Úton a kereszt(y)én(y) együttműködés felé 1. rész

A magyar talán a világ egyetlen nyelve, amelyen a katolikus - protestáns vita már az alapszóban megjelenik. A katolikusok kereszténynek, a protestánsok ellenben keresztyénnek nevezik magukat: hja, nincs az a nézeteltérés, amire a civakodást napi mantraként gyakorló népünk ne tudna rátenni még egy lapáttal. :)

A protest nem Lutherrel kezdődött, de Luther vitte a szakadásig. A rövidesen bekövetkező „vallás”háborúk több millió megölt, valamint éhen- és járványban halt áldozattal jártak. Történelmileg nem indokolt „vallás”háborúról beszélni, hiszen a vallás csak átlátszó ürügy volt az Észak - Dél típusú leszámolásra. Mire kitört, a fegyveres konfliktusnak már rég nem volt semmiféle vallási alapja.

A katolikus - protestáns együttműködés mára, a szakadás 500. évfordulójára nem csak lehetségessé, hanem megkerülhetetlenné vált. De hogyan kezdjünk hozzá?

Az egyik lehetséges megközelítés a felszínes modus operandi. Mint amikor az egymást több évtizede kölcsönös abúzusnak kitevő házastársak egyszer csak azt mondják, hogy a gyerekeik érdekében elfelejtik a múltat, nem beszélnek a mély sérelmekről, hanem együtt mennek tovább, ketten az úton. Mindenki heppi, műmájerül villogtatja mind a 48 fogát. Meddig? Talán egy napig. Aztán mindenki folytatja ott, ahol abbahagyta.

A másik lehetséges megközelítés az őszinte modus operandi: kibeszélik az összes régi sérelmet, rájönnek, hogy fiatalság, bolondság, a régi balhéknak eleve nem volt semmi értelmük, mára meg a semminél is kevesebb maradt; nagyon gáz volt, ahogy viselkedtek; és ezt kimondva újra egymásra találnak. Meddig? A földi életükre.

Nyilván az utóbbit választja mindenki, ha teheti. A kat - prot vitában is voltak efféle kísérletek, ám kudarcot vallottak. Az ellentét nem enyhült, hanem eredeti mélységében tárult fel újra.

A sorozatomban 21. századi kísérletet teszek a katartikus kat - prot békéltetésre, hátha ezúttal sikerül. Próba, szerencse. Kedvenc autószerelőmet idézve: „nem ígérek semmit, de azt be is tartom”.

Egy kis előzetes: nincs tiltott fogás, addig dobáljuk egymásra a sarat, amíg elő nem tűnnek a gyémántjaink.

Folyt. köv.

Mit jelent neked Krisztus?

Szerintem semmi olyat, amit értelmes beszélgetésben egy percnél tovább vállalnál. Ha nem akarsz „pipi”-kereszténységgel foglalkozni, tájékozódj a Krisztus szó hátteréről.

A krisztosz görög szót Pál vezette be a köztudatba. Jelentése: felkent, azaz judaista messiás. Pál azt szerette volna kommunikálni, hogy Jézus személyében eljött a világot boldoggá tevő zsidó Messiás. Erre az üzenetre a zsidók egy része volt csak vevő, a többi zsidó szerint Jézus bukott messiásjelölt volt, a feltámadását fantáziáló követői pedig üldözendő eretnek judaista szekta. Pál is az üldözésükkel foglalkozott akkor, amikor még Saulnak hívták.

Pál tapasztalatból tudta, hogy az egzotikus hangzású Messiás szóval nem sokra megy: konzervatív zsidó körökben megbotránkozást, gój körökben pedig értetlenséggel vegyes közönyt vált ki. És közben gőzerővel zajlik az eretnek szekta kiirtása a judaizmusból. Ha nem lép gyorsan, egy-két éven belül Jézusnak egyetlen követője sem lesz a világban.

