A problémamegoldó kereszténység felé

Az előző posztban írt eset és annak finoman szólva hatékonytalan kezelése nyomán arra jutottam, hogy a katolikus egyház nagyon ügyetlenül menedzseli a hívek bizalmát megrendítő eseteket.

Olyan ez, mint amikor egy bank alkalmazottja évekig szabadon garázdálkodhat az ügyfélszámlákkal, és sem a bankvezetés, sem a kollégák, de még az ügyfelek egy része sem lát ebben sürgősen kezelendő problémát. Semmi sem történik, míg a több tucat károsult egyikének izgága reklamálása olyan bosszantóvá nem válik, hogy a bankosok először mérgesek lesznek, mit ugrál ez az alak, majd megpróbálják lebeszélni a problémájáról, majd az ügyfeleket is bevonva bizonygatják a panasz aljas rágalom voltát, majd kurta-furcsa nyúlfarknyi közleménnyel kirúgják a sikkasztót, és eszük ágában sincs köszönetet mondani a bejelentőnek, kártalanítani a károsultakat, vagy megbeszélni az eset tanulságait a jövőre nézve. Csoda, hogy ebből a bankból menekül a pénz? Inkább az a csoda, hogy a menekülés rejtélyes jelenségéről workshopokat rendeznek, és nem tűnik fel nekik a nyilvánvaló ok.

Az is csoda, hogy a menekülőknek nem tűnik fel az alternatívák cseberből-vederbe jellege: a problémát maguk mögött hagyva fejest ugranak a sokkal nagyobb problémák világába. A „képmutató" katolikus nemi életről nem érdemes a liberális nemi életre váltani, mert ott nagyságrendekkel több a pedo- és minden egyébb -fília, legfeljebb nyíltan bevallják, hogy náluk ez így szokás. A hitelesség nem önmagában vett érték! A fenti példánál maradva, jobb egy hivatalosan nem sikkasztó bank, ahol néha ennek ellenére - hazug, sunyi, rosszul kezelt módon - lopnak, mint egy bevallottan sikkasztásra épülő pénzintézet, miközben utóbbi kétségtelenül hitelesebb.

Az a feladat, hogy a bankunknál egyáltalán ne lopjanak, de ha mégis, az a lehető legrövidebb idő alatt megoldódjon, a károsultak bocsánatkérést és kártérítést kapjanak, és az eset tanulságait levonva továbbfejlesszük a minőségirányítási rendszerünket, hogy az esetleges jövőbeni lopásokat még rövidebb időn belül felderítsük és orvosoljuk.

Ha az olvasó arra gondol, hogy a kereszténység nem bank, igaza van, tényleg nem az. De a bizalom megőrzésének logikája a katolikus egyházra nézve is megfogalmazhat érvényes következtetéseket. A hasonlat más szempontból is sántít: a bank külső szolgáltató, az egyház pedig a híveket is magában foglaló közösség. Vagyis egy pedofil eset nem csak a klérus felelőssége, hanem a híveké is, a kezelése nem csak egyházhatósági, hanem összkeresztényi feladat is.

Különösen fontossá teszi, hogy a nyugati „egyetemes" kereszténység nem tökéletes, de nem találtak ki nála jobbat az emberiség számára. Sokan megpróbálták, ma is hirdetnek nagy hangon különféle alternatívákat, amelyekkel azonban még komolyabb gondok adódnak. A kereszténység hiteles képviseletére azért (is) van szükség, hogy a meggondolatlan embertársak ne ugorjanak cseberből vederbe.

Pontosan mi a baj a papi pedofíliával

Viszonylag friss hír: eltiltottak egy pedofílián kapott papot a papi tevékenységtől. Ezt a papot távolról én is ismerem, és tanulságosnak tartom az esetét.

A tágabb közösség első reakciója: nem igaz, hazugság, hamis a vád, bizonyosan nem bűnös.

Egy részletesebb esetleírás után még mindig: ez csak koholt ügy lehet.

Majd a tényekkel való szembesülést követően: hát, a papok sincsenek fából, nincs jól ez így, és bizony vannak hasonló esetek, milyen kár, hogy így alakult, továbbá csendes elmélkedés, azaz mély hallgatás.

Én pedig levontam, és elküldtem a levelező listánkra néhány világi tanulságot, íme:

„1. Egy pap lelki vezető, és nem testi érintő. Amennyire jó, ha sokakat megérint lélekben, annyira rossz, ha akár csak egy embert megérint kifogásolható módon.

2. Nem a pap dönti el, hogy mi a kifogásolható testi kontaktus, hanem a hívő, illetve a szülei, valamint az összes többi kommentátor, köztük az egyház lankadatlan támadói és konkurensei is. A pap csak úgy viselkedhet, hogy még egy esküdten rosszindulatú viktoriánus ateista se találjon rajta érdemi fogást.

3. A többi hívő nem jól teszi, ha a tettest veszi védelmébe az áldozatok helyett. Ne mentegessük a menthetetlent, ne keverjük össze a tettest az áldozataival. Papi pedofília esetén az áldozat a gyerek, a szülei, a közösség, az egyház, sőt maga a kereszténység. Nem az a feladat, hogy „undorítsatok el tőlem minden ép ízlésű embert”, hanem hogy „tegyetek tanítványommá minden népet”.

4. Egy pap minden megnyilvánulásával a kereszténységet képviseli, a kereszténységről ad képet. Ez fokozott felelősséget jelent és azt, hogy ami magánembernek – szánalmas betegségként – még akár elnézhető, az egy papnak nem nézhető el, csak ha már újra magánember. Igen, a papot hol azzal támadják, hogy nincs rajta svájci sapka, hol azzal, hogy van, hol meg azzal, hogy van is rajta, meg nincs is. Abszolút nem jó, hogy így van, nekem sem tetszik, de ez a reális helyzet. Olyan ember menjen papnak, aki még ezt is bírja.

5. Előfordulhat, hogy ha minden papot eltiltanak, aki akár a legkisebb mértékben összekeveri a lelkiséget a testiséggel, akkor nulla megfelelő pap marad? Akkor bizony maradjon nulla pap! Ez helyreállítja a bizalmat, és az Úr majd küld új munkásokat az aratásába. Ahogy méltatlanná válás okán a teljes ferences rendet fel lehetett anno oszlatni, fel lehet oszlatni a teljes Római Katolikus Egyházat is, és ahogy az események haladnak, ez egyre kevésbé irreális forgatókönyv.

6. Profi világi kárenyhítést igénylő válsághelyzet van ma, és a kibeszéletlenség csak növeli a bajt, akár a végromlásig. Ne várjunk addig, amíg csak az IQ-deficites vakhitűek maradnak keresztények, mert mindenki más feldúltan elfordul, és keres magának valami szebbet, jobbat, szerinte működőbbet (pl. felvilágosult horoszkópot, feng suit, ateizmust, nacionalizmust, fasizmust, kommunizmust, iszlámot, stb.), mert a történelemből tudjuk, hogy ez milyen mértékű pusztulással jár. Nézzünk szembe azzal, hogy amennyiben így alakul, mi is felelősek leszünk érte, bűnrészesek leszünk benne. Használjuk a tálentumunkat inkább a kereszténység felvirágoztatására, hogy követendő példává váljon az egész emberiség számára.

7. Elképzelhető, hogy a cölibátus egyszerűen nem felel meg a mai időknek, mert jobb és konstruktívabb lenne hivatalos monogám heteró párkapcsolatba becsatornázni a hím (és nőstény) szexuális energiát, mint hagyni, hogy zabolázatlanul keringjen a pap, a hívek, az egyház és a kereszténység megrontására.

8. A beszédünk mostantól legyen igen-igen és nem-nem. Ez egyfajta „magabiztos” álláspont, de nem nehéz biztosnak lenni abban, hogy a kereszténység leépítése egyáltalán NEM JÓ a világnak, és hogy nagy valószínűséggel nem ez az isteni szándék.

Magánemberi véleményként teszem hozzá, hogy Ferenctől magyarázatot várok arra, miért nem szavatolja a közel-keleti testvéreink biztonságát, és miért akarja velünk befogadtatni a gyilkosaikat, meg a velük szimpatizálókat. Erdő Pétertől pedig ebben a konkrét pedofíliaügyben várok magyarázatot arra, hogy miért hessegette el kitartóan a bejelentőt, és miért tartott két évig a meglehetősen egyszerűnek, tényszerűnek tűnő tényállás kivizsgálása. Ha a Kereszténység bank lenne, ebben a siralmas helyzetben megérteném, hogy az emberek miért nem akarják benne elhelyezni a pénzüket, és hogy miért tartják biztonságosabbnak a párnahuzatot. Innen szép a győzelem.”

Az ügy legnagyobb tanulsága számomra, hogy zéró tolerancia alkalmazandó a kereszténységgel összefüggésbe hozható minden méltatlan megnyilvánulásra, MERT az emberiségnek óriási szüksége van a méltón képviselt kereszténység nyújtotta előnyökre.

A bal-jobb feszültségekről

Többféleképpen értelmezhető a fejlett demokráciákban jelenleg tapasztalható helyzet, miszerint a baloldal makacsul hajtogatja amit szokott, a jobboldal szintén, és tartósan nem értenek egyet, de nem is bírnak egymással. Baj ez, vagy pont így van jól? Vagy egyszer majd cáfolhatatlanul kiderül, hogy az egyik oldalnak mindenben igaza van, a másiknak meg semmiben, és attól kezdve e tudományos tény meghatározza a közéletet, így a választások kimenetelét is?

Mintha ez utóbbi feltevéssel élnének értelmiségi kollégáim, akik szerint a bal-liberálisoknak akkor is igazuk van, ha politikailag épp lenullázódtak, ha ellenzékként egyetlen közkedvelt ötletük sincs, sőt ha a többség nem akar rájuk szavazni sem most, sem 2018-ban, sem a belátható jövőben. (Pontosabban, ma nem látszik, hogy mikor és mitől fordulna meg a helyzet, noha előbb-utóbb nyilvánvalóan meg fog fordulni.) 

Írásom e frusztrált, már-már a demokratikus többség feletti diktatúrát igénylő értelmiségieknek szól. Nézzük a probléma különböző lehetséges megközelítéseit.

1. Ha a bal-liberalizmus tudományos igazsággá emelkedne, mint hogy a Föld kering a Nap körül, akkor a bal-liberalizmus hatalmához nem kellene demokratikus többség, csak értelmiségi többség. Nota bene, hiába szavaz 99% arra, hogy a Nap keringjen a Föld körül, attól még nem ez lesz az irányadó. Csakhogy a politikai vitákban nincs tudományos kontra tudománytalan álláspont: az, hogy adót emeljünk vagy csökkentsünk-e, nem tudományos kérdés, hanem politikai preferencia kérdése. Az, hogy beengedjük-e tömegével más kultúrák bevándorlóit, szintén nem tudományos kérdés, hanem preferenciális-értékrendi. A tudomány e téren legfeljebb arra képes, hogy kimutatja a preferenciák érvényesítésének várható következményeit – ami viszont semmire sem kötelez. Ezért a bal-liberálisok egyfelől indokolatlanul viselkednek úgy, mint ha a politikai preferenciák heliocentrikus érvénnyel bírnának. Másfelől az ellenoldal jelentős részét sem fékezi a tudományos modell hiánya, sőt nem is elkötelezettebb, hogy alávesse magát a tényleges demokratikus többség akaratának, így ez a gondolatmenet nem mondja meg sem a bal-, sem a jobboldalnak, hogy nyomuljon-e vagy sem, legfeljebb elgondolkodtatásra és nyugalomkeltésre alkalmas. Minden esetre, a tényleges demokratikus többség akaratával tartósan nem lehet szembemenni, ezt tudjuk a történelemből, így a többség magunk mellé állítása mindig eggyel jobb ötlet a többség figyelmen kívül hagyásánál.

2. A bal-jobb polémia tisztán gazdasági kérdésként is felfogható. Amikor épp nő a jólét, az emberek bőkezűek, egyetértenek a javaik egy részét elkobozó és szétosztó baloldallal - akkor is, ha ez köztudottan fékezi a gazdaságot. Ha meg épp csökken a jólét, akkor a javaik nagy részét inkább náluk hagyó és az osztogatást mérséklő jobboldalra szavaznak - akkor is, ha ez érezhetően csökkenti a szolidaritást. Ebben a megközelítésben a hatalomra vágyó baloldalnak nincs más dolga, mint kivárni, hogy a jobboldal felfuttassa a gazdaságot, növelje a jólétet, amikor is automatikusan át tudja venni a hatalmat, mert népszerű lesz az általa javasolt újraelosztás. Ha pedig a jobboldal vágyik hatalomra kerülni, nincs más dolga, mint kivárni, hogy az újraosztást növelő baloldal leamortizálja a gazdaságot, ekkor ugyanis automatikusan népszerű lesz az újraelosztást csökkentő, a gazdaságot felfuttató javaslataival. Ez a megközelítés a jelen helyzetről is sokat mond: a 2008-as gazdasági válság nyomán mindenütt a jobboldal került előnybe, ám amint felfuttatta a gazdaságot (pl. 2020 körülre), ismét a baloldalnak áll majd a zászló.

3. A bal- és a jobboldal feszült együttműködése egy kétökrös szekérhez is hasonlítható. A baloldalra fogott ökör kicsit balra húz, a jobboldalra fogott ökör enyhén jobbra tart, és a két mozgás eredője húzza előre a szekeret. Mély bölcsességet fogalmaz meg a „csak az ökör következetes” magyar mondás, mert a következetes iránytartás észmentességre vall. Az ökör helyét a gazda határozza meg, ha balról jobbra fogja át az állatot, akkor már nem balra, hanem jobbra fog húzni, ellenkező váltás esetén meg fordítva. Frivol módon akár ökörnek is nevezhetjük azt az embert, aki magát fogja be valamelyik oldalra, és aztán egész életén át arra húz, miközben tudja, hogy a bal-bal-bal és a jobb-jobb-jobb következetesség nem előre, hanem körbe-körbe visz. Aki a magánéletben el akar jutni „A”-ból „B”-be, az igyekszik egyenesen haladni, legfeljebb a terepnek megfelelően hol enyhén balra, hol enyhén jobbra tér, hogy célba érjen. Ha Magyarország esetében a „B” a közös jövő, akkor logikátlan dolog azt képzelni, hogy a bal-bal-bal vagy a jobb-jobb-jobb iránytartás oda vezet, legalábbis egyénileg. Ha közösségileg a bal-bal ökröket ellensúlyozzák a jobb-jobb ökrök, akkor már van esélyünk vektoreredőként nagyjából előre menni, viszont minél nagyobb a cikkcakkozás, annál többet veszekedve, annál lassabban, annál drágábban haladunk a közös jövő felé. Minél kevésbé húzunk ökörszerűen balra vagy jobbra, annál kevesebbet pazarlunk el a jóléti erőforrásainkból.

4. E gondolat mentén jutunk el az intelligens megközelítéshez: ha rossz a gazdaság, ne akarjunk újraelosztást növelni, mert attól még rosszabb lesz. Ha jó a gazdaság, ne akarjunk szolidaritást csökkenteni, mert attól hasgörcsöt kap a társadalom. Próbáljuk meg egy fejben egyesíteni a bal- és a jobboldali ökröt, hogy kiegyensúlyozott intelligenciával és minimális cikkcakkozással haladhassunk előre.

A fentiekből aktuálisan az következik, hogy a magyar jobboldalnak még van pár éve a gazdaság rendbe tételéig, ha addig bele nem bukik a róla kialakuló korrupciós imázsba, a baloldalnak meg van pár éve felkészülni a jó gazdasági helyzetre, amelyben az újraosztó ötleteivel újra népszerű lesz. Aztán pár év múlva ismét a jobboldal jön, majd újra a baloldal, és így tovább, ahogy a fejlett jóléti demokráciákban szokás. Egyik irányzat sem ördögi vagy angyali, mindkét oldalnak eljön a maga ideje. Addig pedig nem érdemes a mindenkori többség akaratával szembeszegülve trükközni, mert így csak pünkösdi királyságot lehet szerezni. Hosszú távon úgyis a demokratikus többség az úr.

Rá lehet-e kényszeríteni a muszlimokra a világi liberális demokráciát?

A kérdésre ezúttal az olvasó adhat választ, a klasszikus logika keretein belül. A logikai szerkezet egyelőre kísérleti, az észrevételeket kommentként várom.

Rá lehet-e kényszeríteni a muszlimokra a világi liberális demokráciát?

Rá lehet-e kényszeríteni a muszlimokra a világi liberális demokráciát? Igen

Rá lehet-e kényszeríteni a muszlimokra a világi liberális demokráciát? Nem

Akkor miért nem sikerül?

Akkor miért nem sikerül? Tudom

Akkor miért nem sikerül? Nem tudom

Ha tudja, miért nem lehet, akkor Nem-mel kellett volna válaszolnia a kiinduló kérdésre.

Ezek szerint nincs kiforrott álláspontja. Érdemes kialakítani.

Akkor mit keresnek náluk a nyugati katonák?

Akkor mit keresnek náluk a nyugati katonák? A minimális emberi jogokat garantálják.

Akkor mit keresnek náluk a nyugati katonák? Olajat.

Az emberi jogi helyzet rosszabb, mint amikor nem voltak ott a nyugati katonák. Hihető, hogy a minimális emberi jogokat garantálják?

Az emberi jogi helyzet rosszabb, mint amikor nem voltak ott a nyugati katonák. Hihető, hogy a minimális emberi jogokat garantálják? Igen

Az emberi jogi helyzet rosszabb, mint amikor nem voltak ott a nyugati katonák. Hihető, hogy a minimális emberi jogokat garantálják? Nem

Nem logikus válasz.

Akkor érdemes átgondolni a jelenlétük hasznát és értelmét.

Az olajat pénzért veszik, vagyis a kereskedelmet stabilizálják?

Az olajat pénzért veszik, vagyis a kereskedelmet stabilizálják? Igen

Az olajat pénzért veszik, vagyis a kereskedelmet stabilizálják? Nem

Ha csak erről lenne szó, minek állnának ellen a muszlimok? A bevételnek?

Ha csak erről lenne szó, minek állnának ellen a muszlimok? A bevételnek? Igen

Ha csak erről lenne szó, minek állnának ellen a muszlimok? A bevételnek? Nem

A bevételnek nem szokás ellenállni, érdemes ezt végiggondolni.

Nem logikus válasz.

Akkor mégis csak a rájuk kényszerített világi liberális demokráciának állnak ellen a muszlimok.

Ki szégyellje magát Szíriáért?

Egymásnak estek a britek, a jobboldal az orosz követség előtt tüntetne Aleppó tönkrebombázásáért, a baloldal védi az oroszokat és szidja Amerikát. Kinek van „igaza"?

Azt gondolom, hogy Amerikát szidni ezúttal megalapozottabb, mint Oroszországot. Utóbbi be sem szállt volna a háborúba, ha Amerika miatt nem válik kezelhetetlenné a helyzet.

Az egész pusztító közel-keleti láncreakció beindítója az Egyesült Államok, és a láncreakció sokadik láncszemeként bombáz Oroszország, Aszád szíriai diktátorral karöltve.

A szégyenletes történet úgy kezdődött, hogy az Egyesült Államok kereszténység nélkül akart liberális demokráciát erőltetni a muszlimokra, akik köszönik, nem kérnek belőle, inkább az Iszlám Államot választják.

Az Iszlám Állam soha nem jött volna létre, ha Amerika nem dönti be az iszlám diktatúrákat azzal a felkiáltással, hogy jön az igazi liberális demokrácia, és az milyen jó lesz! Nem lett, mert a muszlimoknak nem kell, a beavatkozás sokkal rosszabb és vérengzőbb diktatúrát eredményezett a korábbiaknál.

Az egészről az amerikai „liberális" demokrácia fegyveres exportőrei tehetnek. Szégyelljék magukat, és ne álljanak meg Hágáig.

A helyzet iróniája, hogy az oroszok barbár katonai módszerekkel, de jobb célt valósítanak meg az USA bénázásához képest: helyén tartják a puha diktátort, hogy megakadályozzák a kemény diktatúra létrejöttét. A tönkrebombázás nyugaton úgy sajnált „polgári" áldozatai pedig az Iszlám Állam alattvalói, akiket az USA is folyamatosan támad, és tíz éven belül így vagy úgy megöl.

Az össze-visszakuszálódott helyzet megoldása egyre távolibbnak tűnik, pedig nagyon egyszerű: meg kell adni a muszlimoknak az önrendelkezés jogát. Ahol a puha diktatúrák bedőltek, jön a kemény diktatúra (Iszlám Állam). Ahol a puha diktátor még hatalmon van (pl. Szíria, Jemen), ott őt kell helyzetben hagyni, mert jobb, mint ami utána következne.

Szeretjük Aszádot vagy sem, jobb az Iszlám Államnál, ezért maradjon hatalmon. Nyugati nézetben el kell fogadni, hogy a muszlim közéleti elképzelés nem felel meg az elvárásoknak. Viszont jobb egy puha Vezér a barbár kőfasiszta ISIS-nél. 

A nyugati értelmiség lássa be, hogy a Közel-Kelet elpusztítása az általa vallott erőszakos szekularizmus következménye, és szégyellje magát. A konfliktus nyugati fővezérei bíróság előtt feleljenek a temérdek ártatlan áldozatért. Ha ez megtörtént, akkor majd lehet az orosz katonai módszerek miatt is háborogni. Addig viszont arcátlan képmutatás és szemfényvesztés.

Mi lesz a Népszabadsággal?

Indokolt a felháborodás, a tüntetés, a parlamenti bojkott, stb., stb.?

Nézzük a tényeket, aztán fordítsuk meg képzeletben a helyzetet.

Tények: a Népszabadság Mediaworks nevű tulajdonosa jó ideje eladó, és hónapokkal ezelőtt felröppent a hír, hogy egy Fidesz-közeli céghez kerülhet. A Népszabadság dolgozói ezért számítottak rá, hogy előbb-utóbb küzdeni kellhet a fennmaradásért. Továbbá évek óta veszteségesek, noha a Mediaworks által tulajdonolt lapcsoport egésze nem az. Tehát számítani lehetett arra, hogy a portfolió racionalizálása keretében a Népszabadságot megszüntetik. Különösen ha a tulajdonosváltás politikai preferenciaváltást is jelent. Veszteséges lapot fenn lehet tartani, ha valami miatt különösen fontos a tulajdonosnak, de a fenntartása nem várható el. Ha politikai irányváltásra kerül sor, akkor a fenntartás még csak nem is feltételezhető, irracionális szívesség lenne. Ugyanakkor a Népszabadság munkatársaival hirtelen, még tulajdonosváltás előtt közölték, hogy nincs tovább, le vannak építve. A dolgozók szerint korábban erről egy szó sem esett. Tehát ha a megszűnésen tulajdonképpen nem lehet csodálkozni, a stílusán akár fel is lehet háborodni - a régi tulajdonos ellen.

Most fordítsuk meg képzeletben a felállást: tegyük fel, hogy évek óta veszteséges a jobboldal számára ikonikus Magyar Nemzet. Tegyük fel, hogy a tulajdonos eladja a lapcsoportot egy baloldali befektetőnek, aki az MSzP-hez kötődik. Az új tulajdonos feltételül szabja, hogy átvétel előtt a régi tulajdonos állítsa le a lapot, és rúgja ki a dolgozókat. A dolgozók hónapok óta tudtak a politikai irányváltásról, most mégis azt állítják, hogy fogalmuk sem volt, mi készül. Az MSzP-t teszik felelőssé, gyáva cenzúrázásról beszélnek, tüntetést szerveznek. Közben egy árva sort sem írnak sehová, még az internetre sem. Sikerült elképzelni ezt a helyzetet? Ha igen, akkor elképzelhetjük a belőle adódó kérdéseket is. 1. Őszintén, miből tetszettek gondolni, hogy a politikai ellenoldal fenntart egy neki eleve nem tetsző, ráadásul veszteséges lapot? Miért nem tetszettek előbb gondolkodni, és keresni egy alternatív befektetőt? Miért nem tetszenek tüntetés helyett folytatni az újságírást? A nyomtatás pénzbe kerül, nem is kevésbe, de a net ingyen van, ott nyugodtan lehet(ne) folytatni. Nem lett volna célszerűbb megőrizni az előfizetői létszámot, vagy akkorára alakítani a lapot, amekkorát eltart a jobbközép olvasók piaca? Az MSzP tehet arról, hogy a jobboldali olvasók nem olvassák a Magyar Nemzetet? Nem logikátlan dolog ezt (is) a baloldalra fogni?

A válaszokat latolgatva közelebb kerülhetünk a Népszabadság megszűnésének kiegyensúlyozott megítéléséhez.

Haladás „felvilágosodás" nélkül?

Felvethető a kérdés, hogy ha nincs tömeggyilkos „felvilágosodás", mi lett volna a társadalmi haladással. A kérdésre adott válasz pedig nem más, mint Széchenyi álláspontja Kossuth-tal szemben a kettőjük között kialakult történelmi léptékű vitában.

Ha nincs forradalom, akkor lassú, megfontolt, úgynevezett „szerves" változás következik be, amelynek nincsenek áldozatai.

A „felvilágosodás" szétveri a kereteket, tömeghalált okoz, és évtizedekre visszaveti a társadalmat, hogy aztán, az újjáépítés után, lehessen örülni a hirtelen fejlődésnek. Tiszta sor: ha egy kataklizmában 70%-kal lecsökkentjük a GDP-t, akkor a kataklizma múltával gyors növekedésre számíthatunk. Így is legalább 10 év, mire elérjük a kataklizma előtti szintet. Ha meg „csak úgy" fejlődgetünk, akkor +/- 1-5% lesz az éves GDP-változás, ami monotonnak tűnhet, de folyamatos jólétet jelent. Alaposan megfontolva, nem jó nekünk a kataklizma.

Minél merevebb egy társadalom, és minél keményebben ellenáll az elit a strukturális reformoknak, annál nehezebb szerves módon fejlődni, és annál nagyobb a kataklizmák veszélye.

E téren határozott különbség mutatkozik a nyugati társadalmak és a kelet-európaiak között. Előbbiek önként reformálták meg magukat (lásd: eredeti tőkefelhalmozás), utóbbiak meg a forradalomig patópálkodtak. Mivel azonban elkezdtek felzárkózni a nyugathoz, a jövő egyértelműen a szerves, belülről vállalt és lebonyolított strukturális reformoké.

Jó történelmi példa az angolok és skótok viszonya: náluk egyszerre történt meg 1848 és 1867, egy csepp vér nélkül, és töretlen jólétben élnek. Rossz példa Líbia, ahol sikerült az államot összeomlasztani, de nem sikerült semmit a helyébe építeni, így - más életképes hatalmi struktúra híján - az Iszlám Állam lett az úr.

A „felvilágosodás" nevű topgyilkos miatt menekülnek most a közel-keletiek és afrikaiak nyugatra. A „felvilágosodás" nevű topgyilkos most is megpróbálja mindenki másra kenni az általa okozott tömegpusztulást. Ezúttal nem fog sikerülni, mert bárki, aki nem csukja be erővel a szemét, jól láthatja a „felvilágosodás" foga fehérjét, láthatja az áldozatokon a harapása nyomát. A „felvilágosodás" nevű sorozatgyilkos tetten van érve.

Rossz hír ez a „felvilágosodás" nevű tömegpusztítással nyomulóknak, jó hír mindenki másnak. Annyiban jó hír a közel-keletieknek is, hogy a nyugati „felvilágosult" nyomulás - az emberiség érdekében - le lesz állítva. A fejlett jóléti állapotot tömeghalál nélkül kell és lehet elérni úgy, hogy az ehhez szükséges reformokat az önrendelkező közösségekre bízzuk.

A topgyilkos „felvilágosodás"

Az úgynevezett felvilágosodás minden idők legeredményesebb sorozatgyilkosa.

Valahányszor lecsap az áldozataira, másra fogja a gaztetteit. Akárhányan nyomoztak eddig utána, mind nyomot tévesztettek, és egymást akarták elfogni a felvilágosodás helyett.

A „felvilágosodás" a protesttel lépett be Európa életébe: azt gondolták az egyházi rendet belülről szétverők, hogy fel vannak világosodva, míg mások sötétben élnek. Ebből lett a harmincéves háború, mintegy 3 millió fegyver általi, és további 5-7 millió dögvész-éhhalál általi áldozattal. Az utókor mégis úgy tartja számon, hogy nőtt a világosság. Sőt, hogy a vallás miatt tört ki a háború!

A felvilágosulás nem lankadt, következő gaztette a francia forradalom, amelynek „hitet meghaladó" vezetői gátlástalanul legyilkolták egymást. Miután vetélytársait leguillotinozta, Robespierre a saját módszere áldozatává vált. Sikertelen öngyilkossági kísérlete után, szétlőtt állkapoccsal ment a vérpadra. Az általános káoszban egy despota, Napoléon tett rendet. Napoléon a hadjárataival terjeszteni kezdte a „felvilágosodás" eredményeit, megteremtve azokat a nemzetállamokat, amelyek miatt kitört a példátlan pusztulást hozó első világháború. Sokféle tényezőre visszavezették már a világháború kitörését, kivéve a „felvilágásodást"!

A „felvilágosodás" ámokfutása nem ért véget, az orosz kommunista forradalommal folytatódott. A nyomában létrejött véres kezű diktatúra egy-két évtized alatt tízmilliós nagyságrendű áldozatot szedett, többek között ötmillió ukrán központilag elrendelt éhhalálával. A kommunista mészárlás pedig megágyazott az európai fasizmusnak.

A fasizmus áldozatainak leszármazottai a mai napig hangoztatják, hogy a sötétség végzett „felvilágosult" elődeikkel. Pedig a fordítottja történt, a szerintük „felvilágosodás" végzett velük. Hitler jelentéktelen tényező volt mindaddig, amíg a modern gazdaságot válságba nem vitte a „felvilágosult" spekuláció, és amíg a tömeggyilkos kommunizmustól való jogos félelmek nem juttatták teljhatalomhoz. Ha nincs kommunizmus, elmarad a fasizmus. A fasizmus áldozatanak nagy többsége felelőtlenül szimpatizált a tömeggyilkos kommunizmussal, „felvilágosult" álláspontját cseppet sem zavarta ötmillió ukrán éhhalála, ezzel a téveszmés „felvilágosultsággal" tette magát áldozattá. Ha elolvassuk az 1930-as évek második felének értelmiségi eszmecseréit, hurrá optimista hangulatúak: úgy látták, hogy a fény hordozói, legyőzik a sötétséget, a világ a felvilágosodás, a boldog vallásmentesség felé halad. E helyett ők haladtak – sokak kommunizmus általi kiirtása után – a kiirtatás felé.

A „felvilágosodás" nem vesztett lendületet, ma a Közel-Keletieket irtja, és tízmilliókat űz el Afrikában az otthonukból. A téveszmés „felvilágosultak" ma is úgy látják, hogy a fény hordozói, és nem tömeggyilkosok. Az Iszlám Államot ismeretlen tényező teremtette, semmiképp sem a „felvilágosodás". Az áldozatokat sokféle tényezőre fogják, kivéve a „felvilágosodást".

Pedig ha nincs „felvilágosodás", nincs szétesés, nincsenek egymásnak eső nemzetállamok, nincsenek szélsőségek, nincs világháború, nincs tömeghalál.

Itt tartsunk egy gondolatnyi szünetet.

Ha nincs felvilágosodás, mi lett volna a társadalmi „haladással"?

Kiderül a holnapi folytatásból.

Erkölcsi mérőrendszer

Szeretnék bemutatni egy modellt, amely lehetővé teszi a bonyolult vitatémák gyors erkölcsi mérlegelését és értékelését.

Amikor egy összetett, és attitűdöket is tartalmazó problémával kerülünk szembe, tegyünk fel négy kérdést.

1. Amit a problémáról mondok, az leírás, vagy előírás (deskriptív vagy preskriptív)? Tényekről vagy a vágyaimról beszélek?

2. Hogyan állok hozzá: helyeslően, közömbösen vagy rosszallóan?

3. Hogyan álljon hozzá a közösségünk: támogassuk, tűrjük vagy tiltsuk?

4. Mit gondolok a „másként gondolkodók" álláspontjáról: helyeslően, közömbösen vagy rosszallóan?

Konkrét példa:

A muszlim menekültek nagy számban be akarnak jönni Európába, az európai többség pedig nem akarja beengedni őket.

Most nézzük a fenti kérdések fényében.

1. A fenti mondattal leírtam a helyzetet, vagy előírtam valakinek valamit? Félig leírtam. Ha hozzáteszem, hogy a Közel-Keletet szétlövik először az amerikaiak, majd az iszlám szélsőségesek, majd az oroszok, és az ez elől menekülő muszlimok, valamint a velük együtt érkező szélsőségesek nagy számban be akarnak jönni Európába, akkor kb. leírtam a probléma első felét. Az, hogy hányan akarják őket beengedni, és hányan nem, már kívül esik az alapproblémán, a következő pontokra hagyom.

2. A nagy számban érkező muszlimok között van szélsőséges és mérsékelt, a szélsőségesek beengedését rosszallom, a mérsékeltek beengedését – feltételekhez kötve – helyeslem. A Közel-Kelet szétlövését rosszallom, következésképp az egész menekülthullám kiváltását rosszallom. A problémának nem kellett volna létrejönnie, és mivel nincs közöm a kezdetéhez, rosszallom, hogy nekem kellene a menekültek beengedésével kezelnem.

