2017. április 21., péntek

A köz jóléte 3. rész – Kötelességdemagógia nélkül

Immanuel Kant úgy vélte, az ember egész élete a kötelességek fogalma körül zajlik, szinte mindenki folyamatos vágya, hogy végre teljesíthesse a kötelességeit. Nos, Kant tévedett, ebben legalábbis. Szinte mindenki utálja a kötelességeit. Én is. Kötelességet teljesíteni unalmas, mint a kézi mosogatás, vagy a padlósúrolás fogkefével. A kötelességekről értekezni is unalmas, ezért nem olvassák ma Kantot.
Viszont Kantnak volt egy zseniális meglátása, miközben megpróbálta cáfolhatatlan matematikai alapokra helyezni az egyetemes erkölcsöt. E vállalkozása nem sikerült ugyan, de érvényesen rámutatott arra, hogy minden tettünknek globális hatása van, ezért globális magatartási szabályokra van szükség. Mára, a globális felmelegedéssel, ez a felfogás rendkívül aktuálissá vált!
Lehetséges a kötelességek állandó emlegetésével csúnyává és tömlöcszagúvá tenni az alapvetően szép és szabadságillatú emberi létet. Ám mivel a DNS-ünk kerüli a kötelességet és a tömlöcöt, ez az érvelés sosem tud átütő hatással járni, mindig a szabadságvágy kerekedik felül. Jó esetben egyensúlyi helyzetet teremtve kötelességek és jogok között.
Példa az egyensúlyra: a legtöbb ember tudja, hogy kellene adózni, ám a legtöbb ember nem adózik lelkesen. Aki igen, az szerintem beteg, abnormális. Logikus módon mindig kevesebb az adó, mint amennyinek lennie kellene. Ez egyeseket arra indít, hogy megemeljék mindenki adóját, amitől persze még kevesebb kedvünk lesz adózni. A megoldás nem azt bizonygatni, hogy mennyire szükséges a megemelt adó, hanem hogy mennyire általánosan kell adózni, alacsonyabb kulccsal. Nem keveseknek kell fejenként sok adót befizetni, hanem sokaknak fejenként keveset! Ez az érvelés nem nélkülözi ugyan a kötelesség elemét, de kellemesen hangzóvá teszi azt: ne minden tizedik utas vegyen BKV-jegyet 1000 forintért, hanem minden utas vegyen, 100 forintért. A jegyárak nem emelkednek, hanem csökkennek, ami jó hír.
A köz jólétének harmadik tényezője tehát a kötelességek kellemesen hangzóvá tétele, intelligens kommunikációval.
- vége -

A köz jóléte 2. rész – Jogok vagy/és kötelességek?

Kell-e választanunk a jogok és a jólét között, avagy ez áldilemma?
A jogok ésszerű szintje felett a dilemma valós: az ésszerűtlen jogok ellentétben állnak a jóléttel, választanunk kell, hogy melyik számunkra a fontosabb. A jogok nem önmagukban értelmezhető fogalmak, a kötelességek teljesítése alapozza meg őket.
Milyen joga van az embernek háborúban? Semmilyen. Még az életéhez sincs joga, nem hogy máshoz. Jóléti helyzetekben már jobban érvényesülnek a jogok, de soha sem korlátlanul, és pláne nem kreatíve korlátlanul. Kifundálhatunk sokféle jogot, pl. hogy mindenkinek joga van jet-pack-kel repülni, feleségül venni az anyukáját vagy a házi kedvencét, hogy joga van a tenger alá költözni, vagy hogy joga van gyermekkel rendelkezni. Ezek a jogok népszerűek lehetnek, de – jelen jóléti viszonyaink közepette – megvalósíthatatlanok. Némely jogok jóléttől függetlenül megvalósíthatatlanok, mert feloldhatatlan érdekütközéshez vezetnének. (Pl. soha nem házasodhat bárki bárkivel, mert az elkerülhetetlenül a társadalom összeomlásához vezetne.)
Jólétet a kötelességek teljesítése teremt, csak ebben a háttérben lehet értelmesen jogokról beszélni. A jólét is csak ésszerű jogokra teremt lehetőséget. Hogy mi ésszerű, azt az érvek és ellenérvek határozzák meg. Az ésszerűség célszerű meghatározása: ésszerű az a jog, amely nem veszélyezteti a közösség sikerét és jólétét.
Ebből a definícióból következik, hogy az ésszerűtlen jogok ellentéten állnak a közösség sikerével és jólétével, ezért nem érvényesíthetők.
Egy emberi jogi igény megvalósíthatóságát két kérdést feltéve állapíthatjuk meg.
1. Teljesülnek-e a kért jogok megalapozó kötelességek?
2. A jog megadása veszélyezteti-e a közösség sikerét és jólétét?
Ha az első kérdésre igennel, a másodikra nemmel válaszolhatunk, akkor a jog biztosítható, sőt biztosítandó. Egyéb esetben azonban megtagadható, sőt megtagadandó. Pl.: a szegénységi küszöböt nem szabad olyan magas szinten meghúzni, hogy a szociális segély megközelítse a minimálbért, mert ez a munkavégzés (így a jólét) ellen hat. Senkinek nincs joga munka nélkül a minimálbért közelítő mértékű segélyre, ez a társadalom sikerét és jólétét veszélyeztetné. (Akkor sem, ha könnyfakasztó populista propagandaáradat ösztönözne egy ilyen ésszerűtlen intézkedésre.) Sőt álláspontom szerint senkinek sincs joga életvitelszerűen az utcán élni, mert ez korai halálhoz vezet, így embertelenség eltűrni. (Akkor is embertelen, ha különböző szervezetek óriási nyomást fejtenek ki a hajléktalanság intézményesítése érdekében, és közben demagóg-szégyentelen módon épp az emberségre hivatkoznak.)
A köz jóléte megköveteli, hogy a határozottan nemet mondjunk az ésszerűtlen, túlzó követelésekre, és hogy mindenkor elvárjuk a kötelességek teljesítését.
Lehet-e demagóg (jólétcsökkentő) módon hivatkozni a kötelességekre?
Folyt. köv.

2017. április 18., kedd

A köz jóléte 1. rész - Vitam et sanguinem?

Minden modern társadalomnak jóléti javakra és közteherviselésre van szüksége a sikerhez, sőt a fenntarthatósághoz is: a sikertelen társadalom irányítását ugyanis átveszi a szomszédban lévő sikeres társadalom.
Ebben a mini-sorozatban a köz jólétéhez szükséges feltételeket tekintjük át. A közteherviseléssel kezdve.
Vitam et sanguinem, sed avenam non? (Életünket és vérünket igen, de zabot nem?)
A társadalom minden tagja vegyen részt jólétnövelő tevékenységben, és adóval járuljon hozzá a közös kiadásokhoz. Vélhetnénk, hogy ez alap, de esetünkben nem tekinthető annak.
1741-ben Mária Terézia trónját többfelől is komoly veszély fenyegette, az ifjú császárnő már csak a vitéz magyar nemesekben reménykedhetett. Hozzájuk folyamodott hát segítségért. Ők életüket és vérüket felajánlották, cserébe az adómentességért. Nyilván büszkék voltak az ügyes alkura. Nem vették észre, hogy pár évtized alatt a Habsburg birodalom összes tartománya iparosodott, kivéve hazánkat: ki fejleszt olyan régiót, amely deklaráltan nem fizet adót?! Amikor a régi magyar problémák között az iparosodás hiányát említjük, vagy irigykedünk pl. a hagyományosan fejlett cseh iparra, jusson eszünkbe, hogy a vitam et sanguinem stratégia hosszú távon elhibázottnak bizonyult, a jólétünkkel fizettünk érte. (Tehát nem a Habsburgok hanyagolták el a gazdaságunk fejlesztését, hanem mi magunk kértük, hogy így legyen.)
Figyeljük meg, hogy a vitam et sanguinem, sed avenam non nem a régi nemeseink monopóliuma – inkább többségi magyar hozzáállás a világhoz, a jólétnöveléshez. Ideje belőle kijönni, különben nem tudunk felzárkózni a fejlett nyugati országokhoz (legfeljebb úgy, hogy ők az iszlám befogadása miatt elszegényednek, és lezárkóznak hozzánk, de inkább ne erre apelláljunk).
Vegyük észre, hogy a Fidesz-kormány elleni értelmiségi háborgás folyamatos vitam et sanguinem: kreatívan kitalált jogainkat követeljük harciasan, az unalmasnak tűnő társadalmi kötelességeinket pedig megtagadjuk. Felháborodom, tehát vagyok – nyilatkozza Ferge Zsuzsa egyetlen lehetséges értelmiségi identitásként. A „dolgozom és adózok, ezért jólétben élek” fejlettebb és haladóbb alternatíva – és hosszú távon magasabb IQ-t tükröz.
Hogyan dönthetjük el, hogy – harcias értelmiségieknek is megfelelő – jogállamot vagy jólétet szeretnénk-e inkább? Kell-e erről döntést hoznunk, vagy áldilemmával állunk szemben?
Folyt. köv.

2017. április 17., hétfő

Húsvét vs Orbán? Az aktuális konfliktusról

Hogy jelenleg konfliktus van, abban a legtöbb ember egyetért. Abban már kevésbé, hogy mi a lényege. Megpróbálom feltárni.
Brüsszelt meg kell állítani?
A „nemzeti konzultáció”-t kezdeményező Fidesz szerint igen. A bal-lib oldal szerint nincs is „Brüsszel”, Európai Unió van a maga értékrendjével és elvárásaival. A mérsékelten jobboldaliak szerint van Brüsszel, de inkább pénzes rokon, mint mumus. Szerintem Brüsszel egy tényleges hatalmi központ, és miközben szeretjük az onnan jövő pénzt, a szintén onnan ránk kényszerített menekülteket nincs okunk szeretni, ellenben jó okunk van őket nem beengedni.
A Húsvét is a bárgyú szeretet ünnepe?
Ahogy Karácsonykor beindul a kívülről „igazi” kereszténységet követelő kórus, úgy a Húsvétot is megfelelő apropónak találja, holott a Húsvét az eredendő bűnért bemutatott engesztelő áldozat ünnepe, Jézus önáldozatának és feltámadásának évfordulója. (A Pészach meg az Egyiptomból való szabadulás ünnepe.) A Húsvétnak sem ó- sem újjudaista megközelítésben nincs sok köze a menekültek befogadásához. Persze a be nem fogadásukhoz sincs. A Húsvét a legnagyobb keresztény misztériumról szól. A bárgyú szeretetnek egyáltalán nincs ünnepe, mert a bárgyú szeretet nem ünnepelendő, hanem kerülendő. A keresztényeknek nem feladatuk bárgyún szeretni.
Meg kell menteni a CEU-t?
A bezárástól meg kellene, ha valaki be akarná zárni. De nem akarja. Senki. Meg kell menteni a CEU-t attól, hogy a magyarországi egyetemekre vonatkozó szabályok rá is vonatkozzanak? Szerintem nem, mivel a CEU magyarországi egyetem.
Mit jelent, hogy Orbán szerint „a békés és derék embereknek viszket a tenyere” a CEU-mentő tüntetések jelszavait hallva? Azt, hogy kb. 1 hónap múlva újabb békemenet lesz. Miért gondolják a mérsékelt jobboldaliak, hogy Orbán „uszítás helyett nyújtson kezet”? Mert nem szeretnének beleállni ebbe a konfliktusba. Felőlük akár jöhetnek a menekültek, ha már így alakult a helyzet.
Miért is ne jöjjenek?
Az Omár-paktum miatt: Kr.u. 638-ban a hódító muszlim Omár kalifa megegyezett a szentföldi keresztényekkel, hogy békés úton átadják neki az uralmat, cserébe békében élhetnek, és zavartalanul gyakorolhatják a vallásukat. Omár ajánlata a történészek szerint vonzóbbnak tűnt a bizánci birodalom feltételeinél. Így fordulhatott elő, hogy Omár 12 ezer harcossal „hódította meg” a sok millió (kopt) keresztény lakta Egyiptomot. Mi lett a szépen hangzó ígéretekből? Az egyiptomi keresztények valójában a lassú kihalásukról kötöttek megállapodást, jelenleg 10%-os arányban élnek Egyiptomban, gyakorlatilag törvényen kívül, és az életükért rettegnek. Néhány napja követték el ellenük a sokadik robbantásos merényletet. Na, ezért nem lehet beengedni a muszlim menekülteket Európába. Van, aki nem ismeri a történelmet. Van, aki ismeri, de nem tanul belőle. Olyan azonban nincs, aki még egy gyanútlan néppel alá tudná íratni a lassú halálos ítéletét. Ebből indul ki Orbán stratégiája. Ha valakinek sikerül meggyőzni a jeruzsálemi főrabbit, hogy fogadjon be pár millió „békés, toleráns" náci menekülteket, akkor a muszlim menekültek helyzete is újragondolható. Addig azonban a menekültügyi konfliktust Orbán nyeri, és nem a bárgyú szeretet népszerűsítői.
Sokan sokféleképpen látják, miért nem kellene Orbánnak győznie ebben a konfliktusban. A döntő motívumot, az Omárral kötött katasztrofális paktum történelmi leckéjét azonban csak kevesen tudatosították eddig. Minél többen csodálkoznak rá a múlt tanulságára, annál kevesebben lepődnek majd meg Orbán intézkedésein és sikerén.