A görög zsidóként felnőtt, judaista írástudó Pálnak zseniális ötlete támadt: mi lenne, ha a Messiás helyett a Krisztoszt hirdetné a gójoknak? És lőn kasszasiker. A szekta irtása abbamaradt, mivel az üldözöttek néhány éven belül többen lettek az üldözőknél. A létszámbeli fölény a gójoknak volt köszönhető, akik a Krisztosz szóra tértek meg. A Messiás szóra a fülük botját sem mozdították, a Krisztosz szótól viszont felfénylett az agyukban a villanykörte. Ha Pálnak nem támad ez a zseniális ötlete, ma nincs kereszténység. Azt sem tudná a világ, hogy egyáltalán létezett egy Jehosua nevű bukott messiásjelölt. Az ügy végérvényesen zsidó belügy maradt volna.

A görög nyelvű evangéliumokat hamarosan latinra is lefordították, és mit kezdtek a krisztosz szóval? Ahelyett, hogy latinul unctus-ként adták volna vissza, meghagyták görög változatban. Minimális fonetikai változtatással christus lett belőle. Pál nyelvi újítása – logikailag kifogásolható módon – átugrott a latinba. Latinul ugyanis a christus semmit sem jelent, egy teljesen üres szó. Megbolondultak a rómaiak, hogy csak úgy átvették Pál leveleiből?

Ennél bonyolultabb a helyzet: a görög a kor presztízsnyelve volt, mint a középkorban a latin, a XIX. században a francia, vagy napjainkban az angol. Az ókori rómaiak szívesen tanultak és beszéltek görögül, ha kifinomultnak, műveltnek akartak tűnni. Pál nyelvújítása ezért bizonyult zseniálisan állékonynak: a kor legvonzóbb nyelvén népszerűsítette a zsidó Messiást. A Krisztoszt minden művelt ókori értette, és fel sem tűnt neki, hogy latinul nincs jelentése, vagyis jövevényszó. A filozófia és az orvostudomány szintén görögül volt kidolgozva, ezt a szókészletet is átemelték a latinba. Mint mi a rádiót, a tévét és a kompjutert, a biteket, bájtokat, a repet, meg az Emneszti Internesönelt. Ki foglalkozik ma azzal, hogy e szavak hagyományos magyarul semmit sem jelentenek? A kor presztízsnyelvéből átvett jövevényszavakként jól működnek, ennyi elég. A római ókeresztényeknek rövid idő múlva fel sem tűnt, hogy a Christus konkrét jelentés nélküli szó, megszokták, a mindennapok részévé vált. Aki tudott görögül, az meg eleve értette a jelentését.

Ahogy teltek az évszázadok, nyugaton a latin lett a presztízsnyelv, és a Christus vele együtt terjedt. A keleti kereszténység is elég erős volt ahhoz, hogy a Krisztosz jelentése ne halványuljon el.

Ha Pál történetesen szlován zsidóként nevelkedik, akkor Jézust ma Maziljenec-nek neveznénk. Ha cseh zsidóként, akkor pedig Pomazaného-nak hívnánk a Messiást. Ízlelgessük egy kicsit: Jézus, a Maziljenec; Pomazaného Jézus. Furcsa, nem? Épp ennyire furcsa a „Jézus, a Krisztosz”. Helyesen: Jézus, a Messiás; a Messiás Jézus.

Mára a nagy többségünk sem görögül, sem latinul nem tud, a Krisztosz jelentése teljesen elhomályosult. Odáig vetemedtünk, hogy névelő nélkül használjuk, mintha személynév lenne. (Krisztus azt tanítja... Helyesen: a Krisztus azt tanítja...; Krisztus arra kér... Helyesen: a Krisztus arra kér...; Krisztus azt várja tőlünk... Helyesen: a Krisztus azt várja tőlünk. Igazán helyesen: Jézus, a Messiás azt várja tőlünk...) Jézus nevelőapját ugyanis nem Krisztus Józsefnek hívták, az anyukája neve sem volt Krisztus Józsefné Mária. Egyikük sem volt Krisztosz, csak Jézus lett azzá, a feltámadása és világuralma által. A Krisztosz (Messiás) egy judaista tisztség, magyarul csak névelővel lenne szabad használni. Mivel ignoramuséknál teljes félreértést okoz, célszerű lenne visszaírni az eredeti alakba, Messiásra. Hogy ne legyünk „pipi” keresztények...

