Nézzük a bal-liberalizmus következő általános ellentmondását.
b. Általános erkölcstani probléma
Erkölcsi együttműködés csak abszolútnak vett elvek alapján működhet, és a bal-liberalizmus szerint ilyen elv nem létezik. Az egyén alárendeltsége is szükséges hozzá, és a bal-liberalizmus szerint az egyén nincs alárendelve. Miközben
a bal-liberálisok individuumok csoportjaként küzdenek az individuum fölé emelkedő közösségek ellen, maguk is elkerülhetetlenül
individuumok feletti közösséggé állnak össze, és ez hiteltelenné/irracionálissá teszi a törekvésüket.
A bal-liberalizmus alapértelmezetten érvénytelenít mindenféle hagyományos erkölcsöt, miközben igényt formál valamiféle hosszú távú, alternatív erkölcsi együttműködésre. Pedig ha minden hagyomány alapértelmezetten érvénytelen, akkor a bal-liberalizmus sem tud érvényes szokásrendet/együttműködést kialakítani. A hagyományos értékrend (pl. „előítéletek") elleni bal-liberális tüntetés elvben sosem jöhetne létre, hiszen a tömegben található egyéneket az kapcsolja össze, hogy külön-külön mind ellenzik az olyan típusú összefogást, amiben épp részt vesznek. Vagyis feloldhatatlan ellentmondásban vannak önmagukkal: ha a létük logikai konstrukció lenne, ott helyben megsemmisülnének.
Gyakorlati példa: a háború ellen nem lehet átfogó háborút/„békeharcot" indítani, mert az nem szünteti meg a háborút, lévén maga is újabb háború. Ha a háborúzást tényleg meg akarjuk szüntetni, akkor eltérő szubsztanciájú módszert kell választanunk. A hagyományos erkölcsi együttműködést nem lehet egy alternatív erkölcsi együttműködéssel megszüntetni, mert ez a törekvés maga is erkölcsi együttműködés, azonos szubsztancia. Más szubsztancia például a buddhisták individualizmusa, amely annyira hitelesen egyéni, hogy - bizonyos mértékig - valóban képes megszüntetni a közösségi létet. Ha viszont a buddhisták tömegtüntetést tartanak bármi ellen, akkor arra az időre feladták az individualizmusukat, közösségként tüntetnek egy közösnek érzett ügyben, és önellentmondásba kerülnek.
Legyünk szellemileg korrektek, és mérlegeljük érdemben azt a bal-liberális érvet, hogy az „előítéletek" ellen tüntető individuumok közössége kizárólag alkalmi, a konkrét eseti feladatra összpontosuló laza együttműködés, és nem hoz létre stabil közösséget az individuumok felett. A tüntetők hazamennek, és a következő tüntetésig hiteles bal-liberális individuumként viselkednek - vagyis sikerrel elkerülik a feloldhatatlan belső ellentmondást. Mint az úszó, aki fél percig kibírja a víz alatt, ha épp ott van feladata, de ezzel nem állítja, hogy kopoltyúja nőtt, vagy hogy a jövőben víz alatt akar élni. Az a gond, hogy a bal-liberálisok is igényt tartanak együttműködésre és az individuum feletti közösségre akkor, amikor nekik fontos, pl. progresszív adók beszedése és az antiszemitizmus/rasszizmus elleni közös küzdelem érdekében. Nem elutasítják a közösséget, hanem kimazsolázzák a nekik tetsző együttműködési formákat, és a többit utasítják el olyan retorikával, mintha általában a közösségekkel lenne baj.
Maradjunk korrektek, és fontoljuk meg azt az alternatív bal-liberális érvet is, hogy NEM a közösséggel mint olyannal van baj, hanem a kényszerű tagsággal. Az a jó közösség, amelynek önként akarunk a tagjai lenni - mondják. Csakhogy a rasszizmus/antiszemitizmus elleni önkéntes közösség nem éri be belső egyetértéssel, hanem azokra is ki akarja terjeszteni a befolyását, akik abszolút nem akarnak a tagjai lenni - mégis csak feloldhatatlanul ellentmond önmagának.
Válaszoljunk korrektül arra az ellenérvre is, hogy a befolyás kiterjesztése nem erőszakos bővítés útján történik, hanem az önkéntes tagok számának növelésével. Ha az egész társadalom az antirasszista közösség önkéntes tagja, akkor fokozatosan megszűnt a rasszizmus - vagyis nincs belső ellentmondás. Ezzel az a gond, hogy már a rasszizmus ellen sem igaz, mert aki nem mond le róla önként, azt a bal-liberálisok börtönbe küldenék, nincs szó önkéntességről. Még kevésbé igaz a progresszív adózásra, mert senki nem számít arra, hogy a magas jövedelműek mind önként tagjai akarnak lenni/maradni a progresszíven adózó társadalomnak. Ellenkezőleg: a bal-liberálisok a föld végső határáig utol akarják érni őket, a legtávolabbi adóparadicsomból is haza akarják kényszeríteni őket és az adóbefizetéseiket, fittyet hányva az egyetértésükre. A bal-liberálisok tehát tényleges feloldhatatlan önellentmondásban vannak, nem tényszerűen állítják, hogy az individuumok együttműködése kizárólag alkalmi célhoz kötött, és hogy a közösségi tagság önkéntes.