2017. április 10., hétfő

Quo vadis, CEU?

A Közép-Európai Egyetem melletti tegnap esti szimpátiatüntetés legalább kétféleképpen értelmezhető: politikai játszmaként és közösségi eseményként.
1. A politikai játszma
Napoléonhoz hasonlóan, Orbánnak is folyamatos konfliktusokra van szüksége, hogy népszerű maradjon a rá szavazók körében. A konfliktushoz időről időre megfelelő célpontok kellenek, és a Soros Györgyhöz köthető CEU megfelelő célpont. Soros régóta kritizálja a kormányt, a kormány régóta kritizálja Sorost – érett ez a konfliktus. Ebben a nézetben a tüntetők a Fidesz marionettjeként viselkednek: a Fidesz meghúz rajtuk egy zsinórt, ők pedig zsinór szerint mozognak. Reflexből, kiszámíthatóan, a Fidesz terve szerint. Az eddigi konfliktusok tapasztalatai alapján a várható eredmény: egy hónap múlva a Fidesz 5%-kal népszerűbb lesz, az ellenzék 5%-kal népszerűtlenebb.
2. A politikai ellenjátszma
A CEU körüli háborgók igyekeznek olyan látszatot kelteni, mint ha a Fidesz magát az egyetemet akarná megszüntetni. Technikailag a Fidesz a magyar-amerikai kettős diplomát akarja megszüntetni. (Ismereteim szerint a magyar diplomát nem, így az egyetemet sem.) A CEU-oldali játszma sikere azon múlik, hogy a Fidesz kommunikálja-e a maga technikai érveit. Ha kommunikálja, akkor a játszma kudarcra van ítélve. Márpedig úgy tűnik, a Fidesz a higgadt technikai érvekre helyezi a hangsúlyt.
3. A szélesebb politikai játszma
A Fidesz számára kedvező lehet olyan képet tárni a közvélemény elé, amely szerint a Soros – CEU – Brüsszel – bal-lib tengely egyesült erővel támad, a kormány meg hősiesen védi a hont. A CEU-tüntetés és a körülötte kialakult kommunikáció ezt a képet erősíti, együttműködve a Fidesz esetleges tervével (ha van ilyen terv, és nem az élénk képzeletem szüleménye).
4. A szélesebb ellenjátszma
„Ha bezárják a CEU-t, akkor egy év múlva már nem leszünk az Európai Unió tagállama. Ez a magyar jövőről szól” – véli címlapon a Népszava. Cö-cö-cö: technikailag nem kell bezárni a CEU-t, ha megelégszik magyar diploma kiadásával; az esetleges bezárás az egyetem szuverén politikai döntése lehet (miszerint nem elég neki a magyar diploma), és semmi köze az EU-tagságunkhoz. A Népszava hatásvadász állítása olyan átlátszó, hogy dekonspirálja önmagát, így a Fidesznek kedvez. A CEU kivonulása vajon kinek kedvezne? A CEU-nak, vagy a Fidesznek? Ennyi erővel a feleségverő is fenyegetőzhetne, hogy ha az asszony nem hagyja magát püfölni, akkor ő bizony elmegy, és majd meglátja a nő, milyen rossz lesz neki veretlenül.
5. A még szélesebb politikai játszma
Az uniós apparátus (röviden: Brüsszel) régóta dolgozik azon, hogy minden tagállam számára kötelezővé tegye az akaratát, többek között menekültügyben. A kormány régóta ellenáll a nyomásnak. A nyomásgyakorlás folytatódik, a magyar választások pedig közelednek. A Fidesz számára ésszerűnek tűnhet beindítani egy átfogó hadműveletet, amelynek eredményeként a nyomás enyhül, és a Fidesz népszerűbb lesz a választói körében. Vagy a nyomás erősödik, de a nyomásgyakorlók úgy kommunikálnak, hogy népszerűtlenné teszik magukat a Fidesz választói szemében. Mindkét forgatókönyv jó a Fidesznek, mindkettő rossz a brüsszeli apparátusnak és a magyar ellenzéknek. A CEU-konfliktus e szélesebb játszma első lépéseként is értelmezhető.
6. A még szélesebb politikai ellenjátszma
A Fideszt kizárhatják az Európai Néppártból. Ez erősen negatív forgatókönyv, és nem irreális, ám a kormány technikai érveinek bemutatása után csekély a valószínűsége. A Fidesz ugyanis hatásosan érvelhet azzal, hogy mindössze a hazai jognak szerez érvényt, a jogállamiság szellemében jár el, míg a CEU-érdekcsoport a jogszerűtlen működés jogát követeli, ami nonszensz támadás a magyar jogállam ellen. A CEU-oldal nem rendelkezik az Európai Néppárt számára szimpatikus érvekkel.
A tüntetés mint közösségi esemény
A CEU-szimpátiatüntetés olyan, mint egy majális: a résztvevők jól érzik magukat, kifejezik az összetartozást, és valamiféle szándékközösséget. (Bár hogy mi lenne a szándék, azt nem biztos, hogy a kritikai gondolkodás próbáját kiálló módon meg tudnák fogalmazni.) Talán sejtik, hogy a Fidesz marionettjeként, a Fidesz forgatókönyve(i) szerint mozognak, de ez nem kell, hogy elvegye a kedvet a közösségi megmozdulástól. Én sem veszem el, örülök, ha az ellenzék néha talál egy szerinte érvényes apropót a közös kiruccanásra, egy esti sétára a belvárosban. Randalírozás nélkül: vegyen erről példát a jobboldal! (Viszonylag randalírozás nélkül, mert a vízfestékkel dobálózás azért nem klasszikus vandalizmus.) Nagy létszámot sikerült mozgósítani, ami szép eredmény.
Hogyan stratégiázhatna hatékonyabban az ellenzék?
Ha sikerülne meghaladni a „felháborodom, tehát vagyok” üzemmódot, akkor a pozitív gondolkodás jegyében az ellenzék összeállíthatna egy olyan csomagot, amely a választók többsége szerint jobban szolgálja a határon belüli multikulturális közösségünk és a határon túli magyarság komplex javát, mint a Fidesz csomagja. Pillanatnyilag az ellenzék annyit tud koncepcióként felmutatni, hogy „maradjon a CEU a maga diktálta feltételekkel, az EU-apparátusnak legyen mindenben igaza, és jöjjenek a menekültek”. Ez a csomag meggyőzi a választói többséget 2018 tavaszán? A politikában mindig adódhatnak váratlan fordulatok. Mégis, az ellenzék talán jobban tenné, ha ennél átgondoltabb és árnyaltabb tervvel demonstrálná alkalmasságát a közösségi érdekeink képviseletére.
Összegezve: a hatféle politikai játszma közül jó eséllyel mindegyik a Fidesz malmára hajtja a vizet, és a hatékony ellenzéki fellépés is más megközelítést igényelne tán, mint a CEU-szimpatizánsoké, ám a tetszőletes apropóval történő közös megmozdulás a részvételi demokrácia fontos része, összérzékszervi demokratikus élmény – mint ilyen, csakis helyeselhető.

2017. április 9., vasárnap

Kereszténységet a világ igazságosságáért 8. rész

Hogyan lesz a vetés – aratás logikájából világméretű jólét?
1. példa: mindenki halásszon
A rászorulónak hálót adj, ne halat megközelítés jóléthez vezet. Ha mindenki igyekszik halat fogni, és akinek mégsem sikerül, az kap a többiek fogásából, akkor mindenki a lehető legtöbb halhoz jut. Ha nem igyekszik mindenki, hanem előre kitervelten mások munkájára apellál, akkor kevés lesz a hal, és egyre nagyobb az elégedetlenség. A közösség hamarosan összeomlik.
2. példa: mindenki vessen, hogy arathasson
Ha mindenki vet, akkor jut a közösből a néhány balszerencsésnek, akinek tönkrement a termése. Ha nem vet mindenki, hanem mások vetéséből tervez jóllakni, akkor élelmiszerhiány, éhezés és összeomlás következik be.
3. példa: mindenki dolgozzon és adózzon
Ha mindenki dolgozik és adózik, akkor jut támogatás annak, aki igyekszik ugyan, de önhibáján kívül nem sikerül neki dolgozni és/vagy adózni. Ha nem mindenki igyekszik dolgozni és adózni, akkor egyre kevesebb lesz az összjövedelem, nő az elégedetlenség, és a társadalom összeomlik.
Mi e tekintetben a keresztények felelőssége?
A keresztényekre hárul a hálátlan feladat, hogy őszintén feltárják a dologtalanságból adódó problémájákat, és figyelmeztessenek a társadalmi összeomlás veszélyére. Ezt senki más nem teszi meg helyettük, mert a baloldali populisták népszerűek akarnak lenni, a szociális demagógok pedig meg akarják magukat szedni a perverz módon átcsoportosított jövedelmekből. Ugyanis ebből élnek.
A keresztények feladata elmagyarázni, hogy az alma Isten országában is lefelé esik, aki nem vet, az garantáltan nem arat, és aki rontja a saját sorsát, annak önhibájából lesz rossz a sora, nem a társadalom miatt.
Ha a keresztények vállalják ezt a – kétségkívül nehéz és hálátlan – feladatot, akkor szebbé, igazságosabbá, jólétibbé teszik a világot, életre váltva Jézus tanítását.
- vége -

2017. április 7., péntek

Kereszténységet a világ igazságosságáért 7. rész

Ki méltó a jóléti szintű szociális ellátásra?
Aki hajlandó erőfeszítést tenni a saját jólétéért. Vagyis hajlandó dolgozni, tanulni, életmódot váltani.
Nem vagyunk-e rossz keresztények, ha ragaszkodunk ehhez? Nem, hiszen éhen senkit nem hagyunk halni. A jóléti szintű ellátáshoz pedig nyugodtan kapcsolhatunk feltételeket, ezzel nem válunk szeretetlenné, sőt: ez az embertárs magunkhoz hasonló szeretete, amit Jézus tanít.
Szeretjük magunkat, amikor buták vagyunk, lusták, részegesek, léhák, kicsapongók? Keresztényként nem szeretjük magunkat ezekért a jellemhibákért. Miért kellene akkor a magunkban ostorozott jellemhibákért embertársainkat túlszeretnünk?
Szent Pál szerint „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”. Szent Pált nem tartjuk rossz kereszténynek ezért az álláspontért. Ő a szeretethimhusz szerzője, nem kételkedünk benne, hogy Pál eléggé szerette embertársait. Kétezer év telt el, ma már nála is rugalmasabbak lehetünk: aki nem akar dolgozni, az is egyék, de ne érezze maga mögött az adófizető többség bőkezű biztatását, hogy csak így tovább – tele hassal tudatosuljon benne, hogy az attitűdje nem felel meg az adófizetői elvárásoknak. Aki ennél is áldozatosabb kereszténységet igényel, az járjon elöl jó példával, és ha vonzó az élete, majd követjük. Ne dőljünk be a demagógiának: a világot szebbé tevő szelíd bárányok legyünk, és ne képmutató ordasokat hízlaló birkanyáj.
Senki ne haljon éhen, de a szerintünk jellemhibás ne kapjon a mi pénzünkből jóléti szintű támogatást. Ha a vérző szívű baloldali szociális demagógoknak ezzel gondjuk van, dobják össze ők a szükséges mértékű adót! Egy percen belül nem lesz gondjuk. Egy pillanatig sem gondolták, hogy saját pénzből kellene adakozni: a keményen dolgozó, tisztességes, jellemes keresztény többség adópénzét szeretnék elherdálni. A legtöbb nyugati országban sikerül is, ezért vannak válságban. A jólétünk érdekében ideje leállítani a szociális demagógiát.
Igazságos világ lesz az, ahol a jóléti szintű szociális ellátás érdekében megfelelő attitűddel kell rendelkezni? Igen. Igazságos lesz, és jólétben fog élni. Vizsgáljunk meg néhány gyakorlati példát.
Folyt. köv.

