A címmel azt szerettem volna jelezni, hogy a logika „limited" (limitált, korlátozott lehetőségeket nyújt). Érdemes ezt észben tartani a használatakor.
Az ókori görögök dolgozták ki a módszeres gondolkodás logikának nevezett formáját (a helyes következtetések tanát), amely kiinduló állításokból (premisszákból) következtetéseket (konklúziókat) fogalmaz meg. Például: 1. Minden ember halandó. 2. Szókratész ember. 3. Tehát Szókratész halandó.
Vélhetnénk, hogy a logika a gondolkodás végső érvényű csúcsa. Ez azonban tévedés, a gondolkodásnak nincs végső érvényű csúcsa. Nem létezik, és nem is alkotható olyan módszer, amellyel meggyőzően eldönthetnénk a különböző értékrendű emberek vitáit. Ha lenne ilyen módszer, a logikatudósok leülnének, és minden közéleti vitára kidolgoznák az irányadó megoldásokat, vitatkozás helyett követhetnénk az útmutatásukat.
A logika arra használható, hogy 1. az ember módszeresen kifejthesse a saját meggyőződéseit. Ha közben logikai hibát vét, az számára tanulságos lehet, de nem érvényteleníti a következtetést. Pl.: 1. Minden ember halandó. 2. Szókratész ember. 3. Tehát Szókratész Athénban élt. (Az érvelésben logikai hiba van, de attól Szókratész még élhetett Athénban. Ezt a logikai hibától függetlenül kell értékelnünk.)
A viták lényege nem a kifejtés, hanem a következtetés szokott lenni. A következtetéshez pedig tetszőleges útvonalon el lehet jutni. Az ókorban még ígéretesebb volt a logikával foglalkozni, mivel nagyjából meghatározhatónak tűnt a sensus communis (koiné esztézisz, közös érzék(elés), köznapi vagy józan ész). Egy ókori számára a logika azt jelentette, hogy igyekezzünk a sensus communis állításaiból kiindulni, és logikailag érvényesen eljutni a következtetésekhez, amelyek ezáltal elfogadhatóvá válnak. Pl.: 1. Minden madárnak két lába van. 2. Szókratésznek két lába van. 3. Tehát Szókratész madár. (A sensus communis szerint nem csak a madárnak lehet két lába, a következtetés helytelen.) Ha tehát nem tetszik egy következtetés, akkor próbáljuk megkeresni a sensus communis kiindulópontokat, alkalmazzunk érvényes logikát, és jó eséllyel eljutunk egy érvényes következtetéshez. Ez volt az ókori helyzet.
A mai multikulturális világban nincs sensus communis, legalábbis épp a vitatott kérdésekben nincs. Pl.: 1. Házasodni felnőtt férfi és nő szokott. 2. Ádám és Éva felnőtt férfi és nő. 3. Tehát Ádám és Éva összeházasodhat. 4. Férfi nem szokott férfivel házasodni. 6. Ádám és József két férfi. 7. Tehát Ádám és József ne házasodjon egymással. Ez a gondolatmenet számos logikai problémát vet fel, de nem azok miatt, hanem a sensus communis hiánya miatt bukik meg. Nincs egyetértés sem a következtetésekben, sem a kiinduló állításokban, ezért bárhogy is kötjük össze a gondolatmenet elejét a végével, attól az eredmény nem válik elfogadhatóvá olyanok számára, akik nem értettek eleve egyet vele. Nem létezik olyan gondolkodás-módszertan, amely ilyen helyzetben az egyet nem értésből egyetértést hozna létre. Különböző kiinduló állításokból eltérő következtetések adódnak.
A logika némi belső következetességre késztet. Ha következetesen gondolkodunk, kiderül például, hogy aki szerint nincs Igazság, csak különböző lehetséges igazságok vannak, az a saját logikáján belül ellentmondásba kerül, amennyiben úgy véli, hogy a többféle lehetséges igazság léte Igazság, vagyis többet ér egy relatív igazságnál. Amikor lemondunk az Igazság fogalmáról, akkor arról is lemondunk, hogy a sokféleséghez való jogot Igazságnak tartsuk. Azaz tehetetlenné válunk az egy Igazság mellett érvelőkkel szemben, mert egy valóban sokféle rendszerben semmiről nem lehet határozott kijelentéseket tenni, így az egy Igazság létéről/nem létéről sem. Ez olyan helyzet, mintha kijelentenénk, hogy „nincs szabály", majd megpróbálnánk a szabályokat bevezetőkkel szemben fellépni. Milyen alapon, ha nincs szabály? Ahol nincs szabály, ott szabályt hozni is szabad, nem? Ha azt mondjuk, hogy egyetlen szabály van: nincs szabály, az már egy szabály, tehát nem mondhatjuk, hogy nincs szabály. Ha elismerjük, hogy van szabály (1 db.), azzal megengedtük, hogy akárhány további szabály legyen... A konstrukció összeomlik. Ez persze matematikai jellegű rendszerellenőrzés, a valóságban még egy erről folyó retorikai vitát is nehéz lenne lezárni. A hétköznapokban érzelmi és tekintélyviták folynak ad hoc érdekek mentén, a „logikusként" pózoló érvelés ilyenkor csak alkupozíciót javító eszköz. A logikától távol áll az efféle visszaélésszerű használat, épp ezért nem is hoz áttörést a hétköznapi vitákban.