3. A muszlimok nagy számban történő, feltétel nélkül beengedését közösségileg tiltandónak tartom. Ha képesek vagyunk leválasztani a szélsőségeseket, és az európai értékrenddel kompatibilissé tenni a mérsékelt muszlimokat, akkor az így leszűkített csoport beengedését helyeslem. Viszont úgy látom, hogy az idealistán gondolkodó európai vezetők képtelenek, vagy nem hajlandóak sem a szélsőségeseket leválasztani, sem a feltételezett mérsékelteket kompatibilissé tenni az európai értékrenddel, így ezen vélelmemre alapozva tiltandónak tartom a muszlimok Európába engedését, amíg a szerintem szükséges feltételek nem teljesülnek.

4. A másként gondolkodók (a muszlimok nagy számban történő beengedését javaslók) álláspontját rosszallom, mert szerintem a valóság figyelmen kívül hagyásán alapul. Figyelmen kívül hagyják, hogy a Közel-Kelet szétlövését az amerikai szekularisták kezdték, ezért a következményeit is nekik kell(ene) kezelniük. Ha nincs amerikai szekularista támadás, nincs Iszlám Állam sem, nem omlanak össze az észak-afrikai államigazgatások, és a mai probléma ki sem alakul. Figyelmen kívül hagyják, hogy ha az amerikai szekularisták folytatják a szekuláris-liberális „demokrácia" nevében elkövetett mészárlást, akkor további százmilliók fognak elmenekülni, akiket már fizikailag is képtelenek lennénk befogadni, így felesleges azon veszekedni, hogy a probléma 1%-át ki hogyan javasolja kezelni. Végig kell gondolnunk a következményeket, és a maradék 99%-ra is érvényes megoldást kell kidolgozni. A másként gondolkodók szintén figyelmen kívül hagyják a kulturális idegenséget, ami szerintük nincs, szerintem meg van, a muszlimok döntő többsége szerint is van, és meg fog maradni, hacsak nem jelentjük ki, hogy aki Európába jön, annak rövid távon európaivá (kereszténnyé, zsidóvá, ateistává vagy „agnosztikussá") kell válnia. Lényegében meg kell tagadnia Mohamedet, vagyis nem maradhat muszlim, még titokban sem, mert ennek a következményei nem kompatibilisek az európai civilizációval. Például: Mohamed azt tanítja, hogy a nő bíróság előtt és örökösödéskor feleannyit ér, mint a férfi. A muszlimok feltétel nélküli beengedését javaslók készítsenek hihető akciótervet arra, hogyan emancipálják a muszlim nőket Mohamed kategorikus elvetése nélkül. Mohamed azt is tanítja, hogy a nem muszlimokkal erőszakosan, leigázóan kell bánni, hogy alávetettnek érezzék magukat, hosszú távon muszlimmá váljanak, és ez minden muszlim szent, megkérdőjelezhetetlen kötelessége. Szeretnék látni egy hihető akciótervet arra, hogy ezt a lélek legmélyén lakó attitűdöt hogyan lehet Mohamed teljes elvetése nélkül európaivá tenni. Az iszlám gyakorlata szerint aki más vallásra tér, halállal lakol. Mi a terv, a beengedők szerint hogyan lesz ebből nyugati lelkiismereti szabadság az iszlám megtagadása nélkül? Szerintem sehogy, de nézzük meg tételesen. Ha a másként gondolkodók beépítik ezeket a tényezőket a modelljükbe, vagy legalább hajlandók konstruktívan megvitatni ezeket a tényezőket, máris sokkal kevésbé lesznek másként gondolkodók, és az álláspontjuk is megfontolandóbbá válik.

Érdemes ezt a négy kérdést feltenni más bonyolult problémákkal kapcsolatban is, mert nem hoz ugyan varázsütésre megoldást, de sokkal árnyaltabbá teszi a problémáról folytatott vitát, és kiderül belőle, hogy ki milyen feltételekhez, illetve feltevésekhez kapcsolja a pozitív vagy negatív hozzáállását. (Meghaladhatjuk a „migráncs haza <––> pfúj, képmutató keresztények" szintet.) A vitázó felek felismerhetik, hogy számos technikai részletben szinte egyetértenek, és a többi részletről is képesek immár racionális vitát folytatni.

Féket-ellensúlyt a vérengző szekularizmusnak

Képzeljük el, hogy az emberek összevesznek a vasúti menetrenden. Az egyik szerint most azonnal induljon a vonat. A másik szerint egy fél óra múlva, hogy még sokan elérjék. Egy harmadik szerint csak délután induljon, és akkor mindenki felfér. Egy modortalan férfi közbekiabál, hogy a vonatokat azonnal le kell állítani, ez létfontosságú kérdés. Mindenki megsértődik. Micsoda alak, hogy mer így bekiabálni, mégis kinek tartja magát? Ha mérlegeljük, kinek lehet leginkább igaza, akkor valószínűleg nem a vonatok leállítójára esik a választásunk.

Most képzeljük el, hogy 1944. májusát írjuk és a vonat, amelynek az indulásáról szenvedélyesen vitatkoznak az emberek, Auschwitzba viszi a zsidókat. Ahonnét – nem különösebben szeretnénk tudni, miért – eddig még senki nem jött vissza. Ha most mérlegeljük, kinek lehet leginkább igaza, már másképp néz ki a helyzet.

Nagyjából 1970-re rakták össze magukban az emberek, hogy mi lett volna a helyes álláspont 1944-ben. Ennek több oka is volt, de a magánemberi „gonoszság" szerintem nem szerepelt köztük. Nagyon nehéz a pillanat langymelegében szembenézni a gonosszal, félretenni a hétköznapi problémákat, és elfogadni, hogy most nem a reggeli piritós, nem a délutáni szunyóka, nem a havi fizetés, nem a csöpögő vízcsap, hanem valami más lépett elő lényeggé.

A második nehézséget a lépték jelenti: az ember ahhoz van szokva, hogy maximum az utcai szemetelés ellen kell akcióba lépnie, és nem egy egész birodalom embertelen szakpolitikája ellen. Az átlagember erre nincs, és nem is lehet felkészülve, mert az ilyen típusú kihívás nem hasonlít semmi megszokottra. Régi bölcsesség szerint „a vasút ellen nem lehet". Hogy lehetne akkor egy alaposan kidolgozott, könyörtelen erőszakgépezet ellen?! Főleg ha a gépezet része a fenyegetés is, hogy aki megmoccan, halál fia. Az emberiség döntő többsége ilyenkor nem moccan, inkább „alámerül, és megpróbálja kibekkelni" ezt az állapotot.

A harmadik nehézség a szélesebb összefüggés felismerésében rejlik: nem vagyunk (legalábbis 1944-ben) kénytelenek belátni, hogy Auschwitzban olyasmi történik a passzív együttműködésünkkel, amit később szégyellni fogunk, és nem tudunk megmagyarázni a gyermekeinknek, unokáinknak. Az átlagember agya ilyenkor önvédelemből kikapcsol, és ezer indokot keres az ok-okozati viszonyok elmosására, figyelmen kívül hagyására, elfelejtésére.

A negyedik nehézség pedig a cselekvés: ahogy nincs minden reggel kedvünk azonnal kiugrani az ágyból, szívesen lustálkodunk még egy kicsit, úgy a gonosszal szembekerülve sem érzünk instant cselekvési kedvet, sőt. Ilyenek vagyunk, ezt kell szeretni, vagy ha szeretni nem akarjuk, ezt kell elfogadni.

Ebből holokauszt esetén az következik, hogy a kisember nem fogja megakadályozni a borzalmat, sőt ellenáll annak is, hogy egyáltalán felismerje. Ha mégsem tudja hermetikusan kizárni a tudatából, hát legalább cselekedni nem fog, és száz kreatív indoka lesz rá. 1970 óta viszont mindenki remekül tudja, mit akarna tenni a gonosz ellen, ha újra ott állna vele szemben. Most itt a lehetőség.

2016-ot írunk, és a holokauszthoz hasonló léptékű borzalom történik a Közel-Keleten: a mi nyugati szavazatainkkal és szimpátiánkkal hatalomra került szekularisták azért likvidálnak tömegesen embereket, mert nem kérnek a nyugati szekularizmusból. Ez nem elmélet, ahol magabiztosan cselekszünk, hanem a gyakorlat, ahol újra tétlenek vagyunk. Most is úgy állunk a gonosszal szemben, mint 1944-ben az átlagember, igyekszünk letagadni az ok-okozati viszonyokat, megpróbáljuk kizárni a tudatunkból a rettenetes valóságra utaló adatokat, és ha ez nem sikerül hermetikusan, legalább elszabotálni a cselekvést. És az várható, ami a holokauszt után: 25-30 év múlva csapódik le a szégyen, és jön a hasztalan magyarázkodás a gyerekeinknek, unokáinknak. Izé, tulajdonképpen láttuk, mit művel a szekularizmus a közel-keletiekkel, de becsuktuk a szemünket, mert nem akartunk tudni róla.

Egyfelől fékez a restség és a szűk látókör, másfelől fenyeget a jövőbeni szégyen és bűntudat. Mennyivel jobb lenne ezúttal nem beleragadni a pillanat nyúlós langymelegébe, hanem helyben felismerni a gonoszt, és ellene mondani:

- nem akarjuk, hogy a szekularizmus miatt meg kelljen halniuk a közel-keletieknek

- elismerjük a közösségek önrendelkezését, vagyis hogy aki kalifátust akar, annak joga van kalifátusban élni

- azt akarjuk, hogy az emberiség önrendelkező közösségekben élhessen, a nyugati szekularisták folyamatos zaklatása, beavatkozása és nyomulása nélkül

- nem tartjuk nyugati mércével megfelelőnek a kalifátus jólétét és társadalmi igazságosságát, de elismerjük, hogy a magasabb szintre lépés csak önkéntes belátás alapján, erőszakmentesen történhet

- tiltakozunk az ellen, hogy a hegemóniára törő szekularizmus folyamatosan zaklassa a keresztény alapú nyugati civilizáció tagjait

- követeljük, hogy a társadalmaink vezetői ne -izmusok ideológiája mentén, hanem az emberiesség és a jólét szempontjai alapján irányítsák a közéletet

- követeljük, hogy az emberiesség, önkéntesség és az önrendelkezés tiszteletben tartása hassa át a külpolitikát is.

A szekularizmus elleni gyógymód nagyon egyszerű, nem igényel cselekvést. A szekularizmus leánykori neve Egy Lépés Távolság a Kereszténységtől. Azaz kereszténységre törekvők vagyunk, de nem vakbuzgó zelóta szélsőségesek, nem építünk erővel Jezafátust. Az egy lépés távolság ebben a formában nagyon pozitív és konstruktív, ehhez az állapothoz kell visszatérni. Egyszerűen csak legyünk hűek önmagunkhoz, vállaljuk fel, hogy azonosak vagyunk saját magunkkal.

Népszavazat-magyarázat

Az Európai Parlamentben minden szavazás után szavazatmagyarázatot tartanak: aki fontosnak tartja, elmondhatja a választóinak, hogy miért szavazott úgy, ahogy. Ezt a gyakorlatot most kiterjesztem a népszavazásra.

Részt vettem, és érvénytelenül szavaztam, mindkét lehetőséget bejelölve.

Azért szavaztam így, mert egyetértek ugyan a migrációs probléma Fidesz által javasolt megoldásával, de nem értek egyet azzal, hogy a Fidesz lényegében csak ebből akar politikai tőkét kovácsolni magának.

Pedig a migrációs probléma nem indokolja a Városliget teljesen felesleges és szuperköltséget beépítését, a Moszkva tér leburkolását unalmas szürke kővel, a tanárok ugráltatását, az egészségügy át nem alakítását, az egyéni nyugdíjszámlák be nem vezetését, és még számos más mulasztást, amit a Fidesz igyekszik migrációba csomagolva elsummantani.

Nem értek egyet azzal a gondolkodásmóddal, hogy migráció = 1000 pont, minden más = 1 pont, így ha levonjuk, sag schon, legfeljebb „csak" 999 pont marad a Fidesznél. Ez nagyjából így működik lélektanilag (lásd a szükségletek hierarchiájának Abraham Maslow által kidolgozott modelljét), de erkölcsileg nem, és lélektanilag is érhetik az embert meglepetések. A választó nem laborpatkány, dacból is visszafordulhat a labirintusban.

Például úgy, hogy jön 2018, a társadalomnak kezd elege lenni az ugráltatásból, és a szavazás estéjére a Fidesz vélt 999 pontjából -1 marad. Ideje konszolidálni az eddigi eredményeket, hogy egy ellenkező előjelű kormány ne mossa el őket, mint dagály a homokvárat.

Ami jó a társadalom szerint, azt megtartani, ami nem jó a társadalom szerint, azt jóvá alakítani. Ez a feladat a következő másfél évre. A többi az ellenzéken múlik, nyolc év Fidesz után alapértelmezetten a másik oldal jön - ha el nem bénázza. A Fidesz eredményeiből annyi marad, amennyit a társadalom nagy többsége megvéd belőlük. A népszavazás érvénytelensége arra mutat, hogy a társadalom nagy többsége semmit sem tud megvédeni, még magát sem.

A tegnapi népszavazás tanulsága, hogy miközben a nagy többség egyetért Orbán migrációügyi álláspontjával, sárga lapot ad Orbán belpolitikai stratégiájának, és emberarcúbb Fideszt követel a hétköznapjaiba.

Mindeközben fenntartom, hogy Orbán az egyetlen európai vezető, aki képes a közvélemény többségét stabilan maga mögött tartani, ezért az EU sikerének záloga, hogy egy Orbán-szerű elnöke legyen. Orbán for EU President!

Mire népszavazunk?

Pár dolgot célszerű őszintén, független értelmiségihez illően kimondani a holnapi migrációs népszavazásról.

- Nem múlik a népszavazáson, hogy a kormány milyen álláspontot fog Brüsszelben képviselni. Várhatóan olyat, amilyet eddig is. A vitapartnerei meg azt a fordítottat, amit eddig. Ez nem változik a népszavazástól. Ha sikeres a népszavazás, az annyit változtat, hogy a Fidesz hitelesebben mondhatja a vitapartnereinek, hogy tartsanak a saját hazai közvéleményük ellenkezésétől, lám a magyarok most nyilatkoztak. Ha megkérdezik a franciákat, németeket, hollandokat, stb., ők is így fognak nyilatkozni. Ezt elmondhatja a Fidesz egy sikeres népszavazás után, egy sikertelen után meg nem mondhatja el. Ennyi a különbség, nem több. Az európai elit népszavazás nélkül is látja, mi a magyar többség preferenciája, de tojik rá. Azt is tudja, hogy mi a saját hazai többsége preferenciája, de arra is tojik. Úgy fogja fel a helyzetet, mint a szigorú tanár bá', mikor az osztály kétharmada nem akar dolgozatot írni: attól még dolgozat lesz írva, mert ezt a tanár mondja meg. Ha 80% vagy 90%, vagy 99,9% ellenzi a dolgozatírást, az mit sem változtat a tanári állásponton. Hogy ez a felfogás persze meddig tartható egy állítólagos demokráciában, lassan kiderül, a következő választáson. Kérdés azonban, hogy addig hány millió menekült csalogattatik-érkeztetődik, és ez azért nem jelentéktelen kérdés.

- A menekültáradatot az USA robbantja ki (szó szerint), és csak az USA állíthatja le. Nem érdemes egymásnak esnünk, bíráljuk inkább az USA hivatalos világi-liberális demokrata ideológiáját, amely bizonyítottan ideológiai alapon öl, jelentős részben békés és ártatlan polgári lakosokat, csak azért, mert kalifátust akarnak, vagy nem tudják leállítani azokat a soraikból, akik kalifátust akarnak. Na már most az, hogy valaki kalifátust akar, vagy ismer több olyan embert is, aki kalifátust akar, nem megfelelő ok a likvidálására! A világi-liberális demokrácia olyan szinten kompromittálódott, hogy ezt tisztességes, a világ sorsáért felelősséget érző humanista nem hagyhatja szó nélkül, akár baloldali magyar, akár jobboldali magyar, akár vérliberális ejropéer. A világi-liberális demokrata ideológia nevében az USA nem gyilkolhatja tovább - külföldön sem - azokat, akik az ideológiája útjában állnak, mert e tekintetben nem fog különbözni a náci Németországtól, sem a tömeggyilkos szovjet rezsimtől, de még Észak-Koreától sem. Nem azért kerültünk ki egy tömeggyilkos rezsim karmai közül, hogy egy másik (pontosabban immár harmadik) tömeglikvidáló rezsim telepedjen ránk, még akkor sem, ha a tömeglikvidálás hipermodern eszközökkel történik, más országban, más kontinensen, más kultúrában. Erre nincs mentség. A szekuláris-liberális demokratikus modell ígéretesen, lelkesítően indult, mára azonban elszabadult, gonosszá vált, le kell állítani. Értelmiségi körökben meg lehet majd vitatni, ki lehet elemezni a lelkesítés és a gonosz tömeglikvidálás közötti szinte észrevétlen átmenet okát, de most a gyakorlati következményeket kell leállítani, azonnal.

- Nincs minden muszlim egy kalap alá véve, viszont teljesen mindegy, milyen irányzatú muszlim, tehetetlen a saját ideológiájára hivatkozó szélsőségesekkel szemben. Ez pedig valós probléma, nem elképzelt jelenség. A bombák nem a fejünkben robbannak, és a biztonságunk szintén nem a fejünkben van veszélyben. Ismerjük el, hogy létezik egy tényleges, valós világbeli probléma, és konkrétan az iszlámhoz kapcsolódik. Egészen biztos, hogy sok muszlim békés, de egyben tehetetlen is, ez így nem mehet tovább. Valamilyen szinten mindenki felel a saját kultúrája vadhajtásaiért, még ha nem is büntetőjogilag, de emberileg és lelkiismeretileg mindenképp. A muszlimok nem igazán vállalják fel ezt a felelősséget (sem), így a kapcsolataink nem tudnak jó irányba alakulni. Mennyire lenne hiteles az a duma, hogy „én náci vagyok, de nem Hitlerista, hozzá nekem semmi közöm, teljesen félreértelmezi a nácizmus lényegét, viszont nem is dolgom leállítani, vagy megmagyarázni neki, mekkora tévedésben van, én hátat fordítok ennek az egész problémának". Ez nagyon gáz duma lenne, és nem csak a zsidók szerint, hanem minden jó szándékú nyugati szerint is. Miért fogadnánk el akkor egy muszlimtól?

- Magyarázatra vár, hogy az elvben békés francia és belga muszlimok családjából hogyan érkezhetnek újra és újra erőszakos elkövetők. Szintén magyarázatra vár, hogy az imámok miért hatástalanok a saját gyülekezetükre, ha tényleg békét prédikálnak. Meg hogy pontosan miért fogadják el az iszlám világ keményvonalasainak pénzét és prédikátorait a mecsetekban. Az is magyarázatra vár, hogy a békés iszlám hogyan tolhatta a kihalás szélére a kopt és szír keresztényeket. Ezekre a kérdésekre ma nem kapunk megnyugtató válaszokat. Igazából semmilyen választ nem kapunk rájuk, és ez szintén a valós világba tartozó probléma, emberi jogi probléma, politikai probléma, (anti-)demokratikus probléma. Az iszlám világ nyugati mércével egyszerűen nincs rendben. Nem kicsit, nagyon nincs rendben. Sem a saját jóléte és társadalmi igazságossága szempontjából, sem a mi jólétünk és társadalmi igazságosságunk szempontjából. Ha tagadjuk ezt, akkor nem csak a kopt és szír keresztények, stb. kihalásához járulunk hozzá, hanem a saját bukásunkhoz is, mert attól, hogy becsukjuk a szemünket, a probléma nem szűnik meg, és a következményeibe belebukunk.

- Amennyire logikátlanságot emleget az ellenzék, annyira logikátlan maga is, és ez nem segíti az ügyeket. Pl. a népszavazásnak nincs kapcsolata az EU-tagságunkkal. Teljesen mindegy, ki hogy szavaz, vagy akár el se megy, ez közömbös az EU-tagságra nézve. Még olyan értelemben sincs hatása, hogy az uniós közösség (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) esetleg en bloc megorrol a különúton járó magyarokra, és ennek áttételesen negatív hatása lehet. Nem lehet, ugyanis a diszkriminációmentesség uniós alapérték, ezért ellenünk sem lehet - másként gondolkodás okán - diszkriminációt alkalmazni, és ezt szükség esetén az Európai Bíróság szavatolja. C'est l'union.

Bizonyára van még más is, amit független gondolkodóként érdemes kimondani, mondják ki a függetlenül gondolkodó kommentelők.