Nem szabadulhatsz a gonosztól 3. rész

A homo sapiens erkölcsi lény, ami a teleologikus (céltudatos) viselkedéséből adódik. Az erkölcsi lénynek jövőképe van a világról, és ennek jegyében szabályvezérelten ténykedik. Nincs ember szabályok nélkül, még ha deklaráltan csak egy szabályt ismer is: hogy nincs szabály. Valójában minden ember ennél több szabályban gondolkodik, kezdve a fogkrém szabályos kinyomásától a „hány sört iszom ma este" szabályon át a mosogatóba vagy mellé tesszük-e az edényeket típusú, és hasonló szabályokig. Vannak nagyobb léptékben, össztársadalmi szabályokban gondolkodó emberek, olyan ember azonban nincs, akinek a fejében ne járna szabályok sokasága.

Ennek idegrendszeri háttere van, a homloklebenyünk elülső része (prefrontális kortex) tartalmazza a társadalmi szabályrendszert és a vele kapcsolatos érzéseinket. Ilyen agyi területtel csak az ember rendelkezik, semmilyen más állat, még a főemlősök sem.

Az agykutatás eddigi eredményei alapján valószínűsíthető, hogy a prefrontális kortex tartalmát nevezzük lelkiismeretnek, személyiségnek és léleknek. Itt tároljuk mindazt, amivel megkülönböztetjük magunkat a külvilágtól és a többi embertől, itt rögzítjük, hogy mire/kire milyen szabályok vonatkoznak, és hogy ezzel kapcsolatban milyen érzések dolgoznak bennünk. Az állatoknak nem azért nincs lelkük, mert sajnáljuk tőlük, hanem mert kizárólag az embernek van kvázi-külső rálátása a tetteire, valamint a magatartási szabályok és a cselekedetek közötti esetleges eltérésre. Az állatot nem tudja furdalni a lelkiismeret, mert nincs neki önreflexiós agyi területe, amely figyelmeztethetné a szabálytalanságra, és érzelmi feszültséggel arra ösztönözhetné, hogy cselekedjen a társadalmi szabályok szerint. 

Lelkiismerete és lelkiismeret-furdalása csak a jól működő prefrontális kortexszel rendelkező homo sapiensnek van. A prefrontális terület alulműködését pedig pszichopátiának nevezzük. A pszichopátia fő ismérve az érzelmi sekélyesség. Akinek jó a logikája, de nagyon kevés az érzelme, és hajlamos az erőszakra, az a veszélyes pszichopata - amennyiben ez vele született állapot. A balesetben homloklebeny sérülést szenvedők esetleírásaiban olvasható, hogy az illető például nem tudja eldönteni, milyen ruhát vegyen fel, mert logikailag tisztán látja, mi a különbség az egyik és a másik ruha között, de érzelmek híján egyikhez sem vonzódik erősebben, mint a másikhoz. Érzelmek híján képtelenek vagyunk „normálisan" viselkedni a mindennapokban - állapítja meg a neurológus. A döntéseink nem logikai, hanem érzelmi alapon születnek. Minél tájékozottabbak vagyunk, annál jobb, de hogy az alaposan körbejárt alternatívák közül melyiket választjuk, az végső soron érzelmi alapon dől el.

A döntéseink jó következményeiért szívesen vállaljuk az érdemet, a rossz következményekért viszont nem szeretnénk mi magunk felelősek lenni, mert ez veszélyeztetné az ideális énképünket. Az emberiség döntő többsége jól cselekvőnek tartja magát, mert ha nem így lenne, az kezelhetetlen belső konfliktusokkal, a személyiség - és a szervezet - szétesésével járna. Csak az ön- és közveszélyes ember képes olyan tudatban élni, hogy árt magának és/vagy másoknak, és ilyen ember szerencsére nagyon kevés van. Ebből következik, hogy a jó cselekedeteinkért sosem az angyalokra mutogatunk, a rossz cselekedeteinkért viszont szeretünk az ördögökre mutogatni.

Megkönnyíti a felelősséghárítást, hogy valójában nem tudjuk, mikor milyen cselekvésre buzdít az ösztönvilágunk, mert a prefrontális kortexünk nincs közvetlen összeköttetésben az agyunk többi területével. Ha robotok lennénk, akkor egy vonzó robottárssal találkozva a vonzalmi adat befutna a döntési modulba, amelynek a szabályai alapján eldőlne, hogy a vonzalmunk kiteljesedhet-e. Ha a szabály azt mondja, hogy az adott helyzetben a kiteljesedés le van tiltva, akkor a robot közönyösen továbbsétál. Ez lenne a lineárisan logikus viselkedés. Az emberben a vonzalom ösztönszinten dől el, és nem fut be egzakt adatként a prefrontális kortexbe, nem állítja le előre a szabályokat ismerő agyi terület, legfeljebb utólag csodálkozik. A gyakorlatban villámgyors pupillatágulattal és heves szívveréssel reagálunk, még mielőtt a tudatunk észbe kapna, és a szabályok alapján előírhatná, hogy maradjunk közönyösek.