A bal-liberalizmus erkölcsi téren is ellentmondásos életérzés, ami persze a politikában nem megsemmisítő akadály. Egy ellentmondásos életérzés is lehet politikailag sikeres, ha sokan találják vonzónak.
Az ember társas lény, és közben - mintegy hobbiból - gondolkodik. Sokkal előbb lett társas lény, mint hogy gondolkodni kezdett volna, következésképp ha ellentét alakul ki a társas lét és a gondolkodás között, akkor a társas lét szempontjai nyernek. Szókratészt előbb halálra ítélik, és a következő generációban kezdik felmérni, hogy a józan ész szintjén tulajdonképpen neki lehetett igaza, vagy legalábbis indokolatlan volt a halálbüntetés.
A társas lét erkölcsi együttműködést igényel, az erkölcs pedig lényegében érzelmi alapú, az észérvek csak díszek az erkölcsi ösztönvilág nagy tortájának tetején. Nem azért felelünk meg bizonyos erkölcsi szabályoknak, mert az eszünkkel, tudományosan meggyőződtünk róla, ahogy Kant javasolja, hogy univerzális érvénnyel és metafizikai haszonnal bírnak, hanem azért, mert a kisgyerekkori érzelmi nevelésünk erre késztet.
A közélet mozgatója az érzelmi alapú erkölcsi együttműködési késztetés. Ha vannak mellé észérveink is, nagyon jó, örülünk nekik. Ha nincsenek, kipótoljuk őket érzelmi csoportnyomással, és észre sem vesszük, hogy elhagytuk a józan ész terepét. Sokkal-sokkal ősibb szinten vagyunk társas lények, mint észlények! Gyakran hallom bal-liberálisoktól, hogy „bár csak gondolkodnának az emberek". Ez azt jelenti náluk, hogy bár csak érzelmi alapon mindenki bal-liberális lenne. Kipróbáltam, hogyan reagálnak a kognitív érvekre: az a válaszuk, hogy „nem ilyen gondolkodásra gondoltak". Egy életérzéssel nyomuló bal-liberális számára gondolkodás = érzelmi elfogadás/azonosulás.
Nézzünk szembe azzal, hogy az erkölcsi együttműködésnek nincs végső racionális alapja. Soha sincs. Olyan értelemben, hogy nincs az élet minden területén ellentmondásmentesen végigvezethető racionális rendszer. (Ha lenne, akkor tudományosan azt alkalmaznánk. Lehet, hogy lesz ilyen, de egyelőre úgy tűnik, hogy soha nem várható.) Az erkölcsi együttműködési irányzatok (pl. konzervatív kontra progresszív) között az tesz racionális különbséget, hogy 1. pontosan hány logikai lépés után futnak belső ellentmondásba, és 2. milyen egyéni vagy/és közösségi előnyökkel járnak.
A bal-liberalizmus a legelső logikai lépésnél (ha nincs is igazság, akkor mitől tudna igaza lenni? ha nincs érvényes közösség, akkor a hagyományos közösségek ellen nincs érvényes eszköz) ellentmondásba fut, és csak egyéni előnyt kínál, azt is csak rövid távon. Minden más erkölcsi együttműködési irányzat ennél több logikailag ellentmondásmentes lépéssel, és hosszabb távú egyéni/közösségi előnyökkel jellemezhető. Vagyis racionális alapon a bal-liberalizmus nem igazán erős termék az ideák szabad piacán. Amikor hangos, erőszakos, és a vízcsapból akar folyni, a gyengeségét, versenyképtelenségét kompenzálja.
A bal-liberális fél, ezért kiabál. Szorong, ezért támad. Ösztönszinten tisztában van vele, hogy életérzése a józan ész világában nem túl nagy jelentőséggel bír, ezért igyekszik - pl. „politikai korrektséggel" - elnyomni a pozícióját veszélyeztető józan észt. Aki kiabál, támad, és a vízcsapból akar folyni, az intoleráns képet ad magáról, akkor is, ha közben a toleranciáról szónokol. Egyre többeknek tűnik fel, hogy a toleranciát nem programpontként hirdető közéleti irányzatok valójában toleránsabbak, és hogy jobb ötlet a toleranciát a gyakorlatban megvalósítani, mint fennhangon hirdetve ellene dolgozni. Ez a felismerés jelentősen hozzájárult a bal-liberalizmus térvesztéséhez az ideák piacán.
Megoldási javaslatom: a bal-liberálisok ismerjék (f)el, hogy feloldhatatlanul ellentmondásos életérzést propagálnak, és hogy a módszerük nem az önkéntességre épül. Ha elkezdik magukat egy alternatív közösségként látni, amely épp úgy egyetemessé igyekszik tenni az értékrendjét, mint az általa bírált többi értékrend, ezért hozzájuk hasonlóan minősítendő, akkor valós képet alkot magáról, és a termékét korrektül árulva sikeresebb lehet az ideák piacán. Ahogy az elektromos autót a teljes életciklus környezeti terhelését bemutatva célszerű árulni, és nem úgy, mint ha nulla környezeti kibocsátással járna. A korrekt tájékoztatás nem teszi piacképtelenné sem az elektromos autót, sem a bal-liberalizmust, hanem elősegíti mindkettő fejlődését és sikerét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése