2016. május 21., szombat

A valóság mint elefánt

Szépirodalmat - érzelmi és stilisztikai megfontolásból - az anyanyelvemen írnék, filozófiai fejtegetéseket viszont inkább angolul, mert úgy nagyobb célközönséget lehet elérni.

A The Philosopher's Stone című sorozatom arról szól, milyen lehet a sok tudós által tapogatott, és az éppen kéznél lévő testrésztől függően nagyon különbözőnek vélt elefánt.

Igyekszem minél több filozófiai kérdéskört három szemszögből, a Hegel által bevezetett tézis-antitézis-szintézis módszerrel tárgyalni, mai tudományos ismereteinket is figyelembe véve.

Mennyi jogot a nőknek?

A lehető legtöbbet, egészen addig, amíg a közösségünk működőképes marad.

Jó ideje nem működőképes, azaz nem létszámfenntartó. Ezen el kellene gondolkodniuk a további jogokat követelő nőknek, de valami akadályozza őket ebben.

Tény, hogy a patriarchális társadalmak minden korban létszámfenntartók voltak, ma is azok. Tény, hogy az összes női jogokra nyitott közösségben csökken a létszám. Ahol látszólag nem, ott a bevándorlók létszáma emelkedik, ők viszont patriarchális közösséget alkotnak párhuzamos társadalom formájában, és a jelek szerint éppen a patriarchális értékrend miatt sikeresek.

A nők számára kétféle forgatókönyv adódik: vagy kitalálják, hogyan tartható fenn a létszám nem patriarchális formában, vagy visszatérnek a patriarchátusba. Ha nem a ma ismert békés, szelíd nyugati férfiak oldalán, akkor a távolról látható marcona keletiek háztartásában, akik nőjogi konferenciák rendezése helyett röviden, erőszakosan oldják ezt meg. A többi forgatókönyv a fantasy műfajba tartozik.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mai nyugati nőket kénytelenek vagyunk megmenteni a saját átgondolatlan terveik következményétől. Sokkal jobb egy vállaltan tökéletlen, de fenntartható jólétet biztosító társadalomban élni, mint egyáltalán nem élni.

2016. május 18., szerda

Gombot az életre?

Nigel Warburtön (ejtsd: várbörtön) A filozófia rövid története című remek könyvét olvasva azon töprengek, hogy vajon lehet-e gombot varrni az Életre. Vagyis megtalálni azt az egyetlen tudományos és cáfolhatatlan modellt, amely helytől, kortól és egyéni karaktertől függetlenül irányadó minden helyzetre.

A filozófia története mintha arra mutatna, hogy nincs ilyen modell, vagy legalábbis senki sem találta még meg, pedig volt rá pár ezer évünk. Szókratész látszólag a kérdésekkel molyolt, Platón az ideákkal, Arisztotelész az érzékelhető valósággal, Ágoston a rossz eredetével, Aquinoi Tamás az istenbizonyítékokkal, Machiavelli a hatalom megtartásával, Hobbes az állam szabályaival, Descartes a biztos kiindulóponttal, stb. Ha a valóság ennyire különböző szeletei emelkedtek ki a különböző gondolkodók számára, akkor a valóság leírhatatlanul sokszínű, és talán épp ez a lényege?

Mi van, ha - ókori hasonlattal élve - minden filozófus egy közös elefánt különböző testrészeit tapogatva általánosít a maga tapasztalatából, miközben vak az összképre? Ha esetleg így van, hogyan bizonyítható? Csakis úgy, hogy valaki egyszer hitelesen leírja az elefánt egészét.

Az elefánt egészének leírhatóságára utaló jel, hogy az említett filozófusokról csak az utókor vél egyszavas fixa ideákat: a műveik komplex látásmódot, az Élet egészének befogadására irányuló holisztikus törekvést mutatnak. Szókratész nem volt a kérdések megszállottja, Platón nem csak az ideákról gondolkodott, stb. Minden filozófus holisztikusan elmélkedett a számára adódó élettapasztalatok alapján, csak mivel nem jutott egyetemes következtetésekre, a késői századok lusta elméi címszavakban emlékeznek rá.

Warburton könyve izgalmas és elgondolkodtató olvasmány, a címszavak mellé filozófusonként legalább még egy címszót sorakoztat fel, és ez nem kevés. Meghozza a kedvet az elefánt holisztikus leírásához.

Indulásnak mindjárt egy gondolatkísérlet: ha 1+1=2, és ez cáfolhatatlan, következik-e belőle bármi helytől, időtől és személyiségtípustól függetlenül?

2016. május 16., hétfő

Jelentés Dániából

A lányom Erasmus ösztöndíjjal Koppenhágában tanul, meglátogattuk a hétvégén. Íme néhány közérdekű tapasztalat.

1. Az árak olyanok, mint Londonban, miközben a város inkább Miskolcra hasonlít. Átszámítva: ásványvíz 900 Ft, üdítő 1100 Ft, kávé 1300-2100 Ft, főétel vendéglőben 6000-12000 Ft, kiadós dán szendvicstál 2500-3500 Ft. Utóbbi nagyon jó és laktató, minden más étel gyenge próbálkozás, sőt. Sertéssült címszóval például nem átalltak tepertőszerűvé égetett császárhúst felszolgálni. Egyszerre volt száraz és zsíros, legalább három anti-Michelin-csillagot érdemel. A közlekedési jegy 60 percre 1000-3000 Ft, zónától függően, napijegy 4500 Ft.

2. A városháza elől minden nap ingyenes városnéző séták indulnak, lelkes önkéntesek borravaló reményében hosszan mesélnek a városról, az országról, a svédekkel való konfliktusokról, a királynőt övező szeretetről, a magas adókról és a dán összetartásról. A túra humoros, elképzeltem, hogyan hangzana magyar változatban: „Tőlünk jobbra látható a Hősök tere, ahol sok kardos fószer pucsít bronzlovon. Ezek a muksók marhára tudták ám forgatni a kardot, amikor épp nem sajtot szeleteltek vele. Középen látják István, becenevén Pisti királyt, ő arról híres, hogy állítólag Vaj volt, mielőtt Asztrik apát fölkente a trónra. Vagy a pirítósra. Meg is sózta reggelire, és hamm, bekapta - jó étvágyat, Aszpik papa! Sok magyar ezért szereti Pisti királyt." Na, efféle hangnemben zajlik a koppenhágai idegenvezetés. A dánok büszkék a humorérzékükre és arra, hogy mennyivel jobb fejek a svédeknél.

3. Láthatóan sok a bevándorló, de nagyjából integráltnak nevezhető, beilleszkedő típus: másképp öltözködik, ám dolgozni és boldogulni akar Dániában... és magával hozta mind az öt vér szerinti nagymamáját. A közbiztonság jó, éjszaka is nyugodtan lehet biciklizni. A dán társadalom összetartó, annyi menekültet engedtek be, amennyit be tudnak fogadni - a többit nem engedik be, hanem vihogva áttolják Svédországba, ahol viszont nem kérnek belőlük, újra bevezették a határellenőrzést.

4. A Nemzeti Múzeum ingyenes, pazar kivitelű tárlatai jórészt azt bizonygatják, hogy a vikingek nem csak raboltak, hanem - két pogány emberáldozat bemutatása között - jó fejek is voltak. Reálisan belátták, hogy ezért a tartalomért kevés látogató fizetne...

5. A dán adók magasak, cserébe jó a szociális ellátás, az egyetemisták alapjogon ösztöndíjat kapnak, de tanulás mellett elvárják tőlük az önkéntes munkát. A jogok mindig mindenhol kötelességekkel járnak, és a dánok teljesítik a kötelességeiket. Elvben nem különösebben vallásosak, az egyik szép templomból például modern műcsarnokot csináltak, de pünkösd vasárnap és hétfőn zárva tartanak a boltok. A lelkük mélyén talán nem olyan szekulárisak az emberek, mint vélik, csak nem tudja a jobb agyuk, mit gondol bal.

6. Ötpercenként szembejön egy neurotikus járókelő, mintha a pesti nagy körúton járnánk. A zaklatott egyén itt ázsiai félvér hippi, vagy magában beszélő kócos viking, vagy strandpapucsos, piszkosfehér zokniban csoszogó balkáni figura. Az aluljárókban egy-két barátságos fedélnélküli lakik, mintha sikk lenne a homelesslét. A Christiania nevű városrészben az is, ott a hippik szabályoznak. Mottó: Ne lépj a fűre, tiszteld embertársad szívnivalóját. Állítólag a dán a legelégedettebb társadalom a világon. Nekem nem úgy tűnt. Inkább tudatos és a szomszédra is figyelő, szabályokon stresszelő társadalom. Pünkösd vasárnap délután mindenütt ellenőrök voltak, a jegy nélkül utazó büntetése 700 korona (kb. 30eFt). Több helyen el is kaptak bliccelőket, a metrón pedig egy kerékpárt szállító fiatal férfit büntettek a szemünk láttára. Biciklit általában be lehet vinni, kivéve a csúcsforgalmat, és ezek szerint a vasárnapot: Dániában a szabál az szabál, a szabálszegő sokat fizet.