Az evolúciós modell segít megérteni, miért viselkedünk így: a rendkívül összetett emberi szervezet az egysejtűek, többsejtűek, halak és emlősök összes túlélési tudását fokozatosan beépítette magába, és a prefrontális kortex csak a legvégén került fel a kupac tetejére. A személyiségünk nem lineáris folyamatban irányít, hanem utólag minőségellenőriz, értelmez és magyaráz. Valójában nincs pontos információja az alsóbb területek ösztönszerű működéséről. Ami persze nem érvényes kifogás semmilyen szabálysértésre.

A prefrontális kortex ugyanis nem felesleges kolonc, hanem azt teszi lehetővé, hogy kiterjedt társadalmakban éljünk. Nélküle legfeljebb farkasméretű falkákban vagy csimpánzméretű hordákban tudnánk együttműködni, és nem mi lennénk a tápláléklánc tetején, hanem a minket evő oroszlán vagy kardfogú tigris. Homo sapienslétünk záloga a jól működő homloklebeny, valamint a lelkiismeretfurdalás és a szabályok érzelmi alapú betartása, még ha nem is mindig sikerül. A lelkiismeret-furdalás a rugalmasság ára: az állatvilágban hormonok szabályoznak, nincs lelkiismereti feszültség, nincs is rá szükség a létnek azon a kevéssé komfortos szintjén. Az ember ellenben nyitottan, rugalmasan alkalmazkodik, cserébe lelkiismeret mardossa, és érzelmi feszültség készteti a társadalmi szabályok követésére, hogy közösségként sikeres lehessen. Ennek alapján belátható, hogy a gátlások leépítése elkerülhetetlenül szétveri és állati hordává zülleszti a közösséget - kivéve, hogy akinek van működő prefrontális kortexe, az egyszerűen képtelen leépíteni a gátlásait, mert ez a többségünkben kezelhetetlen szintű belső feszültséget okozna.

Az Istent, a hitet, az erkölcsöt és a gátlásokat kiiktatni igyekvő idealisták így juttatják törvényszerűen hatalomra a gyilkos pszichopatákat: utóbbiak homloklebenye alulműködik, gyengén fékezi őket a lelkiismeret, és akár tömeggyilkosságra is képesek a logikai konstrukcióik keretében. Ez valósult meg a francia forradalomban, a nácizmus és a kommunizmus alatt. A forradalmár/náci/kommunista vezetők azért lehettek pszichopaták, mert a gátlásokat egyedül ők tudták többé-kevésbé kikapcsolni, normális embertársaikat visszatartotta a biológiailag kiiktathatatlan prefrontális kortex. A vérengzéseket látva a normális homloklebenyűek azután nagy nehezen visszavették a hatalmat. A legjobb persze át sem adni a hatalmat az idealistáknak/pszichopatáknak. Istent, az erkölcsöt, a gátlásokat hosszú távon nem lehet kiiktatni a homo sapiens közösségek életéből, mert a társadalmi jólét zálogai.

Hogyan következik ebből, hogy a rossz következményekkel járó cselekedeinkért az ördög feleljen? Úgy, hogy a homloklebeny nem kap pontos adatokat az ösztönszinten működő agytól, és jobb híján konfabulál (fantáziadúsan mesél). Agyvérzés következtében lebénult betegekről olvasható, hogy hajlamosak egészségesnek tartani a nem működő karjukat. Az orvos például megkéri a beteget, hogy emelje fel a karját. Nem történik semmi. Rákérdez, hogy fel tudja-e emelni a karját. Természetesen igen, nem látja, hogy fel van emelve? Az orvos figyelmezteti, hogy a karja a paplanon van, tehát nincs felemelve, nézze csak meg. Erre a beteg azt mondja, hogy azért, mert le van kötözve, le van fogva, ismeretlen külső akadály tartja vissza. Konfabulál. Nincs rálátása arra, hogy miért nem tudja felemelni a karját, jobb híján kitalál egy indokot. Ez nem egyszeri eset, hanem dokumentált esetek sora.

Az állítólag „ördögi" befolyás alá került emberrel az történik, hogy az ösztönvilága valamilyen cselekvésre indítja, amelynek önreflexiós szinten nem tudja a pontos adatait, és amely a homloklebenyében tárolt társadalmi szabályok szerint elfogadhatatlan. Nincs rálátása arra, hogy a késztetés nem külső, hanem az agyi ösztönterületeinek valamelyikéből indult ki. Lehet, hogy egysejtűként vagy emlős állatként rögzült ösztönről van szó, amely egy régi ős túlélését biztosította, a homo sapiens társadalomban viszont már elavult, diszfunkcionálissá, kontraproduktívvá vált.  Triviális példa: a homo sapiens egy vonzó embertársat pillant meg az utcán, a pupillája azonnal kitágult, a szíve hevesebben kezdett verni, az arca kipirult, műkődésbe lépett az egész szexuális apparátusa - miközben a homloklebenyét megvizsgálva tisztában van azzal, hogy boldog monogám párkapcsolatban él, és teleológiailag nem áll szándékában ezen változtatni. Az a gond, hogy a szexuális apparátus már rég teljes bevetési készültségben áll, mire az utólagos minőségellenőrként működő homloklebeny egyáltalán értesül, tudomásul veszi a jelenséget, megállapítja, hogy ütközik a teleológiai elképzeléssel, és teljességgel érthetetlennek találja, hogyan alakulhatott ez így. Mintha skizofrén lenne, és egy másik én állna a háttérben. Az érintett ekkor konfabulál egy külső kísértést, hogy megőrizhesse az ideális énképét. Nem ő az, akinek ilyenek szabálytalan (érzelmi nyelven: mocskos) dolgok történnek az agyában, ez csak valaki más műve lehet. Pedig a jelek szerint az ösztönagy művel velünk ilyen trükköket. Ez a skizofrénia teljesen normális és hétköznapi formája, így nem is nevezzük skizofréniának.

A szaporodás minden élőlény számára kulcskérdés volt és maradt, tehát logikus, hogy aki ma a világon él, az sikeresen szaporodók leszármazottja, és hordozza ennek a kódolt tanulságait, amelyek ösztönkésztetésekben fejeződnek ki. Viszont az emberi utód hosszú gondozást igényel, amihez párhűség kell, továbbá párhűséget igényel a társadalmi stabilitás is. Meg aztán, a régi-régi elődök szaporodó kedvét hormonok szorították szezonális keretek közé, amelyek belőlünk eltűntek, és átvette a helyüket a döntő többségünkből kiiktathatatlan lelkiismeret-furdalás. Ezért nem jó válasz, hogy ne görcsöljünk, hanem engedjünk az ösztönkésztetéseknek. Nem tehetjük, mert egyrészt társadalmi problémákat húzunk magunkra, másrészt a homloklebenyünk is közbeszól, és hosszú távon növekvő belső érzelmi feszültségre számíthatunk. A tapasztalat arra mutat, hogy egy fiatalon elvi-ideológiai alapon párváltogató ember idősödve a monogámia felé gravitál, mert nem tudja valóra váltani az elvi elképzeléseit, és hosszú távon a homloklebenye szabályoz. Közben persze problémák tömegét hozta létre magának, amelyeket elkerülhetett volna, ha már fiatalon összhangba kerül a prefrontális kortexével.

A társadalmi szinten bevált, és a prefrontális kortexünk által is hosszú távon helyeselt magatartási szabályok neve Tíz parancsolat és a modern kiegészítés: szeresd embertársadat, mint önmagadat. Erkölcsszabályozó hormonok híján ezek betartására a lelkiismeretünk és a gyakorlati eredmény, az egyéni és közösségi siker ösztönöz. Az eltérésre pedig nem a „gonosz", hanem sok-sok sikeres túlélő előd többé-kevésbé irrelevánssá vált ösztöne „csábít", és az tud igazán kiteljesedni a földi életében, aki az adott helyzetben teleológiailag is ésszerű késztetéseket váltja cselekvésre. Ebben pedig segít, ha objektív külső viszonyítási pontként Istenre figyelünk, az Ő támogatását kérjük. A módszer bárki által kipróbálható, bárki megtapasztalhatja, hogy működik.

A fentiekből kiderül, hogy a „gonosz"-ra akár nem létezőként, akár objektív külső lényként gondolni egyformán tévedés. Létezik az az összetett belső jelenség, amit „gonosz"-ként szoktunk leírni, de érdemes szembenézni ösztöneink ügyében a saját felelősségünkkel, és elfogadni azt. Nem vagyunk hibátlanok abban az értelemben, hogy ősi állatösztöneink sokszor ütköznek a teleológiai koncepcióinkkal, a jól megfontolt sapiens érdekeinkkel. Pontatlan lenne azt állítani, hogy nincs ősbűn, hiszen a belső ösztönvilágunk szintjén létezik az a jelenség, amely ősbűnszerűen működik. Az evolúciósan programozott sejtjeinktől nem tudunk megszabadulni a földi életben, mert nélkülük nincs földi életünk. Ha megtapasztaljuk, mennyit segít az Istenhez fordulás, akkor modern értelmet nyer a gondolat, hogy az ősbűntől Ő kínál számunkra megváltást. A Biblia erkölcsi üzenete tehát ma is aktuális, a mai legfejlettebb tudományunk fényében is boldoggá, kiteljesedetté teszi az életünket.