is.
Túlzott mértékű beavatkozás ez? Nem, hiszen az illető élete a saját hibájából tart rossz irányba, és elsősorban magának, másodsorban a szeretteinek árt – közpénzen, vagyis a köz bátorításával. A szociális ellátás csodálatos keresztény fejlesztés, célja a társadalom boldogabbá tétele. Helytelen attitűdű ellátottak esetén a cél ellenkezője valósul meg, a társadalom boldogtalanabb lesz, és ezt a jó szándékú keresztényeknek kellene finanszírozniuk? Aligha. Ez ugyanis a kemény munkával szerzett javak perverz átcsoportosítása.
Kinek van joga eldönteni, hogy mi a helyes és helytelen attitűd? Akinek a pénzéből finanszírozzák a különböző attitűdű embereket. Az adófizetőnek van joga eldönteni, hogy szerinte milyen attitűd indokol szociális segélyt. Adófizetői hajlandóság nélkül nincs semmiféle szociális ellátás, így az adófizetőtől nem célszerű megtagadni az attitűdválasztás jogát. A korrupcióhoz hasonlóan, a szociális demagógia is az adórendszer deligitimizálásához és összeomlásához vezethet, ha az adózók többsége tartósan úgy érzi, hogy a szociális ellátásra befizetett pénze méltatlan emberekhez kerül.
Milyen attitűd tesz valakit méltóvá a szociális ellátásra? Kiderül a következő részből.
Folyt. köv.