8. A Tivoli (vidámpark) visszafogott méretű, de gyönyörű és hangulatos, mintha felújították volna és példás rendben tartanák a budapestit. Hja, futja a magyar vacsorányi belépőből és a menetenként borsos hátszínnyi jegyárból... A nagy hullámvasút egy percig robog, ám abba a hatvan hosszú másodpercbe három átfordulás is belefér. Kihagyhatatlan.

9. A dán formatervezés szép példáit láttuk: vörös tégla, fekete acél, zöld és szürke üveg, vidám színű műanyagok, egyszerű vonalak, mindez tökéletesen illeszkedik a haragoszöld északi tájba. A helyi érdekű vasút belseje másfél méterrel szélesebbnek hat a magyarnál, kétoldalt hordószerűen kidudorodnak a kocsik, hogy minél több biciklit lehessen bennük szállítani. Irigylésre méltók a fekete háttéren vörösen világító designos kijelzők és az újnak ható plüss ülések.

10. Rengeteg a tó, a kisebb-nagyobb sziget, Koppenhága hangulatát meghatározza a tenger. A kis hableány bronzszobra modern parti épületeken túl, jelentős sétával érhető el, tolonganak előtte a turisták. Mögötte csak azért nem, mert a parttól pár méterre áll. Így is háromszor lefűrészelték már a fejét (nem, nem a színesfémgyűjtők), ezért az önkormányzat fontolgatja, hogy messzebbre kellene tenni. A városnéző hajó tégla-acél-üveg techno lakóházak mellett halad el, a tehetősebbek erkélye alatt jacht is ringatózik. Egy szakaszon szünetel az idegenvezetés: az ott lakó polgárok csendrendeletét tiszteletben kell tartani.

A dán egy jól és olajozottan, kevés diszfunkcióval működő, tanulmányozandó társadalom. Koppenhága az észak Miskolca londoni árakkal, ha apropó adódik a látogatásra, megér egy hétvégét.

2016. május 12., csütörtök

A közügyek logikája 18. rész

Kilábalás a paternalista gondolkodásból

A nagy régi demokráciákkal ellentétben Magyarország még csak tanulja a demokratikus működést. Egyrészt elutasítjuk a keleten hagyományos paternalizmust, a bábáskodó és basáskodó államot, másrészt sok téren sokat teszünk és mulasztunk azért, hogy az állam igenis maradjon paternalista.

Olyan ez, mint amikor az alkoholista fejben le akar szokni az ivásról, de a teste ezer szálon kötődik hozzá, ezer erő húzza vissza. Nézzük, hogyan szabadulhatunk meg a paternalizmustól.

Úgy, hogy nem az államtól várjuk a helyzetünk megoldását, hanem mi magunk teszünk érte. Mondani könnyű, csinálni viszont nem lehet olyan könnyű – különben már rég így viselkednénk.

Az önálló problémamegoldás azt jelenti, hogy amikor nem tetszenek a demokratikus módon adódó alternatívák, akkor új alternatívát hozunk létre. Új pártot alapítunk, mozgalmat szervezünk, ötletelünk, javaslatokkal állunk elő. Ez az, ami nem igazán történik Magyarországon, sőt fájdalmas mértékben nem történik.

Ha nincs társadalmi szintű öntevékenység, akkor marad a természetes módon adódó választék, a passzivitás, a panaszkodás, a kilátások hiánya. Ha jobban belegondolunk, kilátáshiány helyett inkább belátáshiányról van szó. Azt kellene belátnunk, hogy a demokráciához aktív társadalmi részvételre, konstruktív gondolkodásra, felelős és eredményorientált magatartásra van szükség.

Ha három lángossütő működik a falumban, és közvélekedés szerint mind a három pocsék lángost süt, akkor arra gyártsak elméleteket, hogy miért NEM LEHET lángost sütni, mitől gazember minden lángossütő, és milyen kozmikus összeesküvés miatt nem lesz sosem finom lángos az én drága-átkozott akáclombosomban? Vagy önmarcangolás helyett kezdjek inkább olyan lángost sütni, amilyen nekem ízlik, ami szerintem finom, és azt kínáljam mindenkinek? A nagy régi demokráciákban ez már évszázadok óta nem kérdés. Ha a 'zemberek úgy látják, hogy épp nincs jó lángos, akkor maguktól, öntevékeny polgárként elkezdik sütni. Ezért nem élnek paternalizmusban.

