2018. április 16., hétfő

Nem azért szavaztam az LMP-re, hogy...

Annyiban nem lehet más a politika, hogy a kampányszépészet mindenhol, mindenkor sokba kerül.
Annyiban viszont nagyon is lehet más a politika, hogy a valóság pontos leírására épülő, ésszerű politikai programok megfogalmazhatók és végrehajthatók. Ezt várom az LMP-től.
A Fidesztől pedig azt várom, hogy önként lépjen ki a „nyomtató ló” szerepkörből. Nem bizalmat kapott ugyanis, hanem a többség elismerte, hogy az egzisztenciánkért „nyomtató ló” (ószövetségi értelemben), és EZÉRT nem szabad bekötni a száját. Pontosabban, eddig nem volt célszerű. Ha a következő négy évben a Fidesszel akár csak laza összefüggésben említhető korrupció szintje nem nulla, akkor a Fidesznek annyi.
Feltéve, hogy az ellenzék átlépi a közéleti alkalmasság alsó küszöbét.
A pénzügyi válság mindig a konzervatív oldalnak kedvez. A társadalmi válság szintén. Előbbiből kilábalóban vagyunk, a pálya mostantól balra lejt. Utóbbit pedig a bal-lib migrációpolitika tartja fenn, így a bal-lib oldalon múlik, mennyire szeretné maga felé lejtetni a pályát.
Ez nem befolyásolja a Fidesszel szembeni zéró toleranciát: tizenkét évig egyetlen párt sem tudja a létfontosságú „nyomtatás” tevékenységét / látszatát fenntartani. Vagy beköti a száját önként, vagy a választók kötik be.
Hajrá ésszerűség, hajrá jólét!

2018. április 10., kedd

Azért szavaztam az LMP-re, hogy...

legyen legalább egy darab értelmesen kommunikáló párt, amely példát mutat a többinek. A pártprospektusokra épülő politikai „kultúránk” a mosóporreklámok színvonala felé halad. Az ezredfordulón még voltak 110-es IQ-ra hangolt kampányüzenetek. Ma 80-as IQ-ra készült lózungok jönnek minden irányból. És amíg sikerrel kecsegtetnek, lehetetlen lesz lebeszélni róluk a pártok többségét. 2022-ben 60-as IQ-ra méretezett kampány várható. Ideje megállítani az IQ-eróziót. Nem biztos, hogy az LMP erre kész, képes és hajlandó, de szerintem a legjobb adottságokkal rendelkezik a feladathoz.
Ha az ablakon kinézve azt látom, hogy esik az eső, akkor ezt a tényhelyzetet szeretném hallani a pártoktól, és nem azt, hogy az eső szakad, nyakunkon az özönvíz, vagy hogy nem is esik. Korrekt elvárás? Igen. Bonyolult feladat? Nem. Megvalósul? Nem. Ezért kell kitartó munkával fejleszteni a magyar közéletet.
Pillanatnyilag ott tartunk, hogy egy „esik az eső” típusú helyzetre kizárólag a Fidesz mondja, hogy özönvíz fenyeget. Minden más formáció szerint nem is esik, beszéljünk másról. Jó lenne, ha egy „esik az eső” helyzetben a pártok többsége elfogadná, hogy esik, és ebből indulna ki, túlzások nélkül. Szerintem az LMP-nek van erre a legnagyobb esélye. Ha él vele, négy év alatt vezető ellenzéki erővé nőheti ki magát.
A kocsmák közönsége tévesen gondolja, hogy a politikusok szemetek/hülyék. Nagyságrendekkel tájékozottabbak az átlagembernél, árnyaltan gondolkodnak, és nem hiszik el a saját szlogenjeiket. A politikusok is tévesen gondolják, hogy az győz, aki a kocsmák közönségét meghódítja. Van élet a kocsmán kívül, sőt ott van a szavazatok döntő többsége. Nem csak a két korsó sör után is érthető érvek működnek.
Nem magyar sajátosság, hanem a nyugati demokráciák általános problémája, hogy nő a távolság a szavazó és a politikai elit között. A (nyugati) szavazó hajlamos szemétnek tartani a politikusait, a (nyugati) politikus pedig hajlamos hülyének nézni a választóit. A Fidesz pedig gyakorlatilag megközelíthetetlen a választói számára, a bírálóiról nem is szólva. Miközben egy egészséges demokráciában bárkiből lehet politikus bármely pártban átlagos erőfeszítéssel, és a legbonyolultabb politikai mondanivaló is eredményesen előadható átlagos energiabefektetéssel.
Ha beviszem az autómat a márkaszervizbe, ahol kiolvassák a fedélzeti elektronika hibakódjait, engem a tényleges információ érdekel, és nem egy lebutított füllentés, amit a szervizvezető szerint én is megértek. Ha a szerviz azt látja, hogy a főtengely-jeladóval van probléma, ezt akarom hallani, ebben a formában. Nem kevesebbet várok a politikai kommunikációtól.
A kocsmák közönsége felismerheti, hogy a politikai osztály átveri, amikor a nagyon tájékozott, magas szintű gondolatait kocsmanyelvre fordítja. A politikai osztály pedig felismerheti, hogy ügyesen füllenteni nem olyan kifizetődő, mint ügyesen mondani az igazat. Így csökkenhet a távolság a politikai osztály és a választók között. Így haladhatunk a részvételi demokrácia felé.
Győzhet-e viszonylag értelmes párt egy mosóporreklám színvonalú politikai kultúrában? Igen: a tényhelyzetet is lehet hatásosan kommunikálni, arra is lehet győztes pártprogramot építeni. Ideje, hogy valaki megpróbálja.

2018. április 6., péntek

Miért menjünk választani?

Azzal kezdem, hogy miért nem muszáj: alapvetően mindegyik párt rendben van, egyik sem lóg ki a számunkra elfogadható civilizációs keretből. Kulturálisan egyik sem vadidegen, egyik sem visz szakadékba.
Az összes párt így-úgy kereszt(y)én(y) alapokon áll, ahogy társadalmunk egésze. Még az a párt is kereszt(y)én(y) alapokon áll, amelyik kifejezetten egyházellenes: ambivalensen viszonyul az alapokhoz, miközben kimazsolázza a kereszt(y)én(y)ségből a számára fontos elemeket, pl. a szolidaritást és a karitászt. Kivágná a fát, de szeretné évről évre leszedni a gyümölcsét...
Lackfi János emlékezetes mondata: „a nemzethalál érdeklődés hiányában elmarad". Hozzáteszem: a demokrácia és a bal-lib értékrend halála is elmarad.
Vasárnap kb. ±5% adóról és ±5% jólétről / szociális demagógiáról döntünk. Ez nem sorskérdés, hanem kellemes helyzet, történelmi léptékű ajándék.
A fentiekre tekintettel tehát nem muszáj szavazni.
Azért célszerű mégis, hogy a következő négy évben legyen némi erkölcsi alapunk panaszkodni. Aki szerint a többség rosszul döntött, míg ő másként szavazott, jogosan panaszkodik. Aki a majdani kormányra szavazott, de csalódik, az szintén panaszra jogosult. Aki el sem ment, az a többségre bízta a sorsát; legyen e döntéséhez hűen elégedett, vagy szidja a saját patópálságát.
Sok főállású panaszkodót ismerek, de olyan embert egyet sem, aki kifejezetten a többségre bízná a sorsát – ezért célszerű voksolni.

2017. december 18., hétfő

Az emberi léthelyzet 5. rész

Miért eszünk húst?
Ki ne szeretné megkímélni az aranyos ehető állatokat? Ugyanakkor, ki ne gondolna legalább néha egy szelet ínycsiklandóan finom sült húsra? Talán ezen a téren a legnyilvánvalóbb az ideális énünk és a testi igényeink közötti szakadék.
Evolúciós nézetben a húsevés elkerülhetetlen, legalábbis az evolúciónak azon a pontján, amelyen mi vagyunk. A növények szervetlen anyagokból táplálkoznak. Az állatok alapvetően növényeket esznek, mivel közvetlenül nem képesek feldolgozni a szervetlen tápanyagokat. Úgy is mondhatjuk, hogy az állatok a növényekkel dolgoztatják fel a szervetlen anyagokat, hogy azután a növényeket elfogyasztva vegyék őket magukhoz.
Az állatok egy része más állatokat fogyaszt, azaz állati fehérjékkel táplálkozik. Ha csak növényt ehetne, éhen pusztulna.
Az ember vegyes táplálékhoz szokott, mint a majom vagy a sertés. Előbbiek kizárólag növényi eredetű táplálékot is ehetnének, túlélnék. Az ember viszont – minimális mértékben – feltétlenül rászorul állati eredetű fehérjékre. Az állatok fogyasztása tette emberré. A húsevéstől nőtt meg az agytérfogata, fejlődött a gondolkodása, emelkedett ki a állatvilágból. Ha abbahagyja a húsevést, visszasüllyed oda. Elveszíti azokat a képességeket, amelyek miatt embernek nevezzük.
A húsfogyasztás – felnőttkorban – szükséges minimuma azonban jóval alacsonyabb, mint a legtöbbünk húsfogyasztása. Bőven elég lenne hetente egyszer egy-egy féladag hús, semmi bajunk nem lenne, ha a táplálékunk döntő többsége húsmentes lenne, természetesen megfelelő változatosságot feltételezve. Az életkor előrehaladtával a húsigény még tovább csökken.
A vegetáriánusoknak majdnem teljesen igazuk van: életútja során minden ember egészségének használ, ha a vegetarianizmus felé halad.
Példa: a robbanómotornak végső fokon szénhidrogén kell, de a szükséges mennyiség igen jelentősen csökkenthető. Nem mindegy, hogy egy autó 20 liter vagy 2 liter benzint fogyaszt 100 km-en. Hiába szeretné azonban az autótulajdonos benzinmentesnek képzelni magát, ez nem felel meg a valóságnak.
Elkerülhetetlenül lelkiismeret-furdalásunk lesz a húsevés kapcsán. Nincs az állatok megölésének olyan módja, amely végső fokon problémamentes. Nincs a táplálkozásnak olyan rendje, amely végső fokon húsmentes. Következésképp, nincs a létezésünknek olyan lehetséges módja, amely végső fokon neurózismentes – noha ennek nem a húsevés az egyetlen oka.

2017. december 12., kedd

Az emberi léthelyzet 4. rész

A halál értelme
A halál ősidők óta a legnagyobb mumus: mit el nem követett az emberiség az örök élet elnyeréséért! Nem csak vallási, hanem kozmetikai, táplálkozási és életmódbeli törekvésünk, hogy lehetőleg ne haljunk meg, vagy legalább minél később, és minél jobb állapotban.
A bibliai teremtéstörténet a halandóságot az ősbűnnel magyarázza: az első ember evett a tudás fájának gyümölcséből, ezáltal halandóvá vált, és miatta az egész emberiség. Furdalhat minket a lelkiismeret, kellett nekünk az a fránya tudás?!
Az evolúció fényében sokkal egyszerűbb, és a lelkiismeretünket nem terhelő oka van a halandóságnak: a változó életkörülményekhez való alkalmazkodás kényszere.
Figyeljük meg, hogy minél nehezebb helyzetbe kerül egy populáció, annál kisebb termetű és annál rövidebb életű lesz. A kisebb méret túlélési előny a szűkös táplálékért folytatott versengésben – a nagy testűek előbb halnak éhen. A rövidebb élet pedig alkalmazkodási előnyt biztosít. Minél sűrűbben váltják egymást a generációk, annál gyorsabb alakul a DNS az aktuális létfeltételekhez.
Ne úgy képzeljük ezt el, hogy az evolúció személytelen mechanikája kiad valamiféle utasítást, miszerint „légy kisebb, és halj meg előbb”. A gyakorlatban úgy zajlik a zsugorodás és élettartam-rövidülés, hogy a spontán így viselkedő egyedek jobban szaporodnak, és idővel dominánssá válnak. A termet mellett az élettartam is DNS-be kódolt, bizonyos életkor után a sejtek osztódása lassul, leáll, vagy kórossá válik – és ebbe más betegség nélkül is belehalunk.
A szigetlakó populációk általában kisebb termetűek, mert egy sziget gyorsan megtelik, az erőforrásai végesek. Az előember némely változata (pl. a Javán talált hominin) törpévé vált a maga szigetén. Ellenben amikor az erőforrások bőségesen állnak rendelkezésre, akkor a méret nő, az élettartam hosszabbodik. Ez történik manapság. Nem annyira a kozmetikumok, a táplálkozás és a testedzés miatt, mint a táplálék bősége és a környezeti kihívások csökkenése okán. Számos helyen olvasható, hogy a mai akceleráció oka ismeretlen. Az ok valójában ismert: kisebb a szelekciós nyomás, ezért egyre magasabbak és hosszabb életűek vagyunk.
A jó hír, hogy minél tökéletesebben alkalmazkodik a szervezet az életkörülményeihez, annál kevésbé fontos, hogy meghaljon az utódai tökéletesedése érdekében, a rossz hír pedig, hogy egy apró változástól annál valószínűbben pusztul ki. Ha a változás gyors, nem lesz ideje alkalmazkodó utódokat biztosítani.
A száz évnél is hosszabb ideig élő tengeri teknős valószínűleg enyhe szelekciós nyomásnak van kitéve, ám ha valami változik a környezetében, pl. 2 fokkal emelkedik a tenger hőmérséklete, egyik napról a másikra teljesen eltűnhet a bolygónkról, míg a rövidebb életű teknősök könnyebben alkalmazkodnak.
Logikusan következik a fentiekből, hogy lehettek a történelemben rendkívül hosszú ideig élő, már-már örök életű fajok, amelyek azonban kihaltak, mert a DNS-ük nem tudott alkalmazkodni. Az egyén sejtosztódása elvben akár évmilliárdokig is folytatódhat(na), csakhogy az örök élet felé tartás növeli a hirtelen kihalás veszélyét – nem szólva a túlnépesedés veszélyéről. A halál tehát a változó életfeltételek miatt szükségszerű és elkerülhetetlen, de mivel idáig jól alkalmazkodtunk, egyre tovább élünk.
Elvben örülhetnénk is a halálunknak, hiszen utódaink tökéletesednek, a gyakorlatban viszont az önreflexió annyira egyénhez kötött, hogy nem tudjuk beleélni magunkat a gyermekeink DNS-ébe, így ez az absztrakt vigasz a konkrét helyzetben nem vigasztal.
A halál okozta jövőbeni stressz elől transzcendens stratégiákba menekülünk – ennyiben igaza van a vallást pótcselekvésként elénk állító felvilágosodásnak –, ám a transzcendens hit nem intézhető el ennyivel: egy későbbi rész témája lesz.