2017. április 6., csütörtök

Kereszténységet a világ igazságosságáért 6. rész

Ki a rászoruló?
Baloldali nézetben akinek nincs x dollárja/nap, attitűdtől (hozzáállástól) függetlenül. Az „x” egy többé-kevésbé önkényesen, és gyakran manipulatívan, meghatározott szám. Jobboldali nézetben pedig az a rászoruló, akinek rendben van az attitűdje, és ennek ellenére nincs ésszerű dollárnyi jóléte/nap. Az „ésszerű dollárnyi jólét”-et a közvélekedés határozza meg. Ha úgy tetszik, a 'zadófizető 'zemberek döntik el, hogy egy adott ország adott régiójában egy adott évben mit jelent, éspedig nem pénzben, hanem természetbeni javakban. Aki háztáji termelő, annak értelemszerűen nincs szüksége x dollárra, hogy megvegye, amit a kertjében megtermel. Aki önellátó, annak 0 dollár/nap a jóléti szükséglete, így a rászorultságot nem okos dolog csak pénzben mérni – mondja a jobboldal.
Jelentős különbség az is, hogy a baloldali szociálpolitika „means testing”-ről (az anyagi háttér vizsgálatáról) beszél, és egy szót sem szól „attitude testing”-ről. A nyugati szociális ellátásban az attitűdnek nincs szerepe. Persze a gyakorlatban előírják, hogy munkát kell keresni, a felajánlott munkát el kell fogadni, képzésben kell részt venni, stb., vagyis kimondatlanul léteznek attitűd típusú elvárások, de mivel összességében kimondatlanok, nem akadályozzák a baloldali szociális demagógia úthengerszerű nyomulását.
A nyugati jobboldal tévesen úgy reagál, hogy – a fenti anomália miatt – nincs szükség szociális ellátásra, mindenki menjen dolgozni. A helyes válasz, hogy a szociális ellátásra mint keresztény vívmányra nagyon nagy szükség van, a megfelelő attitűddel rendelkező emberek jóléte érdekében. A nem megfelelő attitűdű (önsorsrontó) emberek szociális jólétét követelni ellenben veszélyes demagógia. Veszélyezteti nem csak a társadalom jólétét, hanem a megsegítettekét is. Nekik sem jó, ha tovább sodródnak a maguk választotta rossz úton. Nem jó a családjaiknak, a gyermekeiknek, a szeretteiknek sem! Valakinek be kell vállalnia a népszerűtlen őszinteséget: „felebarát, a te életmódoddal komoly baj van, ártasz magadnak és a szeretteidnek. Térj jó útra. Nem hagyunk éhen halni, de jóléti szintű segítségre csak akkor számíthatsz, ha együttműködsz az életed megreformálásában”. A keresztények beszéde „legyen igen-igen és nem-nem”, szociális ügyekben is.
Túlzott mértékű beavatkozás ez? Nem, hiszen az illető élete a saját hibájából tart rossz irányba, és elsősorban magának, másodsorban a szeretteinek árt – közpénzen, vagyis a köz bátorításával. A szociális ellátás csodálatos keresztény fejlesztés, célja a társadalom boldogabbá tétele. Helytelen attitűdű ellátottak esetén a cél ellenkezője valósul meg, a társadalom boldogtalanabb lesz, és ezt a jó szándékú keresztényeknek kellene finanszírozniuk? Aligha. Ez ugyanis a kemény munkával szerzett javak perverz átcsoportosítása.
Kinek van joga eldönteni, hogy mi a helyes és helytelen attitűd? Akinek a pénzéből finanszírozzák a különböző attitűdű embereket. Az adófizetőnek van joga eldönteni, hogy szerinte milyen attitűd indokol szociális segélyt. Adófizetői hajlandóság nélkül nincs semmiféle szociális ellátás, így az adófizetőtől nem célszerű megtagadni az attitűdválasztás jogát. A korrupcióhoz hasonlóan, a szociális demagógia is az adórendszer deligitimizálásához és összeomlásához vezethet, ha az adózók többsége tartósan úgy érzi, hogy a szociális ellátásra befizetett pénze méltatlan emberekhez kerül.
Milyen attitűd tesz valakit méltóvá a szociális ellátásra? Kiderül a következő részből.
Folyt. köv.

2017. április 1., szombat

Kereszténységet a világ igazságosságáért 5. rész

Miért kellene egyénileg jótékonykodni?
A Szókratész / Platón által leírt kritikai gondolkodás jegyében tegyük fel magunknak a fenti alapkérdést, és vegyük észre, hogy míg Jézus idején a jövedelmek 10-20%-át központosították, és ebben a háttérben buzdítottak egyéni jótékonykodásra, addig ma a jövedelmek kb. 50%-át központosítják, és úgy buzdítanak egyéni jótékonykodásra. Minek? Miért? Milyen alapon?
Már rég el van véve a jótékonykodásra fordítandó összeg. (ÁFA, benzinadó, stb. formájában, és kevésbé klasszikus „adó”-ként.) Nincs az egyén zsebében a saját pénze, amiből jótékonykodhatna. Ha nincs benne, nem várható el tőle, hogy odaadja. Aki soha egy huncut garast sem adakozik senki javára, az is jó keresztény, mivel a szociális ellátás koncepciója jó keresztényi, és nem igényel egyéni hozzájárulást.
A keresztény alapú nyugati társadalom nem bízza az egyén jó szívére a szociális ügyeket, hanem becsatornázta, és központilag szervezi a karitászt. Igazságos azt válaszolni a kéregetőnek, hogy „menj, felebarát, a szociális hivatalba, én oda fizettem be a karitatív pénzemet; ha rászoruló vagy, ott majd ellátnak”. És nem jogos ellenvetés, hogy „a szociális ellátás nem működik”, ugyanis irtózatos pénzekkel dobálózik az adófizetők költségére; azért tartjuk, hogy hatékonyan, célzottan és eredményesen használja fel a befizetéseinket.
Az egyén számára fontos kérdés, hogyan szóljon bele a központilag szervezett jótékonykodásba, azaz a szociális védőháló merítésébe. Hogyan optimalizálja a jó keresztényi koncepció igazságosságát? A cél, hogy mindenki kapjon támogatást, aki rászorul, és senki ne kapjon, aki nem szorul rá. Az ideált többnyire nem lehet elérni, de hasznos rá törekedni. Ha választanunk kell, melyik oldal alakuljon szuboptimálisan, akkor az tűnik célszerűnek, hogy minden rászoruló kapjon támogatást, még azon az áron is, hogy néhány nem rászoruló jogosulatlan támogatáshoz jut. Ez jobb, mint ha a rendszer fordítva tévedne, és egyes rászorulóknak nem jutna támogatás.
A szociális ellátások finomhangolásakor azt a pontot keressük, amelyen már minden rászorulónak jut, és mellékhatásként néhány nem rászorulónak is, de még nem felháborító mértékben.
Ki mitől rászoruló? Nincs egyetértés: a baloldal szerint a társadalom tele van segélyre szoruló emberekkel, a jobboldal szerint meg jólétteremtési potenciállal van tele. Ahol a baloldal osztogatási szükségletet lát, ott a jobboldal hasznosítható munkaerőt fedez fel. Kinek van (inkább) igaza? Kiderül a rászorultság fogalmának tüzetesebb vizsgálatából.
Folyt. köv.

2017. március 26., vasárnap

Kereszténységet a világ igazságosságáért 4. rész

II. János Pál arra biztatta a keresztényeket, hogy „ne féljetek”. Ennek ellenére a keresztények félnek. Félnek megmutatkozni a többi ember előtt, félnek vállalni önmagukat, és főleg félnek rossz kereszténynek látszani. Meg akarnak felelni minden külső elvárásnak, még az inkorrekt, igazságtalan, képmutató, tisztességtelen, demagóg elvárásnak is.
Pedig aki igazságosabbá akarja tenni a világot (és a lélektan adatai szerint minden embernek ez a kimondott-kimondatlan célja), az be kell, hogy vállaljon némi feszültséget, némi helytelenítést, rosszallást és nyomásgyakorlást a kortársak részéről. Egy keresztény nem sodródik az árral, hanem navigál a vizen. Békésen, szeretettel, de tudatosan és határozottan. Nem lehet célja, hogy mindig mindenki szimpatikusnak találja, mert aki erre vágyik, az belesimul a közegbe, és ettől „a só elveszti az ízét”.
Sok kereszténynek újdonság az a Katolikus Kislexikonban olvasható elv, hogy a jótékonyság célja nem a vagyoni helyzet megfordítása: a saját szorgalmának köszönhetően jómódú ember ne adakozzék úgy, hogy ennek eredményeképp szegényebbé váljon a megajándékozottnál. Hogyan lehet disztingválni a fele köpenyre rászoruló, megsegítendő embertárs és az egész köpenyt magának követelő demagóg között? Kiderül a következő részekből.
Folyt. köv.

2017. március 24., péntek

Kereszténységet a világ igazságosságáért 3. rész

Mi Isten országának földi logikája?
Az idők hajnala óta kidolgozott valamennyi többé-kevésbé következetes erkölcsi rendszer abból indul ki, hogy az egyén tettei következményekkel járnak, amelyekért az egyén felel. (Tehát nem a testvére, nem a szomszéd, nem a sors, nem a társadalom, stb.) Aki vet, az arat, ha a sors kegyes hozzá. Aki nem vet, az viszont akkor sem arat (jogosan), ha a sors kegyes hozzá. A befektetett munka megtérülése sokféle tényezőn múlik, a be nem fektetett munka meg nem térülése viszont garantált, mert nincs az a szerencse, amely erkölcsileg elfogadhatóvá tenné, hogy az arasson, aki nem vetett. (Definíció szerint megkárosítja azt, aki vetett, ami erkölcsileg elítélendő.)
A világ működésének ez az egyetemesen elfogadott logikája.
Jézus tökéletesen igazságossá teszi a világot, és milliók meggyőződése szerint átírja ezt a logikát. Álláspontom szerint nem írja át. Az alma Isten országában is lefelé esik.
Jézus, a judaista Messiás azt tanítja, hogy segítsünk a balszerencsés vetőn, aki minden erőfeszítése ellenére nem tud aratni. Sőt hogy segítsünk azon a gyanútlan emberen, aki még nem jött rá, hogy az aratáshoz vetni kellene, különben éhen fog halni – ne engedjük éhen halni, adjunk neki enni, és tanítsuk meg vetni. Segítsünk azon a tékozló embertárson is, aki ifjonti hübriszből direkt nem vetett, sőt elpazarolta a lehetőségeit, de már bánja a dőreségét, meg akar változni, és segítséget kér. Mindezt valóban tanítja Jézus, az evangéliumok tanúsága szerint.
Jézus azonban nem tanítja, hogy aki megfontoltan nem vet, mert hosszú távon mások aratásából akar élni, azt tartsák el a keresztények. Ez szociális / emberi jogi demagógia, és alapvetően idegen Jézus tanításától. A keresztények hosszú távon azokon segítenek, akik a vetés – aratás logikáját belátva és elfogadva haladnak a vetés felé. Nem bűn a segítséggel visszaélőnek néhány alkalom után azt mondani, hogy „te csalni akarsz, keress magadnak más bolondot". Nem keresztényietlen elutasítani a visszaélőt, aki nem bánja, amit tesz, és hideg fejjel mások munkájából akar megélni. (Itt nem a tőkésre kell gondolni, a tőkés teljesítménye a befektetett pénz, ami létfontosságú a gazdasági jóléthez.)
Példa: Jézus azt tanítja, hogy add a köntösöd felé annak, aki fázik. Azt nem tanítja, hogy ha az illető eladja a fél köntöst, elissza az árát, majd visszajön hozzád a másik feléért, akkor azt is add oda. A világ összes jóléti problémája abból adódik, hogy a keresztények félnek bevállalni ezt a különbségtételt, nehogy rossz kereszténynek mondják őket.
Pedig ha mernek disztingválni, a világ jóléte hirtelen ugrásszerűen megnő.
Folyt. köv.