A pozitív, konstruktív hozzáállást angolul „can-do attitude"-nak („meg tudom csinálni hozzáállásnak") hívják. Erre van szükségünk a jóléti demokráciához.

2016. május 11., szerda

A közélet logikája 17. rész

A jólét mint döntő érv

Hozzászoktunk, hogy a közéleti viták lezáratlanok, eldönthetetlenek. Ha egy fa magasságáról vitáznánk vadul, az nem tartana sokáig, mert rájönnénk, hogy mindössze le kell mérni. Viszont arról, hogy mekkora és milyen szociális kiadásaink legyenek, a vita sosem fog véget érni, mert ez a terület nem mérhető egyszerűen. Még olyan módszertan sincs, amelyben legalább nagyjából egyet tudnánk érteni.

Mégis van remény: a legparttalanabb viták is előrevihetők a jóléttel érvelve. Nincs olyan hiteles ember, aki ne akarna a maga módján jólétet. Aki nem akar jólétet a maga módján, az közmegegyezés szerint elmebeteg, tehát nem mérvadó, hanem kezelésre szorul. Más szóval, aki nem hallgat a jóléti érvre, az magát zárja ki a közéleti diskurzusból.

Hogyan használható a jóléti érv a fenti – szociális kiadási – példában? Egy jól működő szociális rendszerben mind a segítettek, mind a segélyt finanszírozók úgy érzik, hogy a körülményeikhez képest nagyjából megfelelő jólétben élnek. Legalábbis, nincs jó indokuk arra, hogy miért kellene még nagyobb jólétben élniük.

Az egyik végpont a kommunista: vegyük el a dolgozók összes pénzét, és osszuk szét egyenlően, minden ember kapjon alanyi jogon ugyanannyi pénzt. A másik végpont a szociáldarwinista: legyen nulla az adó, mindenki boldoguljon úgy, ahogy tud, a közösségi eszközöket (utakat, közlekedést, orvosi ellátást, oktatást) ki-ki fizesse meg használat szerint. A szociális ellátásról szóló viták e két végpont között zajlanak.

A végpontok közötti középutat a következő jóléti szempontok jelölik ki: egyrészt nem célszerű elvennünk az adófizetők kedvét a munkától, tehát az adó legyen minél alacsonyabb. Ha demotiváljuk a szorgalmasakat, akkor egyre szegényebb lesz a társadalom. Ezt már kipróbáltuk 1948 és 1989 között. Finoman szólva nem jött be, vadul irigyelni kezdtük a gazdag Ausztriát. Ha viszont keveset költünk szociális ellátásra, akkor felháborító mértékű szegénységet, társadalmi elégedetlenséget, bűnözési hullámot hozunk létre, ami már a helyzetben lévőket is zavarja. Mit ér gazdagnak lenni egy olyan társadalomban, ahol a szegény többség legszívesebben azonnal kirabolna? Ha ellenben túltámogatjuk a rászorulókat, akkor ellenösztönözzük a munkát, és előáll a bekezdés elején jelzett probléma.

Ezekkel a megfontolásokkal jutunk el a középutas helyzetbe, amelyben a rászorulóknak nincs jó érvük, hogy miért kellene több segélyt kapniuk. Ha többet kapnának, az társadalmi szinten már csökkentené a jólétet. Az adózók pedig szintén nem tudják megindokolni, hogy miért kellene kevesebbet adózniuk. Ha kevesebbet fizetnének be a költségvetésbe, akkor az társadalmi szinten csökkentené a jólétet, vagyis a közbiztonságot és a jó közérzetet.

A politikában körülnézve azt látjuk, hogy a baloldal jellemzően az egyensúlyi helyzet fölé emeli az adókat, lerontja a gazdaságot, csökken a jólét, és ezért pár év alatt megbukik. A jobboldal pedig jellemzően az egyensúlyi helyzet alá csökkenti az adókat, amitől nő a gazdaság, de romlik a társadalmi közérzet, ezért pár év múlva leváltják. Elvben elérhető a bal- és jobboldal közötti tökéletes egyensúlyi helyzet, de ahogy egy korábbi fejezetben kifejtettem, a politikában 2+2 sosem 4, mert a 4 nem szexi. A pártok attól vonzóak, hogy szerintük 2+2 vagy 3, vagy 5. Ha a választók racionalitásra törekednének, akkor kb. 3,5 és 4,5 váltogatná egymást a hatalomban, és az jelentősen növelné a társadalmi szintű jólétet.