2017. december 6., szerda

Az emberi léthelyzet 3. rész

A szenvedés szükségszerűsége
Miért van az életünkben kényelmetlenség, miért vagyunk néha betegek, éhesek, álmosak, fáradtak, csüggedtek, amikor – elvben – folyamatos boldogságban és elégedettségben is lebeghetnénk? A gyakorlatban erre nincs lehetőségünk, mégpedig evolúciós okból.
A személytelen evolúciós mechanika ugyanis a stressz segítségével készteti változásra a létformákat. Már az egysejtűben is megvolt az életben maradás, a szaporodás és az alkalmazkodás kódja, parancsa. Máskülönben az evolúció nem vezethetett volna a mai eredményre. Jelen helyzetünk csakis úgy állhatott elő, hogy az élőlények sok milliárd előző generációja mind-mind igyekezett életben maradni, szaporodni és alkalmazkodni. Aki nem igyekezett, az evolúciós zsákutcába futott, és utódai ma nincsenek közöttünk.
Logikailag szükségszerű, hogy akinek az utódai a jövőben velünk lesznek, az stressz közepette igyekezzen életben maradni, szaporodni, alkalmazkodni. Ha elfogadjuk ezt a léthelyzetet, logikailag elfogadtuk a szenvedést.
Mi a helyzet a betegségekkel? A betegség más élő szervezetek versengése a miénkkel a belső erőforrásainkért. Sok-sok tőlünk különböző létformával élünk együtt a világban, törvényszerű, hogy időnként konfliktusba kerüljünk velük: vírusok és baktériumok versengenek a szervezetünkkel, helyt kell állnunk a versenyben. Vigasztaló, hogy versenytársaink nem érdekeltek az elpusztításunkban, mindössze számukra kedvező mértékben igyekeznek legyengíteni minket. A halálosként induló vírusok sikeres utódai általában enyébb tüneteket okozóvá szelidülnek.
A túlélési stresszen kívül még két fontos oka van annak, hogy nem lehetünk egyfolytában boldogok: ez a boldogság megszűnésével járna. Ha nem lenne kevésbé boldog/elégedett állapotunk, nem lenne mihez viszonyítva értelmezni a boldogságot. Számítógépes példával: 0 nélkül értelmezhetetlen és haszontalan lenne az 1 állapot, semmire sem mennénk vele. Másrészt, ha öntudatlanul élnénk a jelen pillanatban, és nem emlékeznénk korábbi állapotainkra, sem boldognak, sem boldogtalannak nem tartanánk magunkat, egyszerűen csak lennénk, pillanatról pillanatra. Azzal, hogy emlékszünk néhány korábbi pillanatunkra, automatikusan kitesszük magunkat az összehasonlítás, és ezzel a boldogtalanság, kockázatának. Ki mondana le az emlékezetről csak azért, hogy ne tudjon összehasonlítani, és ezáltal szenvedést megélni?
A „szenvedés” teszi lehetővé, hogy az evolúcióval haladjunk, e nélkül kihullanánk az evolúciós rostán. Aki azt kérdezi, miért van a világban szenvedés, azt kérdezi, miért van evolúció, és miért haladunk vele.
Hogy miért van evolúció, az visszavezet a teremtés kérdéséhez: vagy elfogadjuk, hogy Isten teremtette az evolúció kiinduló szervezetét, egy átfogó Nagy Terv részeként, vagy elfogadjuk, hogy semmiféle válaszunk nincs erre a kérdésre. Hogy miért haladunk az evolúcióval, arra mechanikus a válasz: csak az evolúcióval sikeresen együtthaladók utódai vannak olyan helyzetben, hogy feltehetik ezt a kérdést, a többiek utódai nem léteznek. Minden generáció szabadon dönthet, hogy együtthalad-e az evolúcióval, de következő generáció csak az együtthaladást választókból lesz.

2017. december 4., hétfő

Az emberi léthelyzet 2. rész

A tudat – mi tesz bennünket emberré?
Csalódni fog, aki az alábbiak miatt tartja magát embernek, mert ezek a kunsztok nem csak ránk jellemzőek.
– tud számolni (a maga egyszerű módján a ló és a méh is tud);
– jeleket használ (a tigris és a farkas is);
– szereti és gondozza a gyerekeit (a legtöbb emlős így van ezzel);
– megvédi a társait (a gnú is);
– játszik (az oroszlánkölykök és a majmok szintén);
– tervez (a hód is, meg a gepárd is);
– kivitelez (a darázs és a sas szintén);
– eszközt használ (mint a varjú és a csimpánz);
– érzelmei vannak (többek között minden emlősnek vannak);
– szolidáris (mint a denevérek);
– együttműködik (hasonlóan a vadászó ragadozók nagy részéhez);
– kommunikál (a delfin és a méh ugyancsak);
– ismeri a különbséget a van és a legyen között (az ösztönök szintjén minden állat ismeri);
– rálátása van a saját cselekedeteire (a kutyának és az orángutánnak is);
– igazságosságot akar (a csimpánz is egyenlő banánosztást követel).
Tény, hogy az ember hosszabb távon tervez, szélesebb számkörben számol, következetesebben valósítja meg a céljait – ám ez mindössze mennyiségi előny, nem minőségi különbség. Tény az is, hogy az állatok nem képesek rendszerszintű absztrakcióra, de amikor egy csimpánz egyenlő banánelosztást követel, akkor már kezdetleges absztrakt szabályban gondolkodik, azaz még a rendszerszintű absztrakció terén is csak mennyiségi különbséggel büszkélkedhetünk.
Az ember minőségi előnye a közjótudat, a saját cselekedetek összehasonlítása a közjóval, illetve az eltérés miatt érzett lelkiismeret-furdalás. Ez egyetlen állatban sincs meg, mert az állatok agyában nem alakult ki a közjóhoz viszonyítást lehetővé tevő terület. Ez a terület a homloklebeny elülső része, a prefrontális kortex, amely a társas kapcsolatainkért és az érzelmi életünkért is felel. Közjóbeli/erkölcsi gondolkodásunk, és ezáltal emberségünk a prefrontális kortexben lakik.
Az elterjedt vélekedéssel szemben nem a tudat teszi az embert, hanem a saját cselekedetek belső közjómodellhez hasonlításának képessége. Ezt a képességet pongyola szóhasználat erkölcsnek nevezni, mert az erkölcs óvodás szintű büntetésekhez, jutalmakhoz, szidáshoz és dicsérethez kötődik, a közjó pedig elvont matematikai-logikai rendszer, noha kinek-kinek a belső érzelmi világából kinövő absztrakció. Onnan tudjuk, hogy emberek vagyunk, hogy néha furdal a lelkiismeret. Ha nem furdalna, akkor vagy ösztönlények lennénk, vagy pszichopaták, vagy a tökéletesség téveszméjében leledzenénk. Az egészségesnek tekintett felnőtt homo sapiens nem tudja kikapcsolni a közjóval való összehasonlítás agyi modulját.
A „közjó” nem valamiféle objektív közjót jelent, hanem egy internalizált intuitív közjófogalmat, kinek-kinek az érzelmi neveltetése szerint. Közelebbről megvizsgálva korántsem találnánk mindenki elképzelését valódi közjónak, ám tény, hogy még a legegyszerűbb gondolkodású emberben is működik egy intuitív modell, amit ő belső nézetben a közjóval azonosít, és mindenkire érvényesnek tart.
Első pillantásra zavarba ejtő, hogy objektív közjó nem létezik. Miért foglalkozunk akkor vele? Második megfontolásra, az ételek finomsága sem létezik objektív fogalomként, ám ettől még jó és hasznos belső mércének tartjuk az ételek „finomságát”. Sőt, értelmes vitát is lehet arról folytatni, hogy egy adott étel finom-e az ízek szakértői és egyes laikusok szerint. A külső objektivitás hiánya nem érvényteleníti a belső mércét, a közjó hasznos és értelmes belső mércénk.
Ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy a felnőtt ember közjóról folytatott gondolkodása az óvodás érzelmekhez kötődő erkölcs, akkor nem tudnánk megmagyarázni, miért akar mindenki erkölcsileg univerzalizálni, azaz egységes szabályrendszert bevezetni az egész emberiségre. Ez ösztönös törekvésünk, és paradox módon nem csak a vonalas, vaskalapos ember vár minden egyes embertől önmagához hasonló viselkedést, hanem a szabálykerülő ember is: ő a szabálykerülést akarja egyetemes szabállyá emelni. Minden ember ösztönös erkölcsi univerzalista. A konzervatív mindenkit konzervatívvá, a liberális mindenkit liberálissá akar tenni.
Az evolúciós modell előtt úgy véltük, hogy a teremtő Isten adta nekünk a jó és rossz közötti különbségtételt lehetővé tevő erkölcsi tudatot. A teremtésről folytatott vitát nem zártuk le, csak eggyel hátrébb toltuk: hogyan keletkezett az evolúció kiinduló pontja? Az evolúciós modell fényében úgy látjuk, hogy a társas kapcsolataink bonyolultságát kezelendő fejlődött ki a prefrontális kortex, amely mellékfunkcióként a közjóról folytatott önreflexió területe is lett, és amely megkülönböztet bennünket az állatoktól – egyben kiemel minket az evolúció mechanikájából.
Az állat belesimul az evolúcióba, minden törekvése az életben maradásra és az ehhez szükséges alkalmazkodásra irányul. Az ember alapértelmezetten szintén ezzel foglalkozik, de ha az életben maradás feloldhatatlan feszültségbe kerül a közjóra vonatkozó belső intuíciójával, akkor néha – az esetek kis százalékában, de óriási hatással – a közjót választja az életben maradással szemben.
Figyeljük meg, hogy ilyesmit a kölykeiért önmagát feláldozó róka is tud, ám esetében ez egyszerű mechanika: az „önáldozó” magatartás nála genetikailag kódolt, egy „veszélyforrás” közelsége váltja ki. Képtelen mérlegelni, hogy a veszély valódi-e, vagy hogy önmagát feláldozva mennyivel növeli a kölykök életben maradási esélyeit. A múltban kétségtelenül növelték az így viselkedő elődei, így tudott kódolódni az önáldozó magatartás – de a jelen konkrét esetben? Erről nem tud gondolkodni, nem képes agyban felülírni a genetikai kódot.
Az ember agya rugalmasabb, önáldozatot – nagy ritkán – az egyetemes örök közjóért hoz, és ennek PR-értékét a hálás utókor méltányolja: bekerül a történelemkönyvekbe. Az emberség ismérve ilyen esetekben az áldozatot hozó egyén és a rá hálával emlékező utókor közjóról folytatott önreflexiója.
A közjóról önreflektálva, azaz cselekedeteinket az intuitív közjófogalmunkkal rendszeresen összehasonlítva kiemelkedünk az állatvilágból, e reflexiót elhanyagolva pedig visszasüllyedünk bele.

2017. november 14., kedd

Az emberi léthelyzet 1. rész

Az evolúciós nézet
Mai legjobb tudásunk szerint az ember evolúciós folyamat eredménye, az evolúció határozza meg, milyenek vagyunk, hogyan működünk, mik a lehetőségeink és a korlátaink. Az Élet az egysejtű szervezetekből kiindulva halad az egyre összetettebb és „fejlettebb” szervezetek felé. Legalábbis ezt gondoljuk mi, mint a jelenlegi „legfejlettebb” szervezet birtokosai. Ha a világot egy kevésbé összetett életforma uralná, a maga szemszögéből bizonyára nem tartaná lényeges sikertényezőnek az összetettséget. Mivel azonban mi uraljuk a világot, logikus módon a saját jellemzőinket gondoljuk az evolúció csúcsának, nálunk véljük végződni az evolúció fejlődési folyamatát.
Az evolúció személytelen, belső cél és értelem nélküli mechanika, ezért elfogultság evolúciós fejlődésről beszélni. Evolúciós nézetben a dolgok nem jók, nem rosszak, egyszerűen csak vannak. Nem kapcsolható hozzájuk értékítélet.
A belső cél és értelem hiánya nem jelent általános cél- és értelemhiányt, mindössze arról van szó, hogy az evolúciós mechanika nem tájékoztat az Élet eredetéről, sem a céljáról. Honnan jöttünk? Az evolúciónak erről nincs mondanivalója. Hová megyünk? Az evolúció nem mondja meg. Hogyan éljünk? Az evolúció erről is hallgat.
Mintha a sokadik emeletről a még többedik emelet felé tartó liftből vizsgálnánk, vajon honnan és miért indult, miért és hová érkezik a felvonó. Ha intellektuálisan tisztességesek akarunk lenni, fogalmunk sincs, belülről ezt nem tudhatjuk. A lift mechanikájából e tekintetben nem adódik mérvadó következtetés. Azt sem tudhatjuk, hogy a lift felfelé vagy lefelé megy-e.
A személytelen mechanika ugyanakkor számos vonatkozásban meghatároz bennünket, érdemes megismernünk e vonatkozásokat, és a lehető legjobbat kihozni a helyzetünkből. Ebben a sorozatban az emberi léthelyzet néhány, számunkra kiemelt jelentőséggel bíró kérdéskörét járjuk körül, feltárunk néhány belső összefüggést. Azt gondolom, hogy hasznos rálátást nyerni az állapotunkra, megtudni, hogy „Ön itt áll” a dolgok nagy rendjében... pontosabban, a dolgok nagy rendjének felőlünk látható részében. Egy-két rejtélyről kiderülhet, hogy közelebbről nem is olyan rejtélyes.
Az evolúcióval való következetes szembenézés meglepő következtetésekhez vezet, nem csak az evoszkeptikusok számára, hanem az evolúciót elvben tárt karokkal fogadó evofilek számára is.

2017. november 9., csütörtök

A kereszténység alapszabályai 21. századiaknak

Az évszázadok során sokan próbáltak meg visszatérni Jézus eredeti tanításához, vitatható eredménnyel. Minden korban más tűnik ugyanis „eredeti” tanításnak, így ebbe a folyton arrébb tolt kapuba nem lehet „eredeti érvényű” gólt lőni.
Az „eredetiség” igénye nélkül, mindössze azt kísérlem meg leírni, hogy a 21. századi ember számára milyen szabályok hiányoznak a régi tanítás mai életre váltásához. Jézus ezt mondja a tanítása lényegének: szeresd Istent teljes szívedből, teljes erődből és teljes elméddel; valamint szeresd embertársadat, mint önmagadat. Ez a kereszténység előtti emberiségnek szóló üzenet. A kereszténységgel már több-kevesebb kontaktusba került emberiség számára ugyanez az üzenet másképp fogalmazható meg.
1. NE szeresd Istent jobban az embereknél: ez a vakbuzgó, öncélú, unszimpatikus vallásosság. Nem az ember van a sábeszért, hanem a sábesz az emberért. Példa: amilyen szép dolog az állatvédelem, olyan visszatetsző, amikor egy állatvédő fröcsögve utálja az embereket. Isten szeretete nem lehet ürügy a létező emberek utálatára.
2. NE szeresd jobban embertársadat, mint önmagadat: ez képmutató pózolás, illetve szociális demagógia. Ha magadtól nem tűröd el a lustaságot és a rendbontást, embertársadtól se tűrd el. Ha fontosnak tartod, hogy a jövedelmed egy részét megtakarítsd, senkit ne bátoríts eladósodásra (pl. hitelkártya használatára). Ha elvárod magadtól a műveltséget, embertársadtól is várd el. Ha te nem laksz az utcán, ne tűrd el, hogy embertársad ott akarjon lakni.
3. NE ásd el a talentumodat, hanem szolgálva vezess, mint Jézus: aki folyton ürügyet keres a talentuma elásására (v.ö.: can't-do attitude), az semmit sem tud életre váltani. Jézus tanítását csak can-do attitude-dal lehet életre váltani, ami szolgálva-vezetést igényel minden kereszténytől. Ki-ki azon a legmagasabb szinten mutasson követendő példát, amelyre a talentuma alkalmassá teszi. Ne várd, hogy mások kérjenek fel a vezetésre, magad jelentkezz vezetőnek. Ahhoz, hogy hass, látszanod kell a világban.

2017. november 6., hétfő

A katalán precedens

Katalónia autonóm parlamentje elfogadta a régió függetlenségéről szóló nyilatkozatot, egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget. A konzervatív spanyol kormány erre megvonta a katalán autonómiát, előre hozott választást írt ki, és elfogatóparancsot adott ki a katalán vezetők ellen. Carles Puigdemont kormányfő Brüsszelbe menekült, majd feladta magát a belga rendőrségen: Belgiumban állítólag puhábban ítélik meg az ellene felhozott spanyol vádakat, továbbá így nemzetközivé teheti az eredetileg belügynek tekintett konfliktust.
Az eset több szempontból tanulságos.
1. Precedenst jelent egy esetleges székelyföldi autonómiatörekvés szempontjából: ahogy Európa nem érti, mit „izélnek” a katalánok, a székelyeket sem értené. A katalán és a skót példa is arra mutat, hogy az „autonómia” csúszós lejtő, amelyen nincs megállás a teljes függetlenség követeléséig.
2. A tagállamok nem tudják következetesen megtartani az egységüket: ha számít nekik a demokrácia, biztosítják a népszavazás és a függetlenedés lehetőségét, akár évente változó előjellel. Lehet, hogy 2018-ban a katalánok többsége már inkább spanyol régióban szeretne élni, 2019-ben újból önállósodna, 2020-ban visszaintegrálódna, stb. Tetszik vagy sem, ilyen a demokrácia. Ha a régiók (Korzika, Székelyföld, stb.) nem viselkedhetnek így, az uniós tagállamok képmutatóan szónokolnak demokráciáról, jogállamról és hasonlókról.
3. A blog olvasóit talán meglepi, de én személy szerint az erős föderális Unióra szavazok: akár minden régió függetlenedhet, mert a központi irányítás alá kerülő tagállamokban ez már nem oszt, nem szoroz. Brüsszel irányít, de közvetlenül választandó kormánnyal! Pillanatnyilag nem így kerül helyzetbe az apparátus, ám én a közvetlen európai választások irányába szeretnék haladni, egy Európai Egyesült Államok nevű föderációban szeretnék élni. Az Unió első elnökére is van jelöltem, hazánk jelenlegi miniszterelnöke személyében.
Carles Puigdemont – tudtán kívül – fontos tanulságok ihletője lett.

2017. november 3., péntek

Kereszténység – felvilágosult nézetben

Ezzel a poszttal öt AHA-élményt szeretnék előidézni a kereszténységgel kapcsolatban, pozitívba átfordítva a negatív megközelítéseket.
1. Hagyomány: a keskeny úton járó kevesek üdvözülnek. Felvigosult nézetben: az ésszerű úton járó kevesek érik el a kereszténységből adódó földi előnyök igazságos maximumát. Üdvözülni viszont rengetegen üdvözülnek. Csak a földi életük lesz kevésbé optimális, mint lehetne.
2. Hagyomány: Isten állítólag szigorúan büntet, a rossz cselekedetekért és/vagy a hit hiányáért örök halálra/kárhozatra küld. Felvilágosult nézetben: Isten mindenkit üdvözít, aki hagyja magát üdvözülni. Nem megy pokolra, aki nem hisz Jézus messiásságában, illetve Jehovában, illetve aki sűrűn, sok rosszat tesz, és nem bánja. Nem kárhoznak el a hinduk, a muszlimok, az „ateisták”, a kommunisták, a fasiszták, a liberálisok, a bigottak, a házasságtörők, a pedofilok és a gyilkosok sem. Még a tömeggyilkos népirtók sem. Isten – a saját kinyilatkoztatása szerint – végtelenül szerető és irgalmas. Azonban minél inkább eltér valaki a keresztény Isten szabályaitól, annál több földi kárt okoz magának, a szeretteinek és az emberiségnek. Isten szabályait tehát a földi előnyök érdekében érdemes megismerni és önként követni.
3. Hagyomány: Isten feláldozta értünk az egyszülött fiát, Jézust. Felvilágosult nézetben: Jézus álmessiásnak tűnt a kortárs judaisták többsége szemében, és az álmessiásoknak judaista szabály szerint meg kell halniuk. Nem annyira Isten terve vagy akarata szerint történt ez, mint Isten szabad akaratú népének szent buzgósága miatt. Ha tudták volna előre, hogy ez esetben fel fog támadni, és virtuális jelenlétével az egész világ uralkodója lesz, valószínűleg körültekintőbben döntenek. Ahogy nekik jót tett volna az ésszerűség, nekünk is többet ér a szent buzgóságnál.
4. Hagyomány: Jézus élete az alázatos szenvedésről szólt. Felvilágosult nézetben: Jézus élete a szolgálva-uralkodásról szólt, azaz a meritokrácia társadalmi rendje felé haladásról. A meritokrácia az elképzelhető legigazságosabb földi társadalom.
5. Hagyomány: Isten önmagában vett, l'art pour l'art cél, a tényleges végcél, ahová el akarunk jutni. Felvilágosult nézetben: Isten az emberiség jólétét akarja, ez a végcél, az emberiség elérhető legnagyobb jólétéhez akarunk eljutni. Istent nem Isten miatt célszerű tisztelni, hanem az emberiség földi jóléte érdekében. Isten a legnagyobb humanista, az Ő tiszteletén át tud a humanizmusunk kiteljesedni.
Példa: képzeld el álmaid legjobb autóját, amit még nem fejlesztettek ki, de nagyon jó lenne, ha már kifejlesztették volna. Az érthetőség kedvéért nevezzük ezt az autót full extrás Mercedesnek. Isten 2000 éve kifejlesztette ezt az autót, és Jézus életművén keresztül ingyenesen kínálja mindannyiunknak. Alanyi jogon jár, ott vár a szalonban, csak át kell venni, bele kell ülni, és örvendezni a vele járó földi előnyöknek. Igaz, néha tankolni és szervizeltetni kell, de így is nagyságrendekkel jobb az emberi ésszel elérhető alternatíváknál. Aki úgy dönt, hogy nem veszi át, nem kell neki Isten szuperautója, az a szuperautó hiányával hátrányt okoz magának. Meg a szeretteinek. Meg a közösségének. Felvilágosult nézetben ez nem Isten büntetése, hanem önbüntetés. Hinni Istenben és Jézus messiásságában, valamint életre váltani mindazt, ami ebből következik nem félelemből praktikus, hanem a szuperautó előnyei miatt célszerű és ésszerű.