2017. március 17., péntek

Kereszténységet a világ igazságosságáért 2. rész

Honnan tudjuk, hogy Jézus földi, és nem túlvilági igazságosságot hozott?
Elsőre azt vélhetnénk, hogy két szabadon választható modellről van szó: ha akarom, hihetek abban, hogy csak a játékvonat az igazi, és működőképes vonat a képzeletemben van; vagy hihetem, hogy van működőképes vonat, de nem tehetem kötelezővé azok számára, akik csak a játékvonatban hisznek. Vagyis hihetem, hogy Jézus csak a túlvilágon hoz jólétet, vagy hogy már a földön is, de az utóbbi modellt nem tehetem irányadóvá az előbbi modell hívei számára. Valójában de.
Jézus eljöveteléről ugyanis kizárólag judaista apostolok értesítették az emberiséget. Ha ők nincsenek, egyetlen gój sem tudna Jézusról. Azt sem tudnánk, hogy létezett, meg hogy az úgynevezett „Messiást” eszik-e vagy isszák. Mármost, a judaista apostolok azt állították, hogy Jézus az a Messiás, akinek a judaizmus szerint el kell jönnie, hogy boldoggá tegye az egész emberiséget. Dacára annak, hogy a kortárs judaisták többsége nem értett ezzel egyet.
Milyen érvük volt a judaista apostoloknak? Hogy feltámadt. Ha megnézzük a judaizmus várakozásait a Messiással kapcsolatban, nem találunk feltámadást. A Messiásnak nem volt kifejezett feladata feltámadni. Egy másik érv, hogy Jézus csodákat tett. Ám a judaizmus szerinti Messiásnak ez sem feladata. Ami a judaizmus szerint feladata, az minden zsidó egyesítése (v.ö. századik elkóborolt bárány), a zsidók összes ellenségének legyőzése (v.ö. Mózes és Dávid), és minimum ezer évnyi globális (földi) uralkodás jólétben, igazságosságban (v.ö. Salamon).
Ehhez képest Jézus igyekezett egyesíteni a zsidókat, de nem sikerült neki, a római megszállókat meg sem próbálta legyőzni, és a földi hatalomátvétel előtt keresztre feszítették. A kortárs judaisták többségének szemében ezért számított bukott messiásjelöltnek, álmessiásnak. Csodákat tett? Feltámadt? Judaista szempontból: na és?! Ennek semmi köze a messiássághoz.
Egy állítólagos Messiás, aki sok érdekességet tett, amit egy messiásnak nem kell tennie, viszont semmi olyat nem tett, amit kellett volna, nyilvánvalóan nem Messiás, ilyen dajkamesét csak a buta gójoknak lehet beadni – vélte a kortárs judaista többség, és vélik azóta is az ójudaisták.
Ha ebben a háttérben egy keresztény ragaszkodik hozzá, hogy a lényeg a csoda, a feltámadás és a túlvilági ígéret, akkor csak a saját butaságát bizonyítja. Nincs olyan opció, hogy Jézus a túlvilágon teljesíti a messiási feltételeket, mert akkor Jézus majd a túlvilágon számít Messiásnak, itt a földön nem. Egy túlvilági Messiás pedig definíció szerint nem Messiás, mert a Messiásnak földinek kell lennie.
Az egyetlen működőképes modell, amelyben Jézus tényleges Messiás, az, hogy csak a kortársai számára tűnt vesztesnek, valójában minden földi messiási elvárást teljesített:
– hosszú távon kiűzte a rómaiakat, sőt átvette felettük az uralmat
– hosszú távon földi jólétet és igazságosságot hozott, a követőinek értékrendjén keresztül
– hosszú távon minden zsidók egyesít, az egyesülés kizárólag Jézus személyének elfogadásán múlik
– sőt, hosszú távon Jézus minden embert egyesít a földön
– Jézus tanításánál nincs igazságosabb jólét, sem jólétibb igazságosság.
Ha a fentieket végiggondoljuk, nem kérdés, hogy Jézus földi igazságos jólétet hozott a világba. Nem is fakultatív vélemény, hanem az egyetlen működőképes modell, az egyetlen olyan forgatókönyv, amelyben a kereszténység értelmes dolog.
Folyt. köv.

2017. március 14., kedd

Kereszténységet a világ igazságosságáért 1. rész

Ha Jézus valóban a judaizmus szerinti Messiás, akkor „munkaköri kötelessége” a lehető legigazságosabbá tenni a földi világot. Különben definíció szerint nem lehet a judaizmus szerinti Messiás.
Mára olyan látszat alakult ki, hogy a világ rettenetesen, felháborítóan igazságtalan, és a Jézus tanítását életre váltani igyekvő keresztények nem teszik igazságosabbá. Sőt, mintha az igazságosság terén lemaradnának a kommunisták, szocialisták, szociáldemokraták, humanisták, liberálisok mögött. Az összes jó érzésű ember mögött. Mintha egyenesen fékeznék a világ haladását a lehető legigazságosabb állapot felé.
A sorozatomban azt szeretném bemutatni, hogy a látszat csal, a helyzet éppen fordított: a keresztények haladnak a lehető legigazságosabb világ felé, és messze mindenki más előtt járnak e téren.
A világ lehető legigazságosabb állapota ugyanis a „ki mint vet, úgy arat” bölcsesség alapszabálykénti alkalmazásával alakul ki, és Jézus tanítása e felé az állapot felé vezet, míg az alternatívák elfelé vezetnek tőle.
Tételmondat: minden felnőtt ember az esetek döntő többségében arasson úgy, ahogy vet, ettől lesz a világ a lehető legigazságosabb.
Azonnal számos kérdés és ellenvetés adódik. Pl. honnan tudjuk, hogy Jézus tényleg ezt tanította, és nem az ellenkezőjét? Nem az a kereszténység lényege, hogy senki ne úgy arasson, ahogy vet? Nem arról van szó, hogy a vetés-aratás kemény, kegyetlen logikájával szemben Isten végtelen szeretete érvényesül, és hatályon kívül helyezi azt? Hogyan egyeztethető Jézus tanítása össze azzal, hogy ki-ki úgy arasson, ahogy vet? Ha már vetés-aratás, akkor szemet szemért, fogat fogért? Ez tenné igazságossá a világot?!
1. rész
Mit tanított Jézus a vetés-aratás témakörben, illetve tanította-e az ellenkezőjét?
Jézus egyértelműen más erkölcsöt tanított, mint bárki előtte. Ha nem ezt tette volna, semmi különleges szerepe nem lett volna a világ sorsának alakulásában, azaz nem lehetett volna a judaizmus szerinti Messiás.
Isten országa köztetek van – mondja Jézus. Vagyis Isten országa a személyközi kapcsolatok új etikájáként valósul meg. Isten országának erkölcsi kódexe vajon hatályon kívül helyezi a vetés-aratás szabályát?
Nem, hiszen Jézus nem helyezi hatályon kívül a teremtett világ működésének egyetlen szabályát sem. Nem tanítja, hogy a meleg hideg, vagy hogy a hideg meleg. Nem prédikálja, hogy a nap este kel, és reggel nyugszik. Nem mondja, hogy a fák ősszel rügyeznek, és a lomb tavasszal hull le. Nem állítja, hogy ha jót tesznek velünk, sírjunk, és ha rosszat, ujjongjunk. Jézus elfogadja az Isten teremtette világ működését, mert jónak és igazságosnak tartja azt. Shakespeare Macbethje azzal kezdődik, hogy „szép a rút, és rút a szép”, azaz a világ kifordult önmagából, gonosz tettek várhatók. Jézus örömhíre ezzel szemben arról szól, hogy a rút az rút, a szép az szép, ám a rútra válaszoljunk széppel, mert ettől lesz szép az egész világ, ez Isten országának új etikája.
Szeressétek ellenségeiteket – mondja. Nehéz feladat. De hogy sikerüljön, tudnunk kell, ki az ellenségünk. Jézus nem azt mondja, hogy az ellenség a barát, hanem hogy másként álljunk az ellenséghez, aki a maga részéről továbbra is ellenség. Rövid távon nem az ellenség változik, hanem a mi attitűdünk az ellenséghez. Jézus nem azt mondja, hogy ha megdobnak kővel, az valójában finom kenyér, hanem hogy a kőre kenyérrel reagáljunk.
Vannak olyan példabeszédek is, szép számmal, amelyek egy az egyben építenek a földi logikára: a tékozló fiú sorsa, a tálentumok kamatoztatása, a hűtlen szolga ügyeskedése, az igazságtalan bíró története, a magvető példázata, a balga szüzek olaja, a lakodalomból kihajított vendég esete. Jézus ezekben a hallgatóság megszokott földi gondolkodásmódjára épít, nem biztat a világi logika kiiktatására. Ha Jézus hatályon kívül helyezte volna a földi logikát, akkor egyetlen történetét sem tudta volna elmesélni, mert a hallgatóság semmit nem értett volna belőle. Vannak olyan kérdések, amelyekre pont ezért nem ad részletes választ. Annyit mond, hogy nagyon másképp van, mint a földön, ezért földi ésszel úgy sem értenétek. Amit viszont konkrét részletességgel tanít, az földi logikával befogadható, azaz a földi logika jelentős részben összhangban áll Isten országának új erkölcsi szabályzatával.
Ha Jézus hatályon kívül helyezte volna a földi észt, a hegyi beszéd sokkal rövidebb lett volna: „emberek, mostantól minden fordítva van, nappal alszunk, éjjel élünk, feküdjetek le, éjfél után folytatjuk; aki éhes, ne aggódjon, mostantól nem eszünk”. A hegyi beszéd azonban bonyolultabb ennél: azokról a kisebb horderejű módosításokról szól, amelyek az új erkölcsi rend érvényesüléséhez szükségesek. A „kisebb horderejű” nem azt jelenti, hogy könnyű, hanem hogy nincs minden - 1-egyel megszorozva, az alma Isten országában is lefelé esik. Az Isten országa felé törekvő ember ne számítson rá, hogy az alma másfelé esik, Jézus tanítása nem jogosítja fel efféle vélekedésre.
Összegezve: mivel a teremtett világ a jelen formában jó és igazságos, Isten országa a teremtett világ ismert szabályaival összhangban valósul meg, de olyan új etikai keretben, amelyben minden rosszra igyekezzünk előre mutató jóval reagálni. Isten országa így válik általunk globális erkölcsi renddé.
Két új kérdés is felvetődik: honnan tudjuk, hogy Isten országa földi világrend, és nem túlvilági? Hosszú távon mi legyen azokkal, akik az előre mutató jó reakciók ellenére is konokul, megfontoltan ragaszkodnak a rossz cselekedeteikhez?
Folyt. köv.

2017. március 9., csütörtök

Mi az igazságtalanság?

Megfigyelésem szerint az emberiség döntő többsége azt gondolja, hogy igazságosabbá teszi a világot, vagy legalábbis nem teszi igazságtalanabbá. Ez a felfogás a személyiségprofilunkból következik: fontos azt gondolnunk és éreznünk belül, hogy alapvetően jók vagyunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz színben tűnjünk fel saját magunk előtt. Ennek ellenére ádáz vita folyik bal- és jobboldaliak között a legtöbb társadalmi témában, és a két oldal kölcsönösen igazságtalannak tartja egymást. A vita oka lehet: mintha másként gondolkodnánk arról, hogy mi az igazságtalanság.
Van, aki vitatja, hogy a közéleti felfogások binárisan leírhatók bal- kontra jobboldalisággal. Az alábbiakból kiderül, létezik-e három vagy többféle nézet az igazságtalanság konkrét témaköreivel kapcsolatban.
Mi az igazságtalanság – jobboldali/konzervatív felfogásban igazságtalan, ha egy ember minden elvárható erőfeszítést megtett a jó egzisztenciális helyzetéért, és ennek ellenére nincs jó egzisztenciális helyzetben, mert a körülmények ellene dolgoznak. Egy jobboldali szerint ez felháborító igazságtalanság, amin változtatni kell. Baloldali/haladó felfogásban igazságtalanság, ha egy ember nincs az általa elvárt, illetve maximális szolidaritással elvárható egzisztenciális helyzetben, függetlenül attól, hogy mekkora erőfeszítést tett érte, vagy hogy volt-e, van-e szerepe a szuboptimális helyzet kialakulásában és fenntartásában.
Mintha másként gondolkodnánk az ok-okozatiságról is: egy jobboldali szerint a világ természetesen igazságos állapota, hogy ki mint vet, úgy arat. Egy baloldali szerint pedig a vetés és az aratás között nincs méltányolandó összefüggés, a vetés szerinti aratás is lehet igazságtalan, ha az arató mást szeretne, mint ami a vetéséből következik.
A jobboldali elvárás, hogy az ember tegyen a saját sorsáért, és a sorsa ezzel az erőfeszítéssel arányosan alakuljon. Igazságtalanság, ha a sors ennél rosszabbul alakul. A baloldali elvárás pedig, hogy a sors úgy általában jól alakuljon, függetlenül az erőfeszítéstől. Ezt felismerve már nem csoda, hanem törvényszerű, hogy bal- és jobboldaliak egyetlen közéleti témában se értsenek egyet, és kölcsönösen igazságtalannak gondolják egymást.
Nézzünk meg néhány konkrét vitatémát.
1. Kizsákmányolás: a baloldal szerint rengeteg a kizsákmányolás a világban, a jobboldal szerint meg ki-ki nagyjából annyit keres, amennyit komplex nézetben megérdemel. Azaz amennyit tanult, amennyit dolgozik, amennyire önérvényesítő, amennyire vállalkozó kedvű. A baloldal adós a kizsákmányolás működőképes definíciójával. A kizsákmányolás szónak mintha nem lenne semmiféle konkrét, következetesen alkalmazható tartalma.
2. Szegénység: a baloldal szerint a világ tele van szegénységgel, sőt mélyszegénységgel, a jobboldal szerint pedig gyakorlatilag nincs szegénység, a legtöbb ember egzisztenciális helyzete összhangban áll a saját erőfeszítéseivel. A baloldal a szegénység működőképes definíciójával is adós, a szegénység szónak mintha nem lenne konkrét, következetesen alkalmazható tartalma.
3. Rászorultság: a baloldal szerint a társadalom jelentős része rászoruló, a jobboldal szerint pedig nem. A rászorultság sincs meghatározva, többek között azért, mert a szegénység függvénye, és a szegénység mint olyan definiálatlan.
4. Elnyomás: a baloldal szerint az emberek többsége nincs kiteljesedve, mert elnyomják. A jobboldal szerint pedig szinte mindenki ki van teljesedve, aki nem száll szembe a biológiai realitásokkal, pl. nem gondolja magát nőnek hím ivarszervekkel, vagy nem véli nőként, hogy a létszámfenntartáshoz szükséges számú gyermeket valaki más fogja helyette megszülni, illetve hogy miközben gyermeket gondoz otthon, egyidejűleg karriert is építhet a munkahelyén, bilokációval, mint Pio atya.
Tudatosítsuk, hogy filozófiailag semmi sem határozható meg végső érvénnyel, de ettől függetlenül képesek vagyunk a fogalmainkat a gyakorlatban alkalmazhatóvá tenni: nem tudjuk megmondani, hogy mi az asztal végső lényege, mert olyan sokféle asztal lehetséges, és minden kritérium alól van kivétel, de a sajánk kultúrkörünkben viszonylagos bizonyossággal eldönthetővé tudjuk tenni, hogy egy konkrét tárgy asztal-e vagy sem. A kizsákmányolás, szegénység, mélyszegénység, rászorultság és elnyomás fogalmaknak nem valamiféle végső filozófiai érvényű definícióját hiányolom, hanem a gyakorlati alkalmazást lehetővé tevő kritériumokat.
Manipulatívnak találom például, hogy amikor a jobboldal van kormányon, akkor a baloldal szerint hatalmas a szegénység, mert úgy definiáljuk, hogy a szerint hatalmas legyen. Amikor pedig a baloldal kerül kormányra, olyan látszat keletkezik, mintha a tömegek instant egzisztenciális javulást élnének meg egyik napról a másokra, vagy legalábbis a baloldaliak nem hozzák szóba a szegénységet mint felháborító problémát. Pedig nem valószínű, hogy egyik napról a másikra jelentős változás állna be. Egy baloldali ciklus végén sosem tudjuk, mennyit javult a szegények helyzete, mert nincsenek rögzített, és a legtöbb ember által ésszerűként elfogadott kritériumok. Annyit tudhatunk csak, hogy amint a jobboldal kerül hivatalba, a szegények sorsa másnapra már mintha felháborítóan rettenetessé válna. A szegénység fogalmának ezt az önkényességét, gumijellegét nevezem definiálatlanságnak.
Az igazságtalanság eltérő felfogását a teremtésről való eltérő vélekedés is motiválhatja: aki hisz az igazságos teremtésben, az nem tarthatja a világot felháborítóan igazságtalannak, a spontán kialakult állapotokat teljesen átalakítandónak (pl. a vállalati üzletrészeket elkobzandónak, a női-férfi WC-ket azonossá teendőnek).
Paradox módon, aki az evolúciót véli az egyetlen érvényes világalakító tényezőnek, az sem tarthatja a világot felháborítóan igazságtalannak, hiszen az evolúció egy személytelen, potenciálisan igazságtalan mechanika, amelyet nem ésszerű etikai vizsgálat tárgyává tenni. Az evolúcióra semmiféle igazságosságkoncepció nem alapítható.
Összegezve: a baloldal mintha csiki-csuki helyzetben lenne. Ha azt mondja, igazságtalanság, nincs rá működőképes definíciója a teremtett világ igazságosságával szemben. Ha meg azt mondja, evolúció, akkor deklarálja, hogy a világtól nincs is oka bármiféle „igazságosságot” várni, legalábbis nem a saját felfogásával összhangban. Akkor viszont kinek a felfogása szerint vár igazságot? Az általa nem vallott kereszténység teremtésfelfogása szerint? Ez logikai önmatt lenne.
E szerint a baloldaliság két lábon járó önellentmondás, anakronizmus? Vagy a baloldali igazságtalanságfelfogás kulcsfogalmai működőképesen meghatározhatók? Mit gondolnak erről az olvasók?

2017. március 5., vasárnap

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 6. rész

Amelyben körvonalazódik az útiterv
Bár ne Luther lett volna a protest ikonja: miért épp egy korlátolt, perlekedő, gyűlölködő, szabál'-az-szabál', szárazon fejközpontú fickónak köszönhetjük, hogy az összkereszténység globális etalonná vált?! Egy zsidógyűlölő holokauszt-előkészítőnek! Ha legalább ez a rész kimaradhatott volna a történetből!
Mindazonáltal javaslom, hogy ajándék tiltakozónak ne nézzük a fogát – mindnek szuvas. Protestvezetőt sajnos nem lehet katalógusból rendelni, és az időnkénti protestet mégis csak vezeti valaki, ilyen a dolgok természete. A nagy változások elindítóival nem szívesen ülnénk le baráti beszélgetésre. Kellemetlen emberek, de szükség van rájuk. Akárhogy is, itt állunk a terhelt múltunkkal mi kereszt(y)én(y)ek, és együtt kellene működnünk a jövőnk érdekében.
Az együttműködést előkészítendő, kijelentem, hogy protestánstól nem fogadok el észosztást antiszemitizmus ügyben – nézzen körül Luther háza táján, és fázósan húzza össze magán a mellényt.
Viszont természetesnek tartom, ha egy protestáns sem fogad el katolikustól kioktatást jólétügyben – nehogy már Mexikó tartson előadást az USA-nak a GDP-ről! Igazat adok annak a protestánsnak is, aki büszke az önálló, demokratikus gondolkodásra, a szorgalomra épülő munkaetikára. Ezek a protest legnagyobb értékei, a protestánsok lekörözték e téren a katolikusokat, nélkülük nem lennénk kiemelkedően versenyképesek a világban.
A kereszt(y)én(y) együttműködést szervezeti egység nélkül képzelem el, hiszen épp a kényszeres szervezeti egység megszűnése hozott ugrásszerű fejlődést. Úgy tudunk együttműködni a kereszt(y)én(y)ségben, ahogy a tehetséges muzsikusok a zenében: ki-ki azon a hangszeren játsszon, amelyiken a legjobban tud.
Eddig több energiát fordítottunk egymás hiányosságainak a kritizálására, mint a képességei hasznosítására, ideje ezen változtatni. Hogy a hegedűs nem hibátlanul zongorázik? A zongorista meg nem olyan szépen hegedül? Lehet, de a saját hangszerén ki-ki elég jó ahhoz, hogy elkezdődjön az együtt zenélés. Ugyanabból a kottából játszunk mind, és ez a lényeg.
Ilyen hangulatban ünnepeljük a protest 500. évfordulóját.
- vége -

2017. március 3., péntek

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 5. rész

Amelyben kiderül, mi a protest hosszú távú hozzáadott értéke
Az előző részek arról szóltak, milyen rossz és érvénytelen okokra hivatkozva tiltakozott Luther. Meg hogy miután a reformkövetelései megvalósultak, nem maradt ok a külön maradásra. Ha azonban megszűnik a különállás, szegényebb lenne a világ egy nagyszerű jóléti koncepcióval. Elvi megalapozottság ide vagy oda, úgy kellett nekünk a protest különútja, mint egy falat kenyér.
A katolikus egyházzal, pontosabban a kereszténység minden központilag szervezett formájával ugyanis számos probléma adódik.
1. Merevség: Jézus mozgékony és rugalmas meritokráciát tanított, amelyben a mindenkori főnök a legérdemesebb szolgáló (miniszter). Nyilvánvaló, hogy a szolgálatban szerzett érdem nem öröklődik, nem válhat dinasztikussá. A földesúri rendszer addig volt meritokrata, amíg a rang és cím egyetlen generációra szólt, és a következő generációban újraosztották, a birtokkal együtt. Volt ilyen feudális időszak, nem is egy! Azaz hellyel-közzel létezett viszonylagos meritokrácia a sokat bírált középkorban. Minél inkább stabilizálódott azonban a helyzet, annál dinasztikusabbá vált a hatalmi struktúra, annál meritfüggetlenebb lett a társadalmi elit. Luther idejére a felső réteg minden meritjét elvesztette, már arra sem emlékezett, hogy valaha szó lett volna az embertársak szolgálatáról. Luther nyomán újraosztották a címet, a birtokot, meritokratábbá vált Európa, nem csak északon, hanem délen is. Nagy kár, hogy ez sok millió ember életébe került.
2. Haladáshiány: a jézusi meritokráciánál nincs haladóbb társadalom, a dinasztikusnál viszont nincs kevésbé haladó. Luther idejére a reneszánsz elit egy elavult struktúra szemétdombján kukorékolt, és olyan jól érezte magát, hogy mindent megtett a változás ellen. Luther kikényszerítette a változást.
3. Éghajlat: minden déli kultúra viszonylag lusta, minden északi kultúra viszonylag mozgékony. Ez a hőmérséklet miatt van. A déli verőn nemes dolog egy fa lombja alatt hűsölve merengeni a felhők mozgásán, északon viszont kényelmetlen, mert hűvös van, mozogni kell. Ha az ember mozog, hajlamos iparkodni, szorgalmasan csinálni valamit – tulajdonképpen bármit, ami melegen tart. Luther idején volt a jóléti fordulópont, ahol az északi félteke átvette a jóléti vezetést, és azóta is irányt mutat. Délen természetesen lenézték az iparkodást, a vele járó polgári jóléttel együtt. Nem lehetett nekik elmagyarázni az iparkodással elérhető jóléti előnyt, mert ahhoz tíz-húsz fokkal hidegebb idő kell. Azóta is küszködik minden déli kultúra és társadalom, hogy ne essen szét az állam, ne szálljon el a deficit, és a hivatalok valahogy fenntartsák a működés látszatát. Luther elintézte, hogy a déliek ne fékezzék az északiak fejlődését, így lett az északiakból globális jóléti etalon. A pontosság kedvéért: az észak-nyugati protestáns társadalmakból. Nem véletlenül veszekszenek a németek a görögökkel, és nem véletlenül hallgatnak kínosan az olaszok és a spanyolok. Mára világossá vált, hogy szorgos munkával jól keresni észak-nyugaton lehet, nyugdíjasként örülni az élet szépségének pedig délen. Ha nincs Luther, és a déli egyház fenn tudja tartani a központi hatalmát, ez sokkal később derült volna ki.
4. Hegemónia: minden szervezet saját magára fordítja az energiája jelentős részét, a katolikus egyház sem kivétel. Luther idejére odáig fajult, hogy kezdte zavaró problémának tartani a híveket. Nélkülük sokkal jobban burjánozhatott volna, belemerülve olyan horderejű problémákba, hogy hány kemence van a tisztítótűzben, hány kilowattosak, milyen vastag samottéglával vannak bélelve, és milyen az alaprajzuk; van-e zoknijuk az angyaloknak, és ha igen, pöttyös vagy csíkos-e, meg hogy Szűz Mária bűntelen volt-e abban a pillanatban, amikor megfogant édesanyja, Szent Anna méhében. Őszintén szólva, a hívek erre tojnak, nagy ívben! Az egyház meg arra tojt és tojik, hogy miként alakul a hívek GDP-je. Ha az egyházra lenne bízva, a katolikus bölcsődék, óvodák, iskolák, gimnáziumok és egyetemek száma az állammal kötött háttéralkuk következtében folyamatosan nőne, az ott nyújtott oktatás színvonala meg konkurencia híján folyamatosan csökkenne. Luther elintézte, hogy legyen konkurencia, féket és ellensúlyt teremtett a központi hegemóniával szemben. Neki köszönhetjük a demokratikus kibontakozást, illetve az egyház és az állam egészséges mértékű szétválasztását. Igaz, a mára kialakult egészségtelen mértékűt is...
5. Dogmatika: nincs szervezet dogmák nélkül, és nincs dogmatika hegemónia nélkül. A dogmák egészséges, egységesítő fokozatát szabványnak hívjuk. Luther elintézte, hogy a katolikus egyház – kezdetben kelletlenül – visszavágta a dogmatikát az egészséges, egységteremtő szintig. A dogmák ma inkább szabványként működnek, miközben a szabványok fájón hiányoznak a protest oldalán.
6. Reformrestség: minél nagyobb és korosabb egy szervezet, annál jobban utálja a reformokat. Luther odahatott, hogy a katolikus egyház hivatalból megszerette a reformot, miközben a protest elfáradt, bemerevedett, és mára erősen lemaradt a reformok terén a katolicizmus mögött.
7. Formai-érzelmi fókusz: minden kultuszt könnyebb érzelmi-rituális, mint értelmi alapon fenntartani, ami idővel veszélyes torzulásokhoz vezet. Luther egyoldalú racionalitása eltántorította az egyházat az érzelmek túlhangsúlyozásától, elősegítette az értelem és érzelem egyensúlyának megőrzését. Olyannyira, hogy a túlracionalizáló protest mára versenyhátrányba került, nem vált ki érzelmi elköteleződést a hívekben.
8. Érzelmi zsarolás: amennyire rosszul látta Luther a bűnbocsátó cédulák teológiáját, annyira jól látta a mindenkori érzelmi zsaroló hajlamot. Neki köszönhetjük, hogy a nyomásgyakorlás elviselhető szintre csökkent, és mára nem visszaélésként, hanem kötődésnövelő eszközként működik, miközben a protestből épp a kötőerő hiányzik.
9. Életidegenség: minden, a hívektől elkülönülő szervezet életidegenné válik, hát még ha egy, a földi élettől némi távolságot tartó Messiást, és egy test- és házasodásellenes pótapostolt követ! Luther házassági mintája életszerűbbé tette a lelkipásztorokat, és áttételesen visszahatott a katolikus papságra is. Egyelőre még nem házasodnak, de már tudják, hogy ez nem előny, inkább fogyatékosság, amit kemény munkával kompenzálni kell, ha hitelesek akarnak maradni. Hiába mondja mantraként a katolikus egyház, hogy minden hívő Jézus metafizikai egyházának tagja, ez egy laikus hívőnek kínai, és nincs is semmi jele a mindennapokban. A papság abszolút nem viselkedik úgy, mint ha komolyan gondolná ezt a tézist, inkább távol tartja a híveket, mint hogy bevonná őket bármibe. Luther kézzelfoghatóbban delegálta a hatásköröket a hívekre, ezzel ösztönzést adott a katolikus klérusnak a felzárkózásra.
10. Etalonkénti alkalmatlanság: a blogom olvasói számtalanszor találkozhattak már azzal az állítással, hogy a kereszténység globális etalon. De ez nem közvetlenül a katolikus egyházra vonatkozik! Nem is a protestáns egyházak bármelyikére, hanem mindezek eredőjére, átlagára, közös halmazára. A kat - prot vetélkedésnek köszönhetjük, hogy a földi egyházi szervezettől elvonatkoztatott kereszténység etalonná vált. Őszintén szólva, a dél-olasz katolicizmus nem különbözik olyan drámaian az észak-líbiai iszlámtól, hogy követendő példaként lehetne rá hivatkozni. A kereszténység egésze és az iszlám egésze között viszont ég és föld a különbség. Szintén nem lehet például a mexikói katolikusok jóléti példájára hivatkozni az amerikai protestánsokéhoz képest, mert Mexikó esetében viszonylagos rosszlétről kell beszélnünk, ahogy sajnos a pravoszláv egyház esetében is. Persze nem az iszlámhoz képest, és az emberiség szempontjából ez a lényegi állítás!
Végül megemlítem még, hogy szerintem a protestnek a legtöbbet emlegetett értéke a legjelentéktelenebb: az anyanyelvre fordítás. Hogy ma nem tudunk latinul, nem jelenti azt, hogy Luther idején sem tudtak. Nagyon is tudtak, a latin volt a presztízsnyelv, a tudomány és a közigazgatás nyelve. Ez ma az angol. Téves lenne óriási hozzáadott értéket tulajdonítani annak, hogy egyesek nemzeti nyelvre fordítják a számítástechnikai műveket. Aki ért a számítástechnikához, az ért angolul. Aki nem ért angolul, az nem fog érteni a számítástechnikához, és nem segít rajta az anyanyelvére fordítás. Ha például nem fordítják magyarra (rosszul) a „Christus”-t, akkor kevesebben tartanák Jézus családnevének a Krisztust, és jobban átlátnák, hogy a görög krisztosz szó Messiást jelent. A latin titulusok (pl. Christus) előtt nincs névelő, a magyar titulusok (pl. a Messiás) előtt meg van, és ha kifelejtik, az komoly félreértéshez vezethet. Az anyanyelvre fordítás összességében semmilyen valós problémát nem oldott meg, létrehozott viszont néhány olyan problémát, ami a görög és a latin szövegek használata esetén nem merült volna fel. Ha az ójudaisták oldalán versenyelőnynek tartjuk, hogy kicsiny koruktól héber eredetiben tanulmányozzák a Bibliát, nem gondolhatjuk a magunk oldalán előnynek az ellenkezőjét.
Összességében: a kortársaiba vak tyúkként bele-belecsipegető Martin Luther mégis csak talált szemet, és milyen értékeseket! Áldassék ezért a neve.
Az utolsó rész következik.

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 4. rész

Amelyben kiábrándulunk a „legszebb” korszakból
Minden tudatlansága, félreértése és rosszindulata ellenére Martin Luthernek igaza volt abban, hogy korának egyháza elfordult Jézus lelkiségétől, és beégette a kereszténységet.
Ma a „Borgia pápákat” emlegeti az alultájékozott közönség – jelentem, összesen 1 darab Borgia pápa volt a történelemben, VI. Sándor néven, és a valóságban nem volt annyira rémes, hogy vele lehetne fémjelezni a katolikus egyház mélypontját. Viselt dolgait inkább a fő riválisa, bizonyos Guiliano della Rovere püspök-érsek-földesúr fújta fel, aki nagyon szeretett volna a székébe ülni... és II. Gyula néven végül bele is ült. A pápaságért folytatott gátlástalan kampánya egyik eszközeként feketítette be VI. Sándort, az utókor pedig a tények helyett a kampányprospektust vette át, és azt szajkózza a mai napig, holott a történészek kitartóan cáfolják.
Akinek ismerősen cseng a gátlástalan kampányvitéz II. Gyula neve, jól emlékszik: bizony, ő volt a megalomániás, aki grandiózus sírhelyként megrendelte magának a Szent Péter Bazilikát. És megvette mellé Michelangelo kb. egész életművét. Meg még pár tucat nagyszerű művész alkotásait.
Ha összerakjuk a tényanyagot, a katolikus egyház mélypontja nem annyira VI. Sándor Borgia pápához, mint a közötte és II. Gyula között folyó évtizedes rivalizáláshoz köthető. Miközben sorra halmozta a püspöki és érseki címeket, II. Gyula inkább volt hadvezér, mint egyházfi, az egyházi birtokokra bevételi forrásként tekintett. Ambiciózus szemeit végig Rómán tartotta. Ha ott egyszer megvethetné a lábát... és főhadiszállásnak használhatná pl. Velence ellen. Meg lóistállónak. Nagy Sándor Perzsiát akarta bevenni, II. Gyula a Vatikánt. Legalább harminc évi mesterkedésébe és sok-sok füllentésbe került neki (pl. Borgia Sándorról), továbbá komoly kenőpénzekbe is, de nem sajnálta az időt, energiát: bízott a busás megtérülésben. Végül is, ki dicsekedhet még akkora bazi nagy kriptával, mint ő? Mellesleg, II. Gyula alapította a „svájci gárdát”, a mindenkori pápa személyi testőrségét. Erre is, meg a Bazilikára is büszke az utókor.
Ami a viselt dolgokat illeti: VI. Sándornak az évek során számos szeretője volt, nyíltan vállalt négy gyermeket az első és leghosszabban tartó kapcsolatából. Ma azt mondanánk, hogy informálisan nem tartotta a cölibátust. Ha hivatalosan házasodhatott volna, talán megmarad egy partner mellett. A történészek cáfolják a fejére halmozott egyéb vádakat, szerintük ezeket II. Gyula és a kampánystábja eszelte ki. A hadvezér II. Gyulának egyetlen szeretője és egy darab törvénytelen fiúgyermeke ismert, fiatalkorából. A hölgyet az egyik rokonával vetette feleségül, és nincs olyan adat, hogy a pápasága idején bárkivel kapcsolata lett volna. A kortárs protestálók szerint persze volt neki, a saját neméből is, de a higgadt történészek ezt kreatív kampányhíresztelésnek találták.
Akárhogy is, levonva az összes fikciót a tényanyagból, VI. Sándor és II. Gyula mintha szégyent hozott volna az egyházra, áttételesen a kereszténységre: úgy viselkedtek, ahogy a világiak szoktak akkor és ma. Nem világinak voltak alkalmatlanok, hanem az egyház vezetésére.
És most tessék megkapaszkodni: ők voltak a reneszánsz pápák, a felszabadult, művelt, művészetpártoló mecénások. Azt tanuljuk a reneszánszról, hogy a napfény, a friss levegő, a humanizmus, a felszabadult boldogság csodálatos időszaka. Imádjuk Michelangelo lenyűgöző műveit, és utáljuk a műveket értékelő II. Gyulát? Kétfelé van az agyunk. Vagy a reneszánszról nincs valós képünk, vagy a „gaz” pápákról – vagy egyikről sem. Nem ártana fejben összerakni magunkat.
Ha VI. Sándort és II. Gyulát erkölcstelennek tartjuk, akkor a reneszánsz korszakot is annak kellene tartanunk. Ha utóbbit szépnek tartjuk, az előbbiek életét is annak kellene tartanunk. És mit tartsunk Luther felől? Savanyú volt neki a szőlő? Bizonyos, hogy nem volt a teológia zsenije, katasztrofálisan félreértette a bűnbocsátó cédulákat. Végül is, mi ellen tiltakozott? Leginkább a reneszánsz életforma ellen! Mitől határolódnak el felháborodottan a mai protestánsok? A reneszánsztól.
Ha az olvasó a személyes álláspontomat kérdezi, arra a szintézisre jutottam, hogy az evangéliumokban leírt Jézus nem volt reneszánsz személyiség, így a követői is okkal és joggal idegenkednek a „csodálatos” reneszánsztól. E téren Luthernek adok igazat, viszont azt gondolom, hogy túlreagálta az ügyet, hiszen nem a pápával, hanem korának világával volt általános problémája. Becsülöm azt a nagyon németes / északi tiszta naivitást, amellyel ragaszkodott a szavak és tettek összhangjához. Hasonló alkatú vagyok, bár nincs rajtam a puritánoknál divatos vaskalap. Aki cölibátust fogad, az éljen is cölibátusban – mondom Lutherrel együtt. Aki nem akar cölibátusban élni, az ne vállalja álságosan – nősüljön meg, mint Luther. Ez a becsületes megoldás. Az általa követelt egyházi reformok viszont túlnyomórészt már az életében, kisebb részben közvetlenül a halála után megvalósultak, a Tridenti Zsinat (1545-1563) eredményeként egy átfogóan megújult egyház állt a hívek elé. Elvi ok már nem volt a különállás fenntartására.
Gyakorlati ok azonban akadt bőven, és némelyik az utókor szempontjából is méltánylandó.
Folyt. köv.

2017. március 2., csütörtök

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 3. rész

Amelyben megismerjük Luthert, a magánembert
Luther nem csak bigottságból ragaszkodott az okafogyottá vált protesthez: a 95 pont megírása után után nyolc évvel megnősült. Magánemberként jól tette, sok boldogságot! Hat gyermeket nevelt fel, ez nagyon szép teljestmény. Egyházi közszereplőként viszont nagy bakit követett el, innentől ugyanis nem volt számára visszaút, a protestje túszává vált. Akár megvalósultak az általa követelt reformok, akár nem, abban volt érdekelt, hogy tovább tiltakozhasson. A legrosszabb rémálma az lehetett, hogy minden igénye teljesül – és ez be is következett.
Az okafogyottság nem szegte kedvét, mert tyúkperekre hangolt természettel rendelkezett. Ő volt a megosztó, akivel a végtelen továbbosztódás kezdődött. Aki nem értett vele 101%-ban egyet, azt azonnal kiközösítette, kiátkozta, méltónak tartotta a halálra. Ő az oka, hogy ma több tízezer így-úgy protestáns egyház van a világon, és hogy ezek minimális pozitív összefogásra sem képesek, legfeljebb a katolikusok szidásában élnek meg némi szándékközösséget.
Luther további gyengesége az ójudaistákhoz való viszonya volt: fiatalon bízott a hitszónoki képességeiben, azt hitte, szavára testületileg térnek majd meg a zsidók, elfogadva az általa bemutatott Jézust. Alábecsülte a célközönséget. A messiásvárók nem csak nem tértek meg, hanem egyenesen térítésbe kezdtek, és szép számban térítettek híveket az ójudaista hitre. Az addigra már öreg és beteg Luther éktelen dühbe gurult, ötszáz oldalas könyvben válogatott szidalmakkal halmozta el őket, közvetlen testi sértésre hívott fel ellenük. Bármelyik mai nyugati országban börtönbe kerülne gyűlöletbeszédért, továbbá rasszista bűncselekményekre való felbujtásért, és ennek nem a túlzott politikai korrektség lenne az oka. Aki beleolvas az A zsidókról és hazugságaikról című „mű”-be, meggyőződhet róla, hogy csakugyan megérdemelné az elzárást.
A lutheránusok kibeszéletlen szégyenfoltja a mai napig, amit az alapító művelt. Halvány védekezés a kor és a betegség, hiszen aki beszámíthatatlanul beteg, az aligha ír ötszáz oldalas politikai kiáltványt. Martin Luther intézményesítette a Judenhass-t a német kultúrkörben, a kereszténységet a diktatúra irányába meghaladó Nitzsche kíméletlenül erkölcstelenné tette a tömeget, elfogadhatóvá az erőszakot, így Hitlernek már könnyű dolga volt. Előkészítették számára a terepet. Ha Martin forog a sírjában, jó oka van rá. Amikor egyes mai lutheránusok nem átallják a többi keresztényt oktatni antiszemitizmus témában, valójában a saját vállalhatatlan eszmei hátterükről beszélnek.
Hogy protestáns egyházak még egyáltalán léteznek ma, az az utókor kegyes kozmetikázásának bizonyítéka. A lutheránusok nem néznek szembe Lutherrel. A kálvinisták pedig nem néznek szembe Kálvin tanító mesterével, sem magával Kálvinnal.
A tyúkperekben tobzódó Luther ugyanakkor vak tyúkként néha szemet is talált.
Folyt. köv.

2017. március 1., szerda

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 2. rész

Amelyben tisztázzuk a balhé okát
Az úgy kezdődött, hogy... 1505-ben II. Gyula pápa gigantikus beruházásba kezdett. Elhatározta, hogy lebontatja a régi Szent Péter Bazilikát, és egy sokkal nagyobb újat építtet a helyébe. 1513-tól utódja, X. Leó folytatta a projektet. Mainz és Magdeburg érseke, Albrecht bűnbocsátó cédulákat kezdett árusítani, hogy a bevétellel hozzájáruljon az építkezés költségeihez. (Ugyanis komoly összeggel tartozott a pápának, és ebben a formában szeretett volna törleszteni.) A bűnbocsátó cédulák óriási felháborodást váltottak ki, mert a Johann Tetzel domonkosrendi szerzetes vezette sales-es csapat azt állította, hogy a cédula megvásárlása garantált eredményt hoz a tisztítótűzben, lerövidíti az ott töltendő időt. A háborgók egyike egy bizonyos Martin Luther nevű wittenbergi pap-szerzetes volt, aki 1517-ben hosszú panaszlevelet írt Albrecht érseknek. Albrecht csak legyintett a fogyasztóvédelmi reklamációra, és ezzel elintézettnek tekintette az ügyet. Luther azonban nem. Szóval, így kezdődött.
A dolgok lényegét nézve, a Szent Péter Bazilika építése erősen emlékeztet a Tádzs Mahal projektre (1632-1647), amely az indiai tartományok megsarcolásához és éhséglázadásokhoz vezetett. A Bazilika gigantikus emléket állít II. Gyulának. A Tádzs Mahal gigantikus emléket állít Sáh Dzsahán mogul sah gyermekszülésben meghalt kedvenc feleségének, a több száz közül. Mindkét építkezés felzaklatta a korabeli kedélyeket. A Bazilika a kereszténység ikonikus temploma lett. A Tádzs Mahal pedig India ikonikus mauzóleuma. Mindkét projekt sokszorosan megtérült a látogatói bevételekből. Az utókor még hálás is mindkettőért, ami zárójelbe teszi a kortársak dühét és lázadását.
Luthernek volt némi naiv igazsága a maga rövid távú szemszögéből: a Bazilika építése vitatható ötlet volt – ma sem akar mindenki olimpiát rendezni, holott ha sikerül, utólag büszkék lehetnénk rá. Ráadásul amit Martin félreértett Albrecht finanszírozási módszerével kapcsolatban, azt tényleg felháborítónak találhatta. Lássuk be, gyalázatos dolog bűnbocsátó cédulákat árusítani azzal az ígérettel, hogy lerövidítik a tisztítótüzet. Minél több cédulát veszel, annál jobban...
Viszont Luthernek nem volt igaza hosszabb távon, és főleg teológiailag: a Bazilika sikerprojekt lett, a bűnbocsátó cédulákat pedig megtévesztésre alkalmas marketinggel árusították, de nem volt velük elméleti probléma. (Nem garantáltak semmit a tisztítótűzben, kizárólag imaszándékot vállaltak, nem konkrét eredményt. Tetszettek volna elolvasni az apró betűs részt.) Martin Luther tiltakozása kb. olyan téves volt, mintha egy, a svájcifrankos hiteleken feldühödött pénzügyes megtámadná a svájci követséget, és ott magát elbarikádozva a frank azonnal megszüntetését követelné: keveri a szezont a fazonnal.
Érdemes elolvasni a híres 95 pontot, amely valójában egyetlen pontban foglalható össze: ne legyenek bűnbocsátó cédulák! Kicsit túlzás erről a mini témáról csaknem száz pontban értekezni. Nagy túlzás teológiai perpatvart köríteni egy olyan problémához, ami teológiailag nem is létezik. Luther azt hitte, hogy a pápa nem átall távmegbocsátást gyakorolni Isten helyett, „téglajegyekért” cserébe. Ezzel szemben a pápa annyit ígért, hogy az egyház majd imádkozik, hogy Isten bocsássa meg a téglajegyesek bűneit. Szó sem volt róla, hogy a pápa bármiféle jogot alaptalanul magához ragadott volna, vagy hogy értékpapír alapon távszentpéterkedne.
Még nagyobb túlzás a nem létező problémára hivatkozva egyházszakadást provokálni akkor, amikor a bűnbocsátó cédulák eltörléséről már Luther életében döntés született a Tridenti Zsinaton. (Amely Luther halálakor nem ért ugyan véget, de a bűnbocsátó cédulák megszüntetéséről szóló döntést már menet közben publikálta.) Az egyház is belátta, hogy „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”.
Martin Luther mintha a jereváni rádió közvetítésében hallgatta volna az egyházi híreket: elhitte, hogy a moszkvai Vörös téren fehér Mercedeseket osztogatnak, körömszakadtáig tiltakozott ez ellen az „égbekiáltó gazság” ellen, majd amikor kiderült, hogy valójában fekete Volgákat fosztogatnak, de már azt is abbahagyták, töretlenül folytatta a tiltakozást, mint aki a l'art pour l'art protestben végre rátalált az élete értelmére.
Martin Luthert a történelmi adatok fényében nehéz ép eszű embernek tekinteni. Ha ő normális volt, akkor minden negyedrangú szájtépő politikus géniusz. És ez még nem a Luther-kritika vége.
Folyt. köv.

2017. február 22., szerda

Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 1. rész

A magyar talán a világ egyetlen nyelve, amelyen a katolikus - protestáns vita már az alapszóban megjelenik. A katolikusok kereszténynek, a protestánsok ellenben keresztyénnek nevezik magukat: hja, nincs az a nézeteltérés, amire a civakodást napi mantraként gyakorló népünk ne tudna rátenni még egy lapáttal. :)
A protest nem Lutherrel kezdődött, de Luther vitte a szakadásig. A rövidesen bekövetkező „vallás”háborúk több millió megölt, valamint éhen- és járványban halt áldozattal jártak. Történelmileg nem indokolt „vallás”háborúról beszélni, hiszen a vallás csak átlátszó ürügy volt az Észak - Dél típusú leszámolásra. Mire kitört, a fegyveres konfliktusnak már rég nem volt semmiféle vallási alapja.
A katolikus - protestáns együttműködés mára, a szakadás 500. évfordulójára nem csak lehetségessé, hanem megkerülhetetlenné vált. De hogyan kezdjünk hozzá?
Az egyik lehetséges megközelítés a felszínes modus operandi. Mint amikor az egymást több évtizede kölcsönös abúzusnak kitevő házastársak egyszer csak azt mondják, hogy a gyerekeik érdekében elfelejtik a múltat, nem beszélnek a mély sérelmekről, hanem együtt mennek tovább, ketten az úton. Mindenki heppi, műmájerül villogtatja mind a 48 fogát. Meddig? Talán egy napig. Aztán mindenki folytatja ott, ahol abbahagyta.
A másik lehetséges megközelítés az őszinte modus operandi: kibeszélik az összes régi sérelmet, rájönnek, hogy fiatalság, bolondság, a régi balhéknak eleve nem volt semmi értelmük, mára meg a semminél is kevesebb maradt; nagyon gáz volt, ahogy viselkedtek; és ezt kimondva újra egymásra találnak. Meddig? A földi életükre.
Nyilván az utóbbit választja mindenki, ha teheti. A kat - prot vitában is voltak efféle kísérletek, ám kudarcot vallottak. Az ellentét nem enyhült, hanem eredeti mélységében tárult fel újra.
A sorozatomban 21. századi kísérletet teszek a katartikus kat - prot békéltetésre, hátha ezúttal sikerül. Próba, szerencse. Kedvenc autószerelőmet idézve: „nem ígérek semmit, de azt be is tartom”.
Egy kis előzetes: nincs tiltott fogás, addig dobáljuk egymásra a sarat, amíg elő nem tűnnek a gyémántjaink.
Folyt. köv.