2016. május 10., kedd

A közügyek logikája 16. rész

Nem szabad kritizálni a kormányt?

Egy demokráciában majdnem mindent szabad, de nem minden hasznos. Nem hasznos úgy kritizálni a kormányt, hogy mélyen hallgatunk az ellenzéki alternatíváról. Ha nincs kormányképes alternatíva, akkor a kormány továbbra is a legjobb lehetőség – azaz meglehetősen értelmetlen és haszontalan kritizálni.

A politika heves érzelmeket kiváltó témakör, keressünk egy semlegesebb párhuzamot: az autók világát. Tegyük fel, minden választókorú felnőtt négyévente új autót igényelhet, teljesen ingyen, kénye-kedve szerint. Ha nem tetszik a jelenlegi autód, legkésőbb négy év múlva kapsz egy másikat, amelyet te magad választhatsz ki, teljesen függetlenül, önállóan, szabadon. Eljön a választás napja, a rendelkezésedre álló információk alapján függetlenül, önállóan, szabadon döntesz. A döntésed – a totálkárt kivéve – négy évre szól. Ha ezek után egy év múlva bőszen szidod az autódat, akkor kézenfekvő válasz, hogy te választottad, négy évre döntöttél, még három évig együtt kell vele élned. Aztán majd választasz másikat. Ingyen megkapod, ez egy ilyen nagyszerű rendszer.

Ha erre azt feleled, hogy „igen, de a következő autóm is kb. ilyen rossz lesz, már tudom előre", megint csak adódik a válasz, hogy segíts az autótervezőknek és -gyártóknak jobb autókat készíteni. Légy egy kicsit konstruktív, és tedd kegyesen lehetővé számukra, hogy elégedetté tegyenek. Vagy az az életcélod, hogy folyton panaszkodhass, a belső problémáidat kivetítsd a külvilágba, és mást hibáztass értük?

Konstruktív magatartással négyévente egyre jobb autód lehet, destruktív magatartással pedig négyevente egyre rosszabb, vagy legalábbis egyre rosszabbnak érzett autót fogsz szidni. A különbség a fejedben dől el.

Ha továbbra is ragaszkodsz hozzá, hogy a mostani autód pocsék, ám a következő sem lesz jobb, és nem segítesz jobbá tenni a választékot, mert nincs kedved, nem a te dolgod, a panaszkodáson kívül semmi közöd hozzá... akkor nem túl kedvező színben tünteted fel magadat és a hozzáállásodat. Rossz a rendszer? De nincs nála jobb? Az előnyeit élvezed, a hozzá kapcsolódó feladatokat nem vállalod? Hogy áll ez össze a fejedben?

Fordítsuk vissza a tanulságot a politika világára, és próbáljunk konstruktívan gondolkodni. A demokrácia aktív választói részvételt és felelősségteljes viselkedést igényel. Nézzük meg a régi nagy demokráciákat: ha nem tetszik az aktuális kormány, mindig van kormányképes alternatíva, ellenzéknek hívják. Ha bármilyen oknál fogva nincs ilyen, az elégedetlen választók aktivizálják magukat, és teremtenek kormányképes alternatívát. A régi nagy demokráciák ettől működnek jól, ettől biztosítanak viszonylagos jólétet.

2016. május 9., hétfő

A közügyek logikája 15. rész

Mindig a legalkalmasabb van kormányon

Pontosabban: az kormányoz, aki a legutóbbi választáson a legalkalmasabbnak tűnt a többség számára.

Következésképp aki szidja a mindenkori kormányt, az
- az ellenzékre szavazott, és kisebbségben maradt
- a kormányra szavazott, de időközben meggondolta magát
- maga sem érti egészen, mit beszél.

Aki a kormány mellett az ellenzéket is szidja, az elégedetlen
- a demokráciával mint rendszerrel
- a politikai osztály egészével
- a saját helyzetlátásával.

Aki úgy szidja a kormányt, hogy nem tud helyette jobbat, az elfelejti, hogy nincs hatalmi vákuum, azaz valaki mindig lesz hatalmon. Ha nem a legutóbbi választáson a többség számára legalkalmasabbnak tűnő erő, akkor ki más lehetne? És az jobb lenne? Definíció szerint nem.