2017. október 26., csütörtök

Tegyünk együtt a szexuális zaklatás ellen – példamutatással

Az utóbbi hetek tömeges kitálalásai után beindult az ötletelés, hogy mit tegyünk a szexuális zaklatás ellen. A javaslatom átfogó és egyszerű, közbenső bonyodalmakkal. Párhuzamosan kell csökkentenünk a zaklatás iránti keresletet, valamint a zaklatást lehetővé tevő kínálatot. Minden kultúra férfijait tanítsuk meg arra, hogy nem menő dolog bunkó módon rányomulni a nőkre; továbbá minden kultúra nőit tanítsuk meg egyértelműen, bunkó módon nemet mondani a nem kívánt szexuális közeledésre.
Ha a részleteket nézzük, akkor persze bonyolult a helyzet, sőt rendkívül bonyolult és ellentmondásos. Íme.
1. A szex az emberi élet legerősebb motiváló tényezője; akár akarjuk, akár nem, akár tagadjuk, akár nem, meghatározó mértékben jelen volt, van és lesz az életünkben. A közélet soha nem lesz szexmentes. A szexualitás sokkal több szinten, és sokkal bonyolultabban hatja át a világunkat, mint azt véljük. Amikor felháborodunk egy jelenségen, hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a problémát, és hályogkovácsként bicskával nekiesni. Ha valódi megoldást szeretnénk, legyünk körültekintőek, igyekezzünk a lehető legtöbb körülményt figyelembe véve cselekedni.
2. A szex sem a férfiaknak, sem a nőknek nincs ellenükre – sok-sok elődünk szexelt lelkesen, általában a férfi kezdeményezése és udvarlása után, amire a nő valós vagy színlelt ellenállással válaszolt, így jöttünk létre. Ne akarjunk úgy tenni, mint ha a szexnek ez a kulturálisan bevésődött „táncrendje” és szereposztása mellékes lenne.
3. A modern társadalmakban főleg nem a hideg ellen, hanem a nemi szervek takarására viselünk ruhát, hogy a civilizáció ne csak a szex körül forogjon, és mással is tudjunk foglalkozni. Pl. képesek legyünk a szextől átmenetileg elvonatkoztatva dolgozni, ügyeket intézni.
4. Az előző pontnak ellentmondva, az öltözködésünkkel szeretjük közvetetten kihangsúlyozni a nemiséget. A nő pirosra festi az ajkát, hogy a nemi szerv izgalmi állapotát utánozza, és kihúzza a szemét, ami az orgazmus előtti tágulatra utal. A mini szoknyát, a szűk melltartót, az átlátszó nadrág alá húzott csipkés bugyit nem kell külön magyarázni. A férfi nyakkendőt köt, hogy büszkélkedjen a nemi szerve nagyságával, vagy feszes pólót húz, hogy hangsúlyozza a szexre való alkalmasságát. Szünet nélkül adjuk a szexuális jelzéseket, miközben erről nem tudunk, vagy azt állítjuk, hogy nem gondoljuk komolyan.
5. A szexuális vonzerő minden ember énképének központi része. Szeretjük, ha vonzónak látnak minket, ettől értékesebbnek, optimistábbnak, vidámabbnak érezzük magunkat. Ehhez szükséges a folyamatos szexuális jelenlét, de tettlegesség nélkül!
6. A szexhez aszimmetrikusan állunk hozzá, Vénusz (a tipikus nő) serdülőkori rémálma, hogy összetalálkozik egy mutogatós bácsival. Mars (a tipikus férfi) legszebb serdülőkori álma, hogy hátha összetalálkozik egy mutogatós nénivel. Tudatosítsuk, hogy ekkora a különbség. Ha tagadjuk, egyformaságot színlelve, attól ez az evolúciós különbség nem szűnik meg.
7. A nők jelentős része húzódva-vonzódik a szexuális helyzetekhez. Egyik kolléganőm kijelenti, hogy szereti, ha udvarolnak neki a férfiak, ezt a férfiség lényegéhez tartozónak tekinti. Alice Munro több írásában is arra törekszik az egyébként egészséges és ép eszű hősnő, hogy a sors összehozza végre egy „perverz” férfival, aki jó alaposan megzaklatja. Vagy vetessük vissza felháborodottan, méltatlanságra hivatkozva az írónő 2012-es irodalmi Nobel-díját, vagy nézzünk szembe a nők jelentős részének valódi személyiségével. (A döntést a nőkre bízom, de ne törődjünk bele ebbe a kettősségbe, mert ha zavarosan gondolkodunk, nem tudjuk kezelni a problémáinkat.)
8. Az előző pontról hosszan lehet vitatkozni, de arról már kevésbé, hogy a nők jelentős része csábítással, flörtöléssel, kokettálással igyekszik anyagi és más előnyökhöz jutni az életben. Azaz, tág értelemben, zaklatja a férfiakat – amit utóbbiak egyáltalán nem bánnak. Egyetemista lányok tömegei húznak mini szoknyát a vizsga napján, ülnek keresztbe tett lábbal a professzor úrral szembe, és kapnak jobb jegyet, mert a módszer beválik. Egyetemista fiúk ellenben nem kacsintgatnak tömegesen a professzor asszonyra, mert a módszer náluk nem működik. Ez valószínűleg evolúciós hátterű különbség.
9. Jó lenne, ha senki sem próbálna szexhez jutni a hatalmával visszaélve, de ez olyan vágyálom, mint hogy senki se próbáljon plusz pénzhez vagy személyes előnyhöz jutni a hatalma révén: a hatalom szinte mindenkit ilyen-olyan hübriszre ösztönöz. Jobb ezzel szembenézni és beépíteni a világképünkbe, mint újra meg újra felháborodva rácsodálkozni. Ne feledjük, hogy a hatalmi visszaéléshez partner is kell. A cél, hogy ne kelljen érdekből szexelni. Ennek ára, hogy egyes érdekeink nem teljesülnek... és nem jutunk jogosulatlan előnyhöz. Ha nem akarunk hatalmi és/vagy érdekalapú szexuális zaklatást, célszerű lemondanunk a csak szexuális megalkuvással elérhető előnyökről, illetve nyilvánosságra hoznunk azok nevét, aki ilyen áron adtak és értek el előnyt. Így jelentős mértékben csökken a ténylegesen elérhető előny, és kisebb lesz a késztetés. Ha minden sztár színésznőről kiderül, hogy producerek sorával szexelt a siker érdekében, akkor a sztárok következő generációja már elhatározhatja, hogy más úton éri el a sikert, és lassan bekövetkezik a változás.
10. A szórakoztatóipar vetkőzős terület, a „bevállalós” színésznőket a tenyerén hordozza a bulvársajtó. A bulvárlapok címlapján rendszeresen monokinis nők szerepelnek a legbizarrabb képaláírások kíséretében. A valóságshowkat sorra nyerik a kamera előtti szexet bevállaló személyek, akik nagy népszerűséghez és sok pénzhez jutnak ezzel a viselkedéssel. Aki ezt helyesli, nehezen tud tenni a szexuális zaklatás ellen, mert olyan önellentmondásban van, mint aki jónak gondolja a fegyvertartást, csak a következményei ellen tiltakozik.
11. Értelmiségi mantra, hogy szexelj, ne háborúzz. Pszichológusi mantra, hogy éld ki a szexuális ösztönödet. Történészi mantra, hogy a zaklatás a patriarchális társadalmak problémája, és kevésbé a modern társadalmaké. A valóság inkább úgy fest, hogy a szexuálisan felszabadult társadalmakban több a másik fél szempontjából kéretlen szexuális kísérlet, azaz több a zaklatás.
A szexuális önkorlátozás kiegyensúlyozott formája megkerülhetetlen. Az előző korok néha nem találták el az egyensúlyt, ám a mi korunk sem találja, mert az ellenkező végletbe estünk; célszerű tökéletesítenünk a szexuális kiteljesedés és önmérséklet összhangját.
12. Hajlamosak vagyunk túllihegni a szexuális zaklatás elleni harcot: Németországban zaklatás a piros lámpánál a másik autóban ülő vezetőnőt „stírölni”. Ha ezen az úton keresnénk a megoldást, hamarosan eljutnánk Mohamed módszeréig: takard le a nőt, hogy ne csábítson bűnre! Ezt bizonyosan nem szeretnénk. Nekem jobban tetszik a holland és belga nők megoldása, akik stírölésre stíröléssel válaszolnak, farkasszemet nézve a férfival. Rögvest elmegy az illető kedve a bámészkodástól. Mit tegyünk a szép nő után füttyögő és kiabáló építőmunkásokkal? Vágjuk ki a nyelvüket? Kapjanak pénzbüntetést? Dühöngjünk rajtuk? Jobb válasznak tűnik tudatosítani, hogy 1. ezek szerint vonzóak vagyunk; 2. ám az ilyen típusú férfiaknak nincs esélyük nálunk, probléma megoldva; 3. vagy ha van esélyük, akkor nincs megoldandó probléma. Tanuljunk a régi arisztokráciától: egy nemes kisasszony sosem állt le vitatkozni a piaci árusokkal, figyelmen kívül hagyta őket, és a tiszteletet parancsoló viselkedése tényleg tiszteletet váltott ki.
A bonyolult és ellentmondásos részletek felsorolása után térjünk vissza az összképhez. Három egyszerű lépésben oldhatjuk meg a szexuális zaklatás problémáját.
1. A szexuális zaklatás fogalmát szűkítsük konkrétan a nemi szervek nem kívánt tapogatására és a nem kívánt szexuális aktusra. A nők után fütyülést, a stírölést és a „hú, de megzaklatnálak” típusú beszólásokat ne tekintsük szexuális zaklatásnak, mert túl tággá tesszük a fogalmat, és ebben a konfúz, túlhabosított formában semmit sem tudunk vele kezdeni. Példa: ha gyilkosságnak tekintenénk az udvariatlanságot, akkor elvesznénk a zűrzavarban, és nem tudnánk eredményesen fellépni a tényleges gyilkosságok ellen. Csak azt hívjuk szexuális zaklatásnak, ami igazán és komolyan, érdemben szexuális zaklatás.
2. Minden apa tanítsa meg a fiának: szexpartnereket csellel, ügyességgel, erővel, csalival behálózni és kihasználni fejletlen kanmajomhoz illő viselkedés. Az ember heteroszexuális monogámiára törekszik, oly módon, hogy azt se másnap, se jövő héten, se jövőre ne bánja sem ő, sem a társa. „Erre törekedj, fiam, én is így találtam édesanyádra, és nem bántuk meg azóta sem. Végy példát rólam.”
3. Minden anya tanítsa meg a lányának: „általában légy udvarias és diplomatikus, de ha egy zsebtolvaj meg akar lopni, vagy egy szexuális zaklató meg akar zaklatni, akkor tedd félre az udvariasságot, szólj rá bunkó világossággal. A zsebtolvajnak elmegy a mersze, a zaklató pedig értesül, hogy a közeledése nem udvarlásnak, hanem nemi erőszaknak fog minősülni a hatósági eljárásban. Ha nem álltál ellen a leghatározottabban a zaklatásnak, netán kokett viselkedéssel még ösztönözted is, utólag hiába panaszkodsz, nem adnak neked igazat. Engem még soha senkinek nem sikerült megzaklatnia, végy példát rólam.”
Figyeljük meg, hogy – többek között milliónyi média„alkotásnak”, irodalmi „műnek” és a kemény kortársi nyomásnak köszönhetően – egyik bölcsesség sem trendi a mai kultúránkban. Tegyük azzá, és többé nem lesz gondunk a szexuális zaklatással.