Mit jelent neked Krisztus?

Szerintem semmi olyat, amit értelmes beszélgetésben egy percnél tovább vállalnál. Ha nem akarsz „pipi”-kereszténységgel foglalkozni, tájékozódj a Krisztus szó hátteréről.
A krisztosz görög szót Pál vezette be a köztudatba. Jelentése: felkent, azaz judaista messiás. Pál azt szerette volna kommunikálni, hogy Jézus személyében eljött a világot boldoggá tevő zsidó Messiás. Erre az üzenetre a zsidók egy része volt csak vevő, a többi zsidó szerint Jézus bukott messiásjelölt volt, a feltámadását fantáziáló követői pedig üldözendő eretnek judaista szekta. Pál is az üldözésükkel foglalkozott akkor, amikor még Saulnak hívták.
Pál tapasztalatból tudta, hogy az egzotikus hangzású Messiás szóval nem sokra megy: konzervatív zsidó körökben megbotránkozást, gój körökben pedig értetlenséggel vegyes közönyt vált ki. És közben gőzerővel zajlik az eretnek szekta kiirtása a judaizmusból. Ha nem lép gyorsan, egy-két éven belül Jézusnak egyetlen követője sem lesz a világban.
A görög zsidóként felnőtt, judaista írástudó Pálnak zseniális ötlete támadt: mi lenne, ha a Messiás helyett a Krisztoszt hirdetné a gójoknak? És lőn kasszasiker. A szekta irtása abbamaradt, mivel az üldözöttek néhány éven belül többen lettek az üldözőknél. A létszámbeli fölény a gójoknak volt köszönhető, akik a Krisztosz szóra tértek meg. A Messiás szóra a fülük botját sem mozdították, a Krisztosz szótól viszont felfénylett az agyukban a villanykörte. Ha Pálnak nem támad ez a zseniális ötlete, ma nincs kereszténység. Azt sem tudná a világ, hogy egyáltalán létezett egy Jehosua nevű bukott messiásjelölt. Az ügy végérvényesen zsidó belügy maradt volna.
A görög nyelvű evangéliumokat hamarosan latinra is lefordították, és mit kezdtek a krisztosz szóval? Ahelyett, hogy latinul unctus-ként adták volna vissza, meghagyták görög változatban. Minimális fonetikai változtatással christus lett belőle. Pál nyelvi újítása – logikailag kifogásolható módon – átugrott a latinba. Latinul ugyanis a christus semmit sem jelent, egy teljesen üres szó. Megbolondultak a rómaiak, hogy csak úgy átvették Pál leveleiből?
Ennél bonyolultabb a helyzet: a görög a kor presztízsnyelve volt, mint a középkorban a latin, a XIX. században a francia, vagy napjainkban az angol. Az ókori rómaiak szívesen tanultak és beszéltek görögül, ha kifinomultnak, műveltnek akartak tűnni. Pál nyelvújítása ezért bizonyult zseniálisan állékonynak: a kor legvonzóbb nyelvén népszerűsítette a zsidó Messiást. A Krisztoszt minden művelt ókori értette, és fel sem tűnt neki, hogy latinul nincs jelentése, vagyis jövevényszó. A filozófia és az orvostudomány szintén görögül volt kidolgozva, ezt a szókészletet is átemelték a latinba. Mint mi a rádiót, a tévét és a kompjutert, a biteket, bájtokat, a repet, meg az Emneszti Internesönelt. Ki foglalkozik ma azzal, hogy e szavak hagyományos magyarul semmit sem jelentenek? A kor presztízsnyelvéből átvett jövevényszavakként jól működnek, ennyi elég. A római ókeresztényeknek rövid idő múlva fel sem tűnt, hogy a Christus konkrét jelentés nélküli szó, megszokták, a mindennapok részévé vált. Aki tudott görögül, az meg eleve értette a jelentését.
Ahogy teltek az évszázadok, nyugaton a latin lett a presztízsnyelv, és a Christus vele együtt terjedt. A keleti kereszténység is elég erős volt ahhoz, hogy a Krisztosz jelentése ne halványuljon el.
Ha Pál történetesen szlován zsidóként nevelkedik, akkor Jézust ma Maziljenec-nek neveznénk. Ha cseh zsidóként, akkor pedig Pomazaného-nak hívnánk a Messiást. Ízlelgessük egy kicsit: Jézus, a Maziljenec; Pomazaného Jézus. Furcsa, nem? Épp ennyire furcsa a „Jézus, a Krisztosz”. Helyesen: Jézus, a Messiás; a Messiás Jézus.
Mára a nagy többségünk sem görögül, sem latinul nem tud, a Krisztosz jelentése teljesen elhomályosult. Odáig vetemedtünk, hogy névelő nélkül használjuk, mintha személynév lenne. (Krisztus azt tanítja... Helyesen: a Krisztus azt tanítja...; Krisztus arra kér... Helyesen: a Krisztus arra kér...; Krisztus azt várja tőlünk... Helyesen: a Krisztus azt várja tőlünk. Igazán helyesen: Jézus, a Messiás azt várja tőlünk...) Jézus nevelőapját ugyanis nem Krisztus Józsefnek hívták, az anyukája neve sem volt Krisztus Józsefné Mária. Egyikük sem volt Krisztosz, csak Jézus lett azzá, a feltámadása és világuralma által. A Krisztosz (Messiás) egy judaista tisztség, magyarul csak névelővel lenne szabad használni. Mivel ignoramuséknál teljes félreértést okoz, célszerű lenne visszaírni az eredeti alakba, Messiásra. Hogy ne legyünk „pipi” keresztények...
Micsoda a „pipi”-kereszténység? A görög ókeresztényekről hírlik, hogy Jehovát „pipi”-nek olvasták. A görög evangéliumokban ugyanis eredetileg benne volt a héber betűvel írt Jehova szó, amit a zsidók Adonáj (Úr) szóval helyettesítenek felolvasáskor. A kevésbé iskolázott görög keresztények viszont megpróbálták görögül kiolvasni, ami nagyjából „pipi”. Az ignoramusok „pipi”-problémáját végül úgy oldották meg, hogy kivették Jehovát a görög szövegből, és átírták Theosz-ra (Istenre). A Krisztus szó személynévkénti használata a mai kor ignoramusainak „pipi”-problémája.
Teszteljük, mennyire nem alkalmas a Krisztosz szó a mai kommunikációra, mennyire nem jelenti ugyanazt, mint a Messiás. Izrael népe évezredek óta várja a Krisztoszt? Dehogy! A Messiást várja, nem a görögre fordított változatát. Karl Marx a világ Krisztoszának képzelte magát? Dehogy. Botcsinálta messiásnak annál inkább. A mai zsidó értelmiség talán krisztoszi küldetéstudatban osztja az észt a gójoknak? Dehogy. Messiási küldetéstudatban leledzik. A Krisztosz nem felel meg a Messiásnak, a Krisztosz szót semmi értelmes mondanivaló közlésére nem tudjuk használni – nem tudunk görögül, és fogalmunk sincs, miről beszélünk akkor, amikor az úgynevezett Krisztust emlegetjük.
A modern angol Bibliákban már visszaírták a Krisztosz előfordulásait Messiásra. Ideje lenne felzárkóznunk.
A Jézus, a Messiás kifejezés az az arkhimédeszi fix pont, amelyből kiindulva az egész világ megforgatható: Krisztussal hatástalan ignoramusok vagyunk és maradunk, a Messiás Jézussal pedig a Világosság Fiai, a Föld Sója lehetünk a világ számára.
Pál hordozó rakétának használta a krisztosz szót, hogy legyorsulja az üldözőket. Sikerült. Pálnak köszönhetjük, hogy a kereszténység egyáltalán létezik. A krisztosz szó mára azonban teherré vált, célszerű leválasztanunk a diszfunkcionális hordozó rakétát. Pál idejében a krisztosz szó a megértést segítette, ma akadálya a megértésnek. Napjainkban a megértést a Messiás szó segíti. Fordított helyzet van: a Krisztosz szóra az emberek a fülük botját sem mozdítják, a Messiás szótól viszont felfénylik az agyukban a villanykörte.
Mit jelent neked „Krisztus”? Mától kezdve jelentse Jézust, a judaizmus szerinti Messiást.

2017. február 20., hétfő

Kanári mellé macskát?

Hány éves korban érti meg egy gyerek, hogy kanári mellett nem tarthat macskát?
De miért nem? Mert a macska megeszi a kanárit? De miért?
És ha nagyon szeretné a gyerek azt a kanárit? Meg a macskát is? Akkor szabad őket együtt tartani?
És ha a kanári ellenállhatatlanul aranyos? Meg a macska is? Akkor megférnek együtt?
És ha ez a macska pont nem eszi meg pont ezt a kanárit? Akkor lehet őket együtt tartani?
És ha sír a gyerek? Akkor jöhet a kanári mellé a macska?
És ha hisztizik, és ordít, és a földhöz veri magát, és bánatában el akar szökni otthonról? Akkor megengeded?
Hány éves korban, milyen szülői érvek hatására fogadja el a gyerek, hogy kanári mellé nem lesz macska? Vagy, vagy.
És akkor a guppi mellé kaphat márványsügért az akváriumba? Aranyos nyuszika mellé aranyos vadászgörényt a kertbe? A NEM szó melyik része nem világos neki? Hány éves korban érti meg, hogy a nem az nem, és ez végleges?
Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy a melegek mellé nem telepíthet muszlimokat, mert nem lesz annak jó vége? De miért? És ha külön-külön a melegek is aranyosak, meg a muszlimok is, akkor együtt mi lehet a probléma? És ha azok a konkrét muszlimok pont nem bántják azokat a konkrét melegeket, akkor lehetnek együtt? De miért nem?!!!
Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy egyenrangú nők mellé nem hívhat muszlimokat? De miért? Mert az iszlámban a nő nem egyenrangú, és még csak nem is bánja, az egyenjogúság gondolatától is elmegy a kedve. De miért? És ha külün-külön a nőjogok is szépek, meg a muszlimok jogai is? Akkor lehetnek egymás mellett? És ha azok a konkrét muszlimok nem korlátozzák a konkrét egyenrangú nőket, akkor lehet? De miért nem?!!!
És ha a bal-liberális hisztizik, és ordít, és tüntet, és kivándorlással fenyegetőzik? Akkor beleegyezünk a követeléseibe? A NEM szó melyik részét nem érti? Milyen érvek hatására fogadja el, hogy a nem az nem, és ez végleges?
Megjegyzés: ha tudnánk olyan mindent felügyelő karhatalmat biztosítani, amely hermetikusan távol tartja a melegeket a muszlimok helytelenítésétől és fordítva, és a muszlim hálószobák ablakán át befigyelve kényszerítené ki azt az egyenjogúságot, amit a muszlim nők nem igényelnek, akkor a kibékíthetetlen ellentét elvben már nem lenne kibékíthetetlen, és a kérdés úgy merülne fel, hogy jól éreznénk-e magunkat egy ilyen karhatalom felügyelete alatt. Ha nem tudunk, vagy nem szeretnénk ilyen karhatalmat kiépíteni, akkor célszerű NEM-mel felelnünk az összebékíthetetlenül ellentétes követelésekre. Kanári mellé macskát? Nem. Ha hisztizel, ha ordítasz, ha tüntetsz, ha kivándorlással fenyegetőzöl, akkor sem. Ez a felelős és ésszerű válasz.