Micsoda a „pipi”-kereszténység? A görög ókeresztényekről hírlik, hogy Jehovát „pipi”-nek olvasták. A görög evangéliumokban ugyanis eredetileg benne volt a héber betűvel írt Jehova szó, amit a zsidók Adonáj (Úr) szóval helyettesítenek felolvasáskor. A kevésbé iskolázott görög keresztények viszont megpróbálták görögül kiolvasni, ami nagyjából „pipi”. Az ignoramusok „pipi”-problémáját végül úgy oldották meg, hogy kivették Jehovát a görög szövegből, és átírták Theosz-ra (Istenre). A Krisztus szó személynévkénti használata a mai kor ignoramusainak „pipi”-problémája.

Teszteljük, mennyire nem alkalmas a Krisztosz szó a mai kommunikációra, mennyire nem jelenti ugyanazt, mint a Messiás. Izrael népe évezredek óta várja a Krisztoszt? Dehogy! A Messiást várja, nem a görögre fordított változatát. Karl Marx a világ Krisztoszának képzelte magát? Dehogy. Botcsinálta messiásnak annál inkább. A mai zsidó értelmiség talán krisztoszi küldetéstudatban osztja az észt a gójoknak? Dehogy. Messiási küldetéstudatban leledzik. A Krisztosz nem felel meg a Messiásnak, a Krisztosz szót semmi értelmes mondanivaló közlésére nem tudjuk használni – nem tudunk görögül, és fogalmunk sincs, miről beszélünk akkor, amikor az úgynevezett Krisztust emlegetjük.

A modern angol Bibliákban már visszaírták a Krisztosz előfordulásait Messiásra. Ideje lenne felzárkóznunk.

A Jézus, a Messiás kifejezés az az arkhimédeszi fix pont, amelyből kiindulva az egész világ megforgatható: Krisztussal hatástalan ignoramusok vagyunk és maradunk, a Messiás Jézussal pedig a Világosság Fiai, a Föld Sója lehetünk a világ számára.

Pál hordozó rakétának használta a krisztosz szót, hogy legyorsulja az üldözőket. Sikerült. Pálnak köszönhetjük, hogy a kereszténység egyáltalán létezik. A krisztosz szó mára azonban teherré vált, célszerű leválasztanunk a diszfunkcionális hordozó rakétát. Pál idejében a krisztosz szó a megértést segítette, ma akadálya a megértésnek. Napjainkban a megértést a Messiás szó segíti. Fordított helyzet van: a Krisztosz szóra az emberek a fülük botját sem mozdítják, a Messiás szótól viszont felfénylik az agyukban a villanykörte.

Mit jelent neked „Krisztus”? Mától kezdve jelentse Jézust, a judaizmus szerinti Messiást.

Kanári mellé macskát?

Hány éves korban érti meg egy gyerek, hogy kanári mellett nem tarthat macskát?

De miért nem? Mert a macska megeszi a kanárit? De miért?

És ha nagyon szeretné a gyerek azt a kanárit? Meg a macskát is? Akkor szabad őket együtt tartani?

És ha a kanári ellenállhatatlanul aranyos? Meg a macska is? Akkor megférnek együtt?

És ha ez a macska pont nem eszi meg pont ezt a kanárit? Akkor lehet őket együtt tartani?

És ha sír a gyerek? Akkor jöhet a kanári mellé a macska