2017. október 21., szombat

Míg Weinsteinen gondolkodnak

Az előző posztban arra kértem az olvasókat, hogy írják le szabatos erkölcsi érveléssel, szerintük miért kifogásolandó, hogy Harvey Weinstein nagy hatalmú hollywoodi producer „híressé teszlek” szöveggel ágyába rángatja a sikerre áhítozó színésznőket. Figyeljük meg, hogy az érzelmi álláspont pár másodperc alatt megszületik, míg az ésszerű indokláshoz sokkal hosszabb idő kell. Különösen elbizonytalanodunk, ha szexről van szó. A szerelemben nincsenek szabályok, nincs becsület, nincs lovagiasság – egyesek szerint. Meg aztán, mindent szabad, ami nem tilos, ugye? Tulajdonképpen, Weinstein az áldozatok beleegyezésével garázdálkodott. Akkor az áldozat nem is áldozat? Az olvasók a jelek szerint olyan intenzíven gondolkodnak, hogy közben nem tudnak írni.
Adok néhány tippet. Íme néhány szempont, amely mentén a botrányt kiváltó magatartás kritizálható.
1. A nyugati kultúrában elfogadott, hogy a vágykeltés (kihívó öltözködés, magamutogatás, ingerkedés, stb.) NEM felhívás szexuális aktusra. Csodálkoznak is a muszlimok, náluk az inger és a testi beteljesítés nincs elválasztva. Nyugaton szabad a színpadon azt énekelni, hogy „szeretlek, kívánlak, ma éjjel légy az enyém!”, ám aki éjfélkor bekopogtat az énekes(nő) ajtaján, hogy eleget tegyen a felhívásnak, azt zaklatásért elviszi a rendőrség. Egy muszlim számára felfoghatatlan ez a kettősség, vajon Harvey Weinstein számára is az?
2. Nyugaton egy nő önérvényesítésének szerves összetevője a vonzó megjelenés. A vonzerő értékfokozó és esélynövelő tényező, pénzt ér – és közmegegyezés szerint a vonzerő kihangsúlyozása NEM felhívás keringőre, NEM üzeni a külvilágnak, hogy „tessék engem megerőszakolni”. Egy férfi számára is pénzt ér a jó megjelenés, de nem szerves összetevő. A férfi 100 érvényesülési lehetőség közül választhat, ezek egyike, hogy elmehet dzsigolónak, ha olyan kedve van. A vágykeltés és a beteljesítés közötti válaszfal egy férfi számára nem különösebben fontos, mert ha leomlik, akkor 100 helyett már „csak” 99 lehetősége marad érvényesülni.
Egy férfi énekes nem retteg, ha éjfélkor rá támadnak a rajongó nők, hanem örül, hogy ilyen népszerű.
Egy nőnek azonban szűkebbek az érvényesülési lehetőségei, kb. 5 lehetőség egyike a prostitúció. Tehát a vágykeltés és a beteljesítés közötti fal leomlása egy férfi lehetőségeit 1%-kal szűkíti, egy nőét pedig kb. 20%-kal. A nők fokozottan érdekeltek a válaszfal fenntartásában, és fokozottan védendők e tekintetben. Ha egy producernő készteti szexre a színészeket, az 1% lehetőségcsökkentés a szexet megtagadók számára, fordított esetben viszont drámai, 20%-os az esélyszűkülés.
3. Az USA-ban megszokott, hogy a társadalom fontos intézményei magánkézben vannak: pl. a jegybank, a média és a szórakoztatóipar. A jegybank azonban köteles hivatalos monetáris politikát, a média képviselői pedig hivatalos hírpolitikát, folytatni. Megfontolandó, hogy a szórakoztatóipar képviselői is kötelesek hivatalos társadalmi mobilitáspolitikát megvalósítani. A hírnév kapuőreként Harvey Weinstein nem magánzó, hanem közfeladatot ellátó személy, köteles ennek megfelelő szexuáletikával viselkedni.
4. A nyugati civilizáció nagy ígérete, hogy tehetséggel és szorgalommal bárkiből bármi lehet, mégpedig prostituálódás nélkül. Harvey Weinstein magatartása aláássa az ebbe vetett bizalmat, így fokozott szigorral ítélhető el/meg.
5. A botrány arra is felhívja a figyelmet, hogy Weinstein a jéghegy csúcsa. Probléma pedig nem a csúccsal, hanem a jéghegy egészével van, azt kell felderíteni és felszámolni. Egy átfogó amerikai vizsgálat után marad akár egyetlen vezető is a helyén a szórakoztatóiparban? És Magyarországon?
Remélem, e támpontok segítenek kifejteni, mi is a gond Harvey Weinstein viselkedésével.

2017. október 13., péntek

Két szexbotrány tanulságai

Az utóbbi hetekben két ellentétes polaritású szexügy kavarta a nemzetközi kedélyeket, bár hozzánk csak az egyik hullámai jutottak el.
Szexbotrány 1: lemondott az amerikai konzervatív „életpárti” Tim Murphy képviselő, miután kiderült, hogy szeretőt tart, akit abortuszra próbált rábeszélni. A hölgy SMS-ben furcsállta, hogy partnere nyilvánosan a magzati életért áll ki, magánban pedig magzatelhajtásra biztat. A képviselő SMS-válasza: a beszédeimet a stáb írja, szóltam is nekik, ne írjanak ilyen kiakasztó szövegeket. Magam fogom írni a beszédeimet... Murphy társszerzője egy törvényjavaslatnak, amely betiltaná a 20 hétnél idősebb magzaton végzett abortuszt. A botrány nyomán levonta a következtetést és leköszönt. Poén: később kiderült, hogy a szerető mégsem terhes; továbbá, nem valószínű, hogy a törvényjavaslat átmegy a szenátuson. A magyar sajtó valami miatt nem találta érdekesnek ezt az ügyet.
Szexbotrány 2: egy időre visszavonult a filmezéstől, és pszichiátriai segítséget kért Harvey Weinstein Oscar-díjas hollywoodi producer, miután kiderült, hogy több, mint 20 éve viselkedik szexuális ragadozóként, kihasználva a körülötte forgolódó színésznőket és egyéb hölgyeket. Legalább nyolc nő állítja egybehangzóan, hogy Weinstein „híressé teszlek” szöveggel húzta be őt az ágyába. Közvélekedés szerint a szakmában mindenki tudta, miket művel, mégsem szólt senki, hanem falazott neki. Erről az ügyről a hazai sajtó is bőségesen beszámolt. Emma Thompson szerint Weinstein csak a jéghegy csúcsa, a sikerre vágyó nőket prédának tekintő „sajátos” rendszer véletlenül lebukott nagyragadozója, egy a sok közül. Bőven maradt még kivizsgálnivaló.
A botrányok ellentétes előjelűek: az első főszereplője vizet prédikál, és bort iszik. Klasszikus eset, klasszikus tanulsággal: annak akarj látszani, aki vagy, különben bajba kerülsz. A második főszereplője vidáman bort prédikál, és mindenki megdöbben, amikor kiderül, hogy... tényleg bort iszik. Tanulság?
A filmipart a sztárok szexuális vonzereje tartja el. Aki szexbálványnak jelentkezik, milliókat akar elcsábítani... virtuálisan, milliókért. Persze elég gyakran a nem-virtuális csábítástól sem riad vissza. Ebből él a bulvársajtó, ettől csorog a tabloidolvasók nyála.
Mégis, valahogy nincs rendben, ha egy producer vámszedőként megsarcolja a szexepilt. Hogy pontosan miért nincs rendben, arra nem is olyan könnyű meggyőző érvelést írni. Hátha az olvasóknak sikerül: kérem, fejtsék ki, miért problémás Weinstein magatartása. A hírnév kapuőre – valamilyen értelemben – hivatalos személy?

Fedezzük fel magunkban a lutheránust!

A reformáció évfordulóján kidurrogtattam pár helyen pár biztosítékot a kommentjeimmel, miszerint Luthernek egyetlen hittémában sem volt átütően igaza, mindent félreértett, mindent túl- és félrereagált... miközben politikai és gazdasági értelemben véve mindenben igaza lett. Erről a lehetséges kombinációról persze sejtelme sem volt.
Most Luther világi eredményeit szeretném dicsérni: mindannyian Luther reverendájából bújtunk elő. Fedezzük fel magunkban és embertársainkban a lutheránust.
Martin Luther találta fel a decentralizált, demokratikus egyházi szervezetet. A hitben ez csapnivalóan működik, a világi életben viszont csodálatosan. Luther nélkül nem lenne modern demokrácia, ahogy a keleti tekintélyelv vagy a muszlim alávetés szerint élők körében nincs, és várhatóan nem is lesz.
Martin Luther dolgozta ki a szorgos iparkodás elvét. A hit felől nézve ez legfeljebb opcionális (végső soron értelmetlen), a világi boldogulás és jólét szempontjából viszont irányadó. Az emberiség jólétben élő fele Luther alapján igyekszik, és hamarosan az egész emberiség iparkodni fog, mert jólétben akar élni.
Platón után Luther volt a következő, aki önálló gondolkodásra és kritikai megfontolásra biztatta az embertársait. Ilyen hozzáállás nélkül nem beszélhetnénk modern értelmiségről.
Szintén Luther hozta divatba a látásmódot, hogy ki-ki maga felel a boldogulásáért/üdvösségéért, és hogy a közösség ebbe minél kevésbé avatkozzon bele. Amit nyugaton elértünk az egyén autonómiája és tiszteletben tartása terén, azt Luthernek köszönhetjük, és nem Rómának, pláne nem Bizáncnak.
Ha közelebbről megnézzük, mi ellen és milyen alapon protestált Luther, a számára fontos ügyek mindegyikénél kiderül, hogy vagy meg sem értette a tiltakozása tárgyát, vagy számos opció egyikét vélte az egyedülinek, és mindezt vállalhatatlan stílusban adta elő. Azonban, ha nem hiszi megértésnek a félreértést, és kötelezőnek a fakultatívat, honnan vette volna a merészséget és a lendületet az átütően jónak bizonyult világi ötletei végrehajtásához?! Az utókor felől nézve: Luther páratlanul sikeres hályogkovács volt, aki egész életében „az egyetlen hozzáértő” szemésznek vélte magát. Mit számít ez, ha közben – szalonnás bugylibicskával – lemetélt a szemünkről pár hályogot?
Az emberiségnek jó oka van elfelejteni a „hitújítót” (semmi hasznosat nem tett a kereszténységbe, ami nélküle nem lenne benne), és ünnepelni a társadalomreformert (számos olyan dolgot tett a világlátásunkba, az életfelfogásunkba, ami előtte másképp volt, és nagyon hiányozna, ha ma nem lenne benne). Még néhány biztosítékot kidurrantva: jelentős részben Luthernek köszönhetjük azt a világi hozzáadott értéket, amitől Zarathusztra, Mohamed, a Buddha és mások követői sehol sincsenek jólétben, demokráciában, toleranciában a Messiás Jézus követőihez képest.

2017. október 8., vasárnap

Természettudomány vs. hit?

Az utóbbi években számtalanszor kifejtettem a legváltozatosabb fórumokon, hogy a természettudománynak semmi köze a hithez, és fordítva. Közben tömörödött az érvelés, bízom benne, hogy ma már kompaktul érthető.
A természettudomány a látható-tapintható valóságot vizsgálja következetesen, módszeresen, változatlannak tételezve a törvényeit. A természettudomány hatókörébe tartozó objektumok és jelenségek viselkedése modellezhető, előrejelezhető, a velük kapcsolatban végzett kísérletek tetszés szerint megismételhetők, ellenőrizhetők. A természettudomány világa emberi irányítás alatt áll. Kifürkészhető.
A hit pedig egy – emberi nézetben – következetlen, változó és kiszámíthatatlan Istenre vonatkozik, akivel kapcsolatban nincs látható-tapintható adatunk, akinek a viselkedése nem modellezhető, nem kiszámítható, és akivel nem lehet sikerrel kísérletezni. Isten világa definíció szerint nem áll emberi irányítás alatt. Kifürkészhetetlen.
A két terület közötti kibékíthetetlen ellentétből következik, hogy a természettudománynak nem tárgya az Isten-kérdés, a hit pedig nem tud a maga szempontjaival sikeresen beavatkozni a természettudományba. Egy természettudós lehet hívő vagy sem, a természettudománytól ehhez nem kap határozott támpontokat. Egy hívő pedig lehet egyben természettudós is, ha szellemileg tisztességesen vizsgálja a látható-tapintható valóságot, és nem kever bele hitbéli meggyőződéseket.
Konkrét példa: Isten létét nem lehet olyan alapon vitatni, hogy műszereink sehol sem mutatták ki (ez műszerrel definíció szerint soha sem fog sikerülni); az evolúciós modell megalapozottságát pedig nem lehet olyan alapon vitatni, hogy a folyamat külső intelligencia beavatkozásának az eredménye is lehet (a természettudományos módszertan kizárja a hatóköréből a külső intelligenciát, függetlenül annak potenciális lététől).
Ha az ujjamat egymás után százszor bedugom a konnektorba, százszor megráz az áram. Szólhatok száz ismerősömnek, hogy ők is próbálják ki, az eredmény nem marad el. Na most, Istennel semmi ilyet nem lehet előadni, mert az áram a mi irányításunk alatt áll, Isten pedig szuverén. Ha a gravitáció is szuverén lenne, és kiszámíthatatlanul viselkedne, a gravitáció is kívül esne a természettudomány hatókörén.
A természettudósok némelyike azért beszél – illetéktelenül – a hit ellen, mert szeretné, ha csökkenne a vallások befolyása. Ilyenkor érzelmi, és nem tudományos alapon beszél. Jogos az illetéktelenségére rámutatni. Nem jogos, nem helyes, és nem is okos dolog a hatásköri túllépést túlreagálva beleszólni pl. az evolúciós modellbe (legalábbis nem külső intelligenciára hivatkozva).
A természettudomány kritizálható a saját módszertana szerint (látható-tapintható, következetességi vagy mérési alapon), a hit pedig kritizálható az Istennel kapcsolatos kinyilatkoztatásokkal és feltételezésekkel összhangban (vagy azok ellentmondásaira hivatkozva), de a két ellentétes módszertan nem keverhető, mert így csak elbeszélhetünk egymás mellett.
Megfontolandó: ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy csak a látható-tapintható, módszeresen leellenőrizhető valóság releváns, akkor irrelevánsnak kellene tekintenünk egyebek mellett a szeretetet, a szépséget és az emberiességet. Feltételezésem szerint ezt nem szeretnénk, különösen a harmadikról lenne fájdalmas lemondani. Nincs okunk tehát a relevánsnak tekintett dolgok körét a látható-tapintható és tudományosan kiszámítható dolgokra korlátozni.
Az emberiesség persze nem szuverén létező... Mivel Isten unikum, egyetlen a maga nemében, vele kapcsolatban nincs szilárd érvényű párhuzamunk. Legfeljebb intuitív alapon mondhatjuk, hogy aki szerint az emberiesség releváns, annak jó oka van Istent is relevánsnak tekinteni. Történelmi-tapasztalati adat, hogy az Istent irrelevánssá minősítő társadalmakban csakhamar az emberiesség is irrelevánssá vált, és hogy ezek a társadalmak rövid időn belül összeomlottak.

2017. október 5., csütörtök

Hogyan nyerhetne választást az ellenzék?

A legegyszerűbben és legbiztosabban úgy, ahogy a Fidesz: migránsellenességgel, rendpártisággal. A mai helyzetben ez láthatóan működik, sőt mintha csak a Maslow-féle szükséglethierarchiának ez az alapszintje működne. Igaz, közben az ellenzéknek ki kellene lépnie a bőréből, meg kellene tagadnia a legszentebb dogmáit.
Kérdés, megérné-e. És ha az a döntés, hogy igen, hitelesnek tűnne-e a választók szemében egy hirtelen Fidesz-epigonná változó ellenzék.
Elvégre, a választó dönthet úgy, hogy az epigon helyett a valódira szavaz, és az ellenzék máris ott van, ahol a part szakad: lerombolta a hitelességét, a semmiért.
Kivéve, ha machiavellista módra választást nyer fideszes retorikával, majd a gyakorlatban mégis a szent dogmáit valósítja meg. (Választási ígéretként kerítést magasít, majd a valóságban kerítést bont.)
Ezzel a módszerrel nyert választást Emmanuel Macron Franciaországban: védelmet ígért, mint a szélsőjobb, majd elkezdte erősíteni Európát... A hazai ellenzéknek nem kellene messzire mennie machiavellista példáért. Más kérdés, milyen karrierre számíthat egy nyíltan machiavellista politikus.
Vagy ha az a döntés, hogy fontosabb a hitelesség, akkor logikus, hogy az ellenzék nem akar pürrhoszi győzelmet aratni, és inkább marad ellenzékben újabb négy évre, kivárva a kedvező változást, mint hogy feladja a szent hittételeit.
Ebben az esetben Gyurcsány Ferencnek van igaza, aki régóta ilyenformán érvel. És nem világos, min durcult be Botka László. Emlékeztetőül: a politika a lehetséges művészete, nem a sértődésé.

2017. október 3., kedd

Quo vadis, magyar ellenzék?

Az előző posztom óta eltelt jó néhány hónap, és az uborka csak zöldül tovább...
Botka László lemondása a miniszterelnök-jelöltségről újabb uborkazöldítő fejlemény. Legalább háromféleképpen értelmezhető.
1. Megpróbálta erővel összeszorítani a széttartó ellenzékieket, de nem volt hozzá elég erős. Szeretett volna hinni saját magának, de ehhez sem volt ereje. Nehéz a pálya. Az ellenzéki térfélen mindenkinek fontosabb a saját pecsenye sütögetése, mint a kormányváltás. Ideértve Botka Lászlót is, hiszen ha sikerül a terve, az övé lett volna a fő pecsenye, ennek hiányában pedig megsértődött – ha nincs jackpot, akkor inkább ne legyen semmi. Pedig ha komolyan veszi a saját érvelését, miszerint a kormány leváltható a vezetésével, akkor lemondás helyett elszánt retorikával mutatja meg, mire képes. Így azt mutatta meg, mire nem képes. Őszintén szólva, a szegedi polgármesterként régóta népszerű Botka László az országos porondra lépve olyan esetlenül botladozott, mint a fedélzetre leszálló albatrosz. Felejthetetlen óriásplakát-szlogenje („Fizessenek a gazdagok!”) az évtized viccének bizonyult, és – finoman szólva – megrendítette a bizalmat nem csak a nagypolitikai alkalmasságában, hanem a szellemi épségében is. Volt ugyanis egy korábbi politikai rendszer, amely megvalósította a szlogent, bele is bukott, és a hátunk közepére sem hiányzik.
2. Másfelől meglehet, hogy a vádaskodó retorikával előadott lemondás valójában beismerés: Botka úr is belátta, hogy nem akkora kaliber, amekkorát a helyzet kíván, és hogy nem sikerült felnőnie a feladathoz. A Gyurcsány Ferenccel folytatott ügyetlen szkanderezés sem tett jót neki, mert nem átütő sikert hozott, hanem meddő állóháborút. Ebben a forgatókönyvben viszont illett volna megnevezni valakit, aki Botka úr szerint alkalmasabb. Például Gyurcsány Ferencet.
3. Harmadfelől, Botka László talán erkölcsi aggályoktól hajtva mondott le: a ringben töltött rövid idő alatt megtapasztalta a besározódást, és nem tetszett neki a kevéssé wellness élmény. Elméletben bizonyára szép lenne a kupleráj királyává válni, és közben szűznek látszani – de a nagypolitikában még soha senkinek sem sikerült. Ebben az értelmezésben Botka úr levonta a dávidibolyai tanulságot, és csalódottan hazament simogatni a kalapgyűjteményét.
Ma nem látszik olyan ellenzéki figura a politikai sakktáblán, aki reális eséllyel indulhatna a kormány ellen. Szél Bernadett, aki magánszemélyként nekem nagyon szimpatikus, szintén nem miniszterelnöki kaliber. Gyurcsány Ferenc, akit vérbeli nagypolitikusnak tartok, csiki-csuki szereplő: nélküle az ellenzéknek esélye sincs győzni, vele viszont hiába van rá esélye, borítékolhatóan nem tudja azt kihasználni. Bajnai Gordon nem akkora favorit, mint amennyire „libás” híre kerekedett, Karácsony Gergely és Fodor Gábor pedig nem vérbeli nagypolitikusok. A karizmájuk homorú, azaz befelé dudorodik. Még egy koalát sem tudnának meggyőzni arról, hogy az eukaliptusz finom.
Kihagytam valakit? Hamarosan kiderül. A legzöldebb uborkaszezonban is adódhat meglepetés.

2017. május 5., péntek

Ki nyer jövőre (2018-ban)?

Ahogy a vasárnapi francia elnökválasztás végeredménye erősen valószínűsíthető (Emmanuel Macron lekörözi Marine Le Pent), úgy a jövő évi magyar választás eredménye is jól modellezhető, sőt ha a jelen helyzet folytatódik, borítékolható. Íme.
Az evolúciós-egzisztenciális-közjószolgálati hármas lesz a döntő.
A kormány azt állítja, veszélyben a jövőnk, a civilizációnk. Kívülről veszélyeztetik a bevándorlók és menekültek, belülről a veszéllyel mit sem törődő ellenzék, középen pedig a kontinensünket szükségtelenül menekültekkel elárasztó brüsszeli szakpolitika-formáló apparátus.
Magam is így látom, de nem kívánom az olvasó helyett eldönteni, tényleg így van-e. Ki-ki gyűjtsön adatot, mérlegeljen, és ennek alapján alakítsa ki a saját álláspontját.
A magyar ellenzék azt állítja, a veszély nem valós, hanem hatalommegtartó céllal kitalált. Igaz, sorok között hozzáteszi, hogy amennyiben a bevándorlók/menekültek létszámfölénybe kerülve átveszik felettünk az irányítást, az nem probléma. Vagyis nem a jelenséget és annak valószínűségét vitatja, hanem csak azt, hogy a valószínűleg bekövetkező jelenség tényleges probléma lenne. Példa: a kormány szerint aki autóba ül, csatolja be magát, mert a balesetveszély számottevő, és öv nélkül nagyobb lesz a sérülés – lárifári, mondja az ellenzék, felesleges magunkat becsatolni, mert a baleset esélye számottevő ugyan, a sérülés öv nélkül tényleg súlyosabb lesz, ám a súlyos sérülés mint olyan nem valós probléma. Én úgy látom, az ellenzék nem gondolta át ezt az üzenetet, de ezt sem kívánom eldönteni az olvasó helyett. Ki-ki alakítsa ki a saját álláspontját.
A brüsszeli apparátus érvelése megegyezik a magyar ellenzékével: a tömeges bevándorlásból azért nem lesz baj, mert ezt ideológiánk definíciós szinten kizárja. Vagyis minden pont úgy alakulhat, ahogy a magyar kormány állítja, ám attól még brüsszeli definíció szerint nem lesz probléma – ha az áldozatok esetleg annak gondolják, akkor tévednek, ideológiailag képzetlenek. Tényleg lehet, hogy felrobbansz, de ez említésre nem méltó egyéni diszkomfort, nem adódik belőle közfeladat. Nos, erről is ki-ki alakítsa ki a saját álláspontját.
Példa: a kormány szerint jövőre valószínűleg kávét akarsz majd inni, és nála lesz az egyetlen kávéfőző; az ellenzék elismeri, hogy nála nem lesz kávéfőző, de biztosan tudja, hogy nem akarsz kávét inni... Brüsszelnek sem lesz kávéfőzője, és zordan leszögezi, hogy az európai értékeknek ellentmondana, hogy kávét kérj. Ejropéerként lásd be, nem vagy rá jogosult. A három szereplő közül csak egy készült fel az eshetőségre, hogy te, ideológialag talán kifogásolható módon, kávézni akarsz.

Megfontolandó

- A magyar politikai piacon jelenleg a közjó képviselete az értékmérő. Az nyer, aki a választók szerint hitelesebben képviseli a közjót. Aki a közjó létét sem ismeri el, az nulla értéket testesít meg.
- A kormány a közjóra hivatkozva kormányoz – az ellenzék szerint „közjó” mint olyan nem is létezik; akkor miért akar „köz”hatalmat és „köz”pénzt? Ez önlenullázó stratégia.
- A kormány szerint a határon túli magyarok szavazzanak – az ellenzék szerint ne; olyan ötlet, mint a nyugdíjasokkal megszavaztatni, hogy a jövő hónaptól ne kapjanak nyugdíjat.
- A kormány törődik a népszerűséggel – az ellenzék lenézi a „populizmus”-t; pedig választást legalább 50,1%-os népszerűséggel lehet csak nyerni.
- A kormány gyakorlati jólétet teremt – az ellenzék elvi értékekre gyúr; ingyen sör és virsli helyett über„jogállam”, vagy mindkettő? Jó csomag ez pl. a közjó szempontjából?
- A kormány a sikeres közösséget hangsúlyozza – az ellenzék a szabad egyént. Nincs örök szabály arra, hogy mikor melyik a nyerő, de az egyéni szabadsághoz előbb kell egy sikeres közösség.
- A kormány biztonságot és működőképességet garantál, és elhanyagolja az elegáns nemzetközi stílust – az ellenzék elegáns nemzetközi stílusra törekszik, de mi lesz a többivel?
- Bármit mond a kormány, az ellenzék mechanikusan, gondolkodás nélkül kijelenti az ellenkezőjét. Mire lesz ez elég? Milyen képet ad az ellenzék ésszerűségéről, kormányképességéről?
- A kormány frappáns jelmondata: a haza nem lehet ellenzékben. Mit mond erre az ellenzék? Habozás nélkül az ellenkezőjét?
Így az események jelen szakaszában már elég adattal rendelkezünk a 2018-as választás eredményének borítékolásához.
1. A kormány várhatóan folytatja a veszélyjelenséget tudatosító retorikát, és a védekezés egyetlen eszközeként (kávéfőzőként) ajánlja magát.
2. Az ellenzék várhatóan nem a jelenség valószínűségét, hanem annak probléma jellegét tagadja. (No kávé – no problem.)
3. A brüsszeli apparátus szintén nem a jelenséget, hanem annak veszély voltát cáfolja. Főzője nincs, ellenben van tíz érve, hogy te miért nem kér(het)sz kávét.
4. A választó ebből annyit ért, hogy – ha szerinte fontos védekezni/kávézni, akkor – az egyetlen lehetőség tényleg a jelen magyar kormányra szavazni. Ha szerinte nem fontos védekezni/kávézni, akkor értelemszerűen mindegy, kinél van eszköz.
5. A magyar kormánynak a dolgok változatlan menetét feltételezve legalább 90%-os esélye van az újraválasztásra.
6. Ismeretlen apróság, hogy a magyar választók többsége veszélynek tartja-e a kormány retorikájában említett jelenséget, vagy az ellenzékkel és Brüsszellel egyetértve nem lát valós veszélyt.
7. Ha a választók többsége szerint a kormány által emlegetett jelenség jöhet nyugodtan, nem veszélyes, akkor a kormány elveszíti a legerősebb érvét, és a választás kimenetele bizonytalanná válik. (A többség nem kér kávét, sem főzőt.)
8. Ha az ellenzék és a brüsszeli apparátus rádöbben, hogy lefedetlenül hagyott egy kulcsterületet (miszerint a többség jó eséllyel kér kávét), és kidolgoz egy alternatív megoldást, a választás eredménye szintén bizonytalanná válik. E téren azonban mind az ellenzék, mint az apparátus ideológiailag gátolva van, a védelem/kávé felkínálását „tiltja a vallása”, ezt értékrendi kudarcként élné meg. Az ideológiavezéreltek furcsasága, hogy inkább veszítenek egy körben, mint hogy „megszentségtelenítsék” az ideológiát. Hosszú távon hasznosabbnak tartják az ideológiai tisztaságot. Így a hiányzó kulcsterület lefedése nem valószínű, a kormánynál marad az egyetlen kávéfőző.
9. Az elérhető legjobb szociálpszichológiai modellek szerint az evolúciós-egzisztenciális fenyegetettség adu ász érv, így ha a kormány fenn tudja tartani a fenyegetettség érzetét a választói többségben, akkor a 2018-as választás előre lejátszott meccs. Abraham Maslow szükséglethierarchiája alapján sem az ellenzéknek, sem Brüsszelnek nincs esélye. A választás persze akkor dől el, amikor minden cédulát megszámoltak, az eredményt bejelentették és elfogadták.
10. A két apró bizonytalanság tehát, hogy sikerül-e fenntartani a fenyegetettség érzetét, illetve hogy a fenyegetettség tényleg mindent vivő érv lesz-e a többség szemében.
Kiderül a következő lármás (ám az elemzendő lényeget tekintve unalmas és eseménytelen) hónapok során. Lázas sürgölődésnek látszó uborkaszezon várható. Ha egy darabig nem írnék, annak oka, hogy nem kommentálom az uborka zöldülését.

2017. május 4., csütörtök

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 3. rész

3. lépés – az önmérséklet begyakorlása
Egy idealista sosem látja úgy, hogy vissza kellene magát fognia az ideál felé vezető úton – kerüljön bár, amibe kerül. Tényleg nem logikus, hogy amit ma megtehetsz, miért halasztanád holnapra, holnaputánra, jövő évre, vagy még későbbre.
Rögtön logikussá válik azonban, ha az ideál erőltetett menetben történő hajszolásának árát és a társadalmi ökoszisztémát beépítjük a modellbe. Az ideál felé haladást azért érdemes fékezni, hogy ne legyen túl nagy a közben elkerülhetetlen szenvedés, és hogy ne romboljuk le a társadalmi ökoszisztémát.
Kant például beláthatja, hogy végül is, rossz ötlet az igazmondás oltárán feláldozni a legjobb barátját (agyonveretve őt a baltás gyilkossal). Ennyit nem ér meg az ideál, tehát bár ma is elérhetnénk, az emberségesség jegyében mégis inkább alkalmasabb időpontra halasztjuk ezt a dolgot.
A kommunisták beláthatják például, hogy a kommunista ideál nem ér meg több tíz millió „osztályidegen” és egyéb másként gondolkodó áldozatot – ami a kommunizmusból jó ötlet, az az önérdeket belátva automatikusan meg fog valósulni, hosszú távon. Ami pedig nem jó ötlet belőle, az nem baj, ha nem valósul meg sem rövid, sem hosszú távon. Későn jövő belátás? Utólag hasznos módszertani tanulság lehet.
A mai bal-liberálisok is beláthatják, hogy a liberális demokrácia kierőltetése az iszlám világban nem ér meg idén egymillió négyszázezer éhen haló afrikai gyermeket, és az emberiesség jegyében békén hagyhatják az iszlám alapú államokat. Végül is, ami a liberális demokráciából jó ötlet, az hosszú távon az önérdek alapján meg fog valósulni. A többiért meg nem lesz kár. Ebből bizony a muszlim harcosokkal való rövid távú megegyezés következik. Ha ők nem dúlják fel Afrikát, nem halnak éhen a gyerekek. Hadd legyen az ő életük és jólétük fontosabb az ideál kompromisszummentes hajszolásánál.
A társadalmi ökoszisztéma tisztelete
Minden környezetvédő tudja, hogy az ökoszisztémához intelligens körültekintéssel kell közelíteni. Az nem úgy van, hogy kiirtunk egy unszimpatikus állatot, és attól kezdve minden rendben lesz. Az unszimpatikus állat ugyanis táplálkozott valamivel, ami el fog szaporodni, így az elméleti ötletünk végül katasztrofálisan rossznak bizonyul. Ezt minden környezetvédő tudja, és el is tudja magyarázni bárkinek, aki radikálisan átalakítaná az élővilágot.
Mármost, a társadalom is ehhez hasonló ökoszisztéma, kölcsönös függésekkel. Nem tudjuk rövid távon úgy átalakítani a társadalmi tényezők oksági láncolatát, hogy abból ne legyen nagy baj. Ez a lassú, óvatos, apró, utóellenőrzött lépések terepe.
Mielőtt belépsz egy másik ember lelki világába, vedd le a cipődet – mondja a bölcs pszichológus. Mielőtt zsebkéssel műteni kezdenéd a társadalom szerinted hályogos szemét, ismerd meg a szem bonyolult rendszerét, nézd meg a zsebkésed élét, gondolkodj el az alkalmasságodon, egy esetleges műhiba következményein, és a felelősségeden – teszem hozzá én.
A fentiek belátásával elérhető önmérséklet milliók életét mentheti meg, már idén.
- vége -

2017. május 3., szerda

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 2. rész

2. lépés – szakítás az idealizmussal
Egy idealista úgy látja, hogy a 99%-ig teli pohár valójában üres, és türelmetlenül követeli a maradék 1% betöltését. Nem tud nyugodni addig, amíg a legapróbb tökéletlenséget sikerül felfedeznie. Az idealista veszélyes, mert szélsőséges, radikális, intoleráns. A „csak” jó megoldás neki sosem elég jó. Irreális igényekkel lép fel, ugyanakkor érzéketlen az ötletei árára. Végül is, nem neki fáj...
Kantot nem érdekelte a legjobb barátjának halála, számára a „ne hazudj elv” könnyedén megért ennyit. A kommunisták nem érzékenyek az emberek tömeges halálára, szerintük ez csekély ár az eszme érdekében. A bal-liberálisok a mai tudatállapotukban nem érzékenyek 1,4 millió afrikai gyermek éhhalálára. Mi ez a jövőképük ideájához képest? Vajon lesz-e más tudatállapotuk?
Az idealizmus azzal is összefügg, hogy a bal-liberális értékrend főleg értelmiségieket vonz, akik nem rendelkeznek gyakorlati tapasztalatokkal, és nem is tartják fontosnak a gyakorlatot. Egy idealistát nem szabad bevonni az autófejlesztésbe, mert szerinte a megfelelő fogyasztás 0,0 l/100km. Az autóiparban nem is dolgoznak idealisták. Sajnos annál többen működnek világméretekben, a nemzetközi szervezetekben. Én azt mondom: menjenek kapálni. De ez csak egy a sok lehetőség közül, rájuk bízom, hogy találjanak maguknak ártalmatlan, a fölös energiáikat lekötő gyakorlati tevékenységet. Ez a Nobel-díjas bal-lib közgazdászokra is vonatkozik – imádkozzunk, nehogy valahol az emberekre kényszerítsék a sok ezer oldalon leírt fantáziadús badarságaikat, amikkel tönkretennék a világot.
Miért ne legyünk idealisták? Azért, mert a világ állapotát nagy önszabályozó rendszerek határozzák meg, így a világ fejlesztésében nincsenek sürgős feladatok, nincs szükség türelmetlen értelmiségiekre. A háttérbe húzódásuk ellenben sokat javítana a világ állapotán.
Hogyan teszik a nagy önszabályozó rendszerek fölöslegessé, sőt nem kívánatossá a beavatkozást? Ha Sztálin elfogadja, hogy a piac és a magánérdek jobban szabályozza a termékek választékát és elérhetőségét, mint az állam, akkor (talán) lenyugszik, és nem akar mindent kézzel vezérelni. Ha belátja, hogy a kiegyensúlyozott sajtó (nagyjából) a közérdeket képviseli, akkor nem akarja megmondani, hogy mit írjanak, legfeljebb létrehozza a maga alternatív sajtóját. Mint Trump vagy Orbán. Ha Mao Ce Tungot felvilágosítják az ökoszisztéma működéséről, nem irtatja ki a verebeket, és egy év múlva nem hal éhen 30 millió honfitársa.
Ha bal-libék elfogadják, hogy a legtöbb ember (nagyjából) tisztában van a maga érdekeivel, és hosszú távon azokat követi, akkor nem akarják az emberiségre rálőcsölni a nem működő tömeggyilkos ötleteiket. Érdemes bízni embertársaink képességeiben. Külső megoldások helyett a tudatos érdekérvényesítést célszerű hangsúlyozni és fejleszteni.
Konkrétan ma: nem kell megmondani az iszlám alapú társadalmaknak, hogy miről mit gondoljanak; fogadjuk el a döntéseiket, és mindjárt nem lesz szükség beavatkozásra. Töröljék el a halálbüntetést? Az ő fejlettségi fokozatukban ez bődületes ökörség lenne! A társadalmaik nincsenek rá felkészülve. Még a keresztény alapú társadalmak sincsenek. Lehet, hogy soha egyetlen társadalom sem lesz erre az idealista elgondolásra igazán felkészülve. A reális elvárásainkat pedig hatékonyabban tudjuk érvényesíteni kereskedelmi megállapodások formájában. Az egyiptomi muszlimok ne zaklassák ezer módon a kopt keresztényeket? Jogos elvárás. Nem Ferenc pápának kell szeretettől csöpögve mosolyognia erről a nagymecset sejkjével, aki szemrebbenés nélkül hazudik – ez így nem működik. (És a koptok kiirtásához vezet, ami megint csak a jó érzésű embereknek fájna, bal-libéknek cseppet sem. Nekik fontosabb az elvi ideál, hogy a koptok gyilkosaira már ne legyen halálbüntetés. Hogy közben eltűnnek a koptok? Na és?!) Kegyesen eredménytelen parolázás helyett egy datolyakereskedelmi megállapodásba kell foglalni a koptok egyenjogúságát – ez működik. Emberi jogi poharunk sosem lesz tele (a legtöbb halnak nem lesz szárnya, a madárnak sem nő kopoltyúja, a férfiből nem lesz gombnyomásra nő, stb.), mégis jobb eredményt érünk el a gyakorlatban a jól megfontolt egyéni érdekre építve, mint az erőszakos idealista nyomulással.

2017. május 2., kedd

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 1. rész

Nem elég szembenézni azzal, hogy a bal-liberalizmus butít, nyomorba dönt és öl: idén egymillió négyszázezer gyermek halhat éhen Afrikában a bal-liberális ideológia csőlátó világrontása miatt. Nem kellene, hogy így legyen, ám hogy tényleg ne legyen így, ahhoz gyakorlati szemléletváltásra lesz szükség. A szelektív hulladékgyűjtés sem állhat meg a szeméthalom láttán érzett szégyennél, hulladékgyűjtő és útmutató is kell hozzá. Ebben a sorozatban igyekszem leírni, mit tehet egy, az ideológiája gyilkos hatásaira rádöbbenő bal-liberális a közös világunkért.
1. lépés – a szembenézés
Ha a bal-liberalizmus nem hirdetné, hogy minden vallás egyenlő(en butaság), és mindenhol egyformán kialakítható a világi liberális demokrácia, akkor az emberiség nem nyugati része (kb. 6,5 milliárd a 8 milliárdból) viszonylag békén lenne hagyva a maga kultúrájában. Ha a baloldali összetevő nem akarna „haladó szociális igazságot” olyan népeknek, amelyek többségileg nem kérnek belőle, a hagyományos társadalmak megtarthatnák a hagyományaikat, és fokozatosan fejlődve nem hullanának szét. Ha a liberális összetevő nem túlozná el a szabad piac mindenhatóságát, akkor a gyengébb gazdaságú országok nem esnének az erősebbek fogságába. Ha a fejlesztési pénzeket nem bal-lib feltételekkel kényszerítenék rá a fejletlenebb államokra, azok nem kerülnének adósságcsapdába, és aktívan vállalnák a felelősséget a saját sorsukért. Ez esetben nem kellene minden évben több millió gyermeknek éhen halnia – valamint egy sor további előny is megjelenne. Ha a bal-liberalizmus felelősséget vállalna a világ lakóinak tényleges jólétéért, mielőtt hályogkovácsolni kezd, akkor a világ szebb és boldogabb hellyé válna.
Miért pont a bal-liberalizmus, és csak a bal-liberalizmus a fentiek felelőse, a kritika célpontja és a változás eszköze? Miért nem a vallás, a maradiság, a mélyszegénység, az írástudatlanság, az éghajlatváltozás, a klímaszkepszis, a radikalizmus, a konzervativizmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a diszkrimináció, a hímsovinizmus vagy éppen a jobb-liberalizmus – hiszen ezek mind léteznek, és több-kevesebb ártalom is fűződik hozzájuk?
Azért épp a bal-liberalizmus a felelős, a célpont és az eszköz, mert a többi tényező már elég sarat kapott, és elég sok sár is ragadt rá ahhoz, hogy tudatosan kezeljük, és az érintettek ne dőlhessenek hátra büszkén, elégedetten, hogy a portájukon minden rendben van.
A bal-liberalizmus azonban eddig olyan ügyesen manőverezett, hogy sem sarat nem kapott, sem felelősség nem ragadt rá, így a bal-liberálisok egyedül maradtak a porondon azzal a hozzáállással, hogy büszkén, elégedetten nyomulnak abban a tudatban, hogy náluk minden rendben van, az ő portájukon nem kell söpörni, hanem ők söprik fel az egész világot. Nos, egymillió négyszázezer afrikai gyermek éhen halasztása (csak idén) nincs rendben. Van mivel szembenézni bal-libéknél, van mit söpörni a bal-lib portán, és nincs mit nyomatni világméretekben, nincs mivel felsöpörni az egész világot. Eljött a szembenézés és változtatás ideje.
Folyt. köv.

Mentsük meg az éhező gyermekeket!

Tegnap írtam az ideológiai gondolkodás világrontó hatásáról. Máris itt a gyakorlati példa: az UNICEF arra figyelmeztet, hogy Afrikában idén nyáron hatalmas éhínség várható, többek között 1,4 millió gyermek van közvetlen életveszélyben.
Mi a felháborító helyzet oka? Az UNICEF szerint 1. a mélyszegénység; 2. az éghajlatváltozás; 3. a háborúk és konfliktusok; 4. a rossz kormányzás; 5. és egyebek.
Ezzel szemben a valóság: muszlim harcosok dúlják fel Afrika számos régióját, ahol a lakosság nem tud vetni, aratni, termelni, pásztorkodni. Ez az idén nyáron tetőző éhínség konkrét és kézzelfogható oka. Miért nem ezt mondja az UNICEF?
Mert tiltja az ideológiája. Az UNICEF ideológiája szerint az éhíségnek csak valami személytelen, absztrakt, diszkriminációmentes, politikailag korrekt és a bal-lib oldalhoz nem kötődő oka lehet. Érdekes, hogy az éghajlatváltozás főleg ott probléma, ahol muszlim harcosok is vannak. A mélyszegénység szintén ilyen helyeken merül fel. Ám de mi a muszlim harcosok támadásának oka? Hivatalosan a vallási szélsőség, a radikalizmus.
Ezzel szemben a valóság: a muszlim harcosokat a bal-liberálisok hozták helyzetbe. Megbontották a hagyományos társadalmak történelmileg kialakult rendjét, mert bal-lib ideológia szerint mindenhol liberális demokráciának kell kialakulnia, most rögtön, akár megvannak a belső feltételei, akár nincsenek. Az iszlám értékrenden alapuló társadalmakban nincsenek.
Jézus meritokrata volt, Mohamed meg diktátor – ennek vannak tudatosítandó következményei a tanításukkal elérhető társadalmi rendre nézve. Jelesül: Jézusra hivatkozva akár a meritokrácia is elérhető, Mohamedre hivatkozva meg a diktatúra a legmagasabb fok. Ha a muszlimok feljebb vágynak, oda Mohamedtől elvonatkoztatva juthatnak el, egy poszt-mohamedán társadalomban. Pont ez ellen fogtak fegyvert a muszlim harcosok. Nézzünk szembe azzal, hogy az iszlám alapú társadalmakban nekik áll a zászló, őket támogatja a lakosság óriási többsége. Többek között Moszulban és egész Közép-Irakban, ahol a nyugatiak végül is az iraki muszlimok uralma alól akarják felszabadítani az iraki muszlimokat, és csodálkoznak, hogy – hiába a végső győzelem közelségét sulykoló goebbelsi propaganda – évek óta nem sikerül! Nem is fog, hiszen nem volt még olyan a világtörténelemben, hogy „baráti” idegen hadsereg szabadított volna meg egy népet a szuverén döntéseitől.
Ha a muszlimok „demokratikusan” választhatnak, akkor bizony a muszlim harcosokat választják. Erős kezű vezetőt (Führert) kérnek, és önként leszavazzák a nyugati demokráciát. Főleg annak a liberális változatát! Utóbbit szenvedélyesen utálják, gyűlölik, gyökerestől irtják, a híveivel együtt. Az iszlám világ nyugati szemmel számos szempontból kritizálható, ám a beavatkozás csak ront a helyzeten.
Nem jelentem ki, hogy garantáltan sosem lesznek meg a demokrácia belső feltételei az iszlámban, mivel nem ideológiai alapon gondolkodom, hanem adatokat gyűjtök, összefüggéseket elemzek. Azt viszont tudom, hogy ma konkrétan nincsenek meg, és a közeljövőben sem lesznek. A bal-lib ideológia fanatikusai nem hajlandók ezt tudomásul venni, és dilettáns beavatkozásaikkal destabilizálnak, káoszt okoznak.
Gyengébbek kedvéért: ahol nincs működőképes tervünk a diktátor utáni káosz ellen, ott nem zavarjuk el a diktátort, világos? Egy diktátor sokkal jobb jóléti szempontból, mint a káosz, főleg ha abból hosszas vérengzés után egy újabb diktatúra alakul ki. Azért avatkoznál be az ideológiád jegyében, hogy minél többen haljanak meg, és demokrácia helyett végül egy új zsarnok vegye vissza a hatalmat?!
Az iszlám harcosok előretörése a beavatkozás által kiváltott reakció. Ha bal-libék nem destabilizálnak, az iszlám harcosok nyugton maradnak. Ma nem dúlnák fel Afrika számos régióját, és nem fenyegetne 1,4 millió gyermek éhhalála. Az ok-okozati lánc: bal-lib ideológia –> beavatkozás –> muszlim reakció –> muszlim harcosok –> éhínség –> éhhalál.
A világ közvéleménye naivan elhiszi, hogy a lényegi ok a mélyszegénység és az éghajlatváltozás, amikor a bal-liberálisok napi szinten rombolják az iszlám alapú társadalmakat, a muszlim harcosok pedig válaszul feldúlják Afrikát? Lehetséges, hogy 1 millió 400 ezer gyermeknek azért kell idén éhen halnia, mert a vakhitű fanatikus bal-liberálisok nem hajlandók levenni az ideológiai szemellenzőt, és az elmélet helyett az emberek tényleges jólétével törődni?!
Bal-liberálisnak tartod magad? Nézz szembe az értékrended gyilkos hatásaival, és hagyd abba az ideológiai gondolkodást. Ahol a beavatkozásod nyomán muszlim harcosok dúlják fel a vidéket, ne hazudd, hogy a mélyszegénység és az éghajlatváltozás a fő probléma! Mentsd meg az éhezőket: ne az ideológiádra összpontosíts, hanem az emberek jólétére. Demokratikus döntéssel Führert választanak az iszlám társadalmak? Hagyjuk meg nekik ezt a szabadságot, beavatkozás helyett a lassú belső fejlődést katalizáljuk. Sokkal jobb lesz így, mint ha tömegesen éhen halnak.

2017. május 1., hétfő

Nem a vallással van baj – az ideológiai gondolkodással

Fixa entellektüel ideává vált, hogy a vallással mint olyannal baj van: állítólag vakhitűvé tesz, fanatizmusra, gyilkolásra késztet, konfliktust gerjeszt és fokoz – mondják a vallás ellenfelei. Akik ma jóval vakhitűbbek, fanatikusabbak, gyilkolásra készebbek és konfliktuskeresőbbek, mint a szelíd, jó szándékú vallásos emberek.
A három ábrahámi vallás között vannak komoly nézetkülönbségek és feszültségek, sőt az egyes felekezetek között is, ám azok egész jól kezelhetők a történelmileg kialakult kereteken és határokon belül. A látszólag nem vallási ideológiák ellenben tizedannyi idő alatt legalább tízszer annyi embert öltek meg, mint az összes úgynevezett vallás. A „vallástalan” (világi) ideológiák veszélyessége gyors fejszámolás alapján minimum százszoros.
Több tízezer oldalt írtak már a „vallás ártalmairól”, a transzcendens hiten alapuló vallások azonban élnek és virulnak, megszüntethetetlenek és elfojthatatlanok. A transzcendens felé nyitottság az evolúció formálta, alapvető emberi tulajdonság. Egyre feltűnőbb, hogy nem a vallással mint olyannal van baj. A „vallás” szó nem írja le a probléma lényegét. Ám akkor mégis mivel van gond? Az ideológiai gondolkodással.
Az ideológiai gondolkodás lényege, hogy az elv többet ér a konkrét emberi jólétnél. Az ideológiai gondolkodásnak számtalan fajtája van, kezdve az ártatlannak látszó Kanttal, aki megöletné a legjobb barátját egy baltás gyilkossal azon elv kedvéért, hogy „ne hazudj”.
Ideológiai gondolkodás, amikor az 1930-as évek bal-lib értelmisége bizonygatja, hogy ötmillió ukrán „ellátási gondok” miatt hal éhen a nagy Szovjetunióban, és hogy a kommunizmus ettől még nem tömeggyilkos rendszer. Pedig szemlátomást az, csak egy vakhitű fanatikus nem hajlandó ezzel szembenézni.
Ideológiai gondolkodás, amikor a bal-lib értelmiség szurkol az arab tavasznak, és nem veszi észre, hogy a Kadhafi utáni Líbiában rabszolgapiac nyílik. A vakhitű bal-lib értelmiség semmibe veszi az emberi jólétet, miközben éjt nappallá téve emberiességről papol. A bal-liberális értékrend gonosz vallásként viselkedik, intoleránsabb a tényleges transzcendens vallásoknál.
Ideológiai gondolkodás, amikor 2017-ben a baloldal bizonygatja, hogy Venezuelában milyen jó a szociális helyzet. (Baloldali kormány van hatalmon.) Sokat javult a szegénység. Hombre, az utcán lőnek az ellenzékre! Ez nem fáj neked? Csak egy ideológiai idióta, egy gátlástalan fanatikus nevezi ezt jó szociális helyzetnek. Mégis, milyen lenne a rossz szociális helyzet?
Paradox módon, a szép hangzású „minden vallás” egyenlő elv is gyilkosan szélsőséges ideológiának bizonyul a mai Európában. Csak egy fanatikus bal-liberális nem néz szembe azzal, hogy az erővel/manipulációval egymás mellé tolt vallási közösségek között kezelhetetlen konfliktusok alakulnak ki. A keresztények demokráciát/meritokráciát akarnak, a judaisták apartheid dominanciát, a muszlimok meg világméretű kalifátust építenek egy párhuzamos társadalomban. Csak egy ideológiavezérelt bal-liberális tartja ezeket az ég-és-föld különbségű strukturális elképzeléseket egyenlőnek (érts: egyformán tévesnek, alacsonyabb rendűnek) és egy egységes államba begyömöszölhetőnek.
Az ideológiai gondolkodásra jellemző, hogy az elv fontosabb az ember jóléténél, sőt életénél: aki nem illik az elméleti képbe, az gond nélkül elpusztítható, nem fáj nekünk, nem sírunk érte, úgy kell neki, miért nem volt kompatibilis az ideológiával?!
Ha azok ellen a problémák ellen szeretnénk tenni, amiket eddig a vallásra fogtak, felejtsük el az ideológiai gondolkodást, és törődjünk az emberek tényleges jólétével. Nem a vallásos hitet kell visszaszorítani, hanem az ideológiai gondolkodást. A tanszcendens végtelen szeretet felé nyitó ember ugyanis emberségesebben viselkedik a transzcendens szeretettől dacosan elzárkózónál.