A logika és a hétköznapok kapcsolata olyasmi, mint ha meg akarnánk határozni a távolságot egy háromszög és egy négyszög között. A logika a mérőszalag. A távolság viszont értelmezés kérdése: pontosan melyik két sarok vagy oldal között? Esetleg a középpontok között? Vagy a két legközelebbi pont között? Belátható, hogy hiába tartjuk érvényesnek a mérőszalagot (a logikát), a vita lényege túlmutat a mérőszalagon. Ha valaki más eredményt mér, mint a többiek, az nem feltétlenül azért van, mert rosszul használja a mérőszalagot, hanem valószínűleg azért, mert más bemenő adatokkal dolgozik. A mérőszalag nem segít eldönteni a „melyek az irányadó pontok" vitát, erről a résztvevőknek kell(ene) egymás között megállapodniuk. A hétköznapokban épp ez a megállapodás hiányzik.
A logika némi belső következetességre késztet. Ha következetesen gondolkodunk, kiderül például, hogy aki szerint nincs Igazság, csak különböző lehetséges igazságok vannak, az a saját logikáján belül ellentmondásba kerül, amennyiben úgy véli, hogy a többféle lehetséges igazság léte Igazság, vagyis többet ér egy relatív igazságnál. Amikor lemondunk az Igazság fogalmáról, akkor arról is lemondunk, hogy a sokféleséghez való jogot Igazságnak tartsuk. Azaz tehetetlenné válunk az egy Igazság mellett érvelőkkel szemben, mert egy valóban sokféle rendszerben semmiről nem lehet határozott kijelentéseket tenni, így az egy Igazság létéről/nem létéről sem. Ez olyan helyzet, mintha kijelentenénk, hogy „nincs szabály", majd megpróbálnánk a szabályokat bevezetőkkel szemben fellépni. Milyen alapon, ha nincs szabály? Ahol nincs szabály, ott szabályt hozni is szabad, nem? Ha azt mondjuk, hogy egyetlen szabály van: nincs szabály, az már egy szabály, tehát nem mondhatjuk, hogy nincs szabály. Ha elismerjük, hogy van szabály (1 db.), azzal megengedtük, hogy akárhány további szabály legyen... A konstrukció összeomlik. Ez persze matematikai jellegű rendszerellenőrzés, a valóságban még egy erről folyó retorikai vitát is nehéz lenne lezárni. A hétköznapokban érzelmi és tekintélyviták folynak ad hoc érdekek mentén, a „logikusként" pózoló érvelés ilyenkor csak alkupozíciót javító eszköz. A logikától távol áll az efféle visszaélésszerű használat, épp ezért nem is hoz áttörést a hétköznapi vitákban.
A logika és a hétköznapok kapcsolata olyasmi, mint ha meg akarnánk határozni a távolságot egy háromszög és egy négyszög között. A logika a mérőszalag. A távolság viszont értelmezés kérdése: pontosan melyik két sarok vagy oldal között? Esetleg a középpontok között? Vagy a két legközelebbi pont között? Belátható, hogy hiába tartjuk érvényesnek a mérőszalagot (a logikát), a vita lényege túlmutat a mérőszalagon. Ha valaki más eredményt mér, mint a többiek, az nem feltétlenül azért van, mert rosszul használja a mérőszalagot, hanem valószínűleg azért, mert más bemenő adatokkal dolgozik. A mérőszalag nem segít eldönteni a „melyek az irányadó pontok" vitát, erről a résztvevőknek kell(ene) egymás között megállapodniuk. A hétköznapokban épp ez a megállapodás hiányzik.
Mire jó akkor ma a logika? Az eleve egyetértő csoportok a logika segítségével világosan ki tudják fejteni a gondolataikat, és ha az ellenvéleményt megfogalmazó csoportok is ezt teszik, világossá válik, hogy nagyjából miben nem értenek egyet (a lényegi vitáikat tekintve kb. semmiben). A logikánál tehát továbbra sincs jobb eszközünk a közéleti viták során, ám ne csodálkozzunk, ha a logika sem egyetértést, sem teljes tisztázást nem hoz. A korlátait figyelembe véve használjuk minél többet, egyebek közt ezen az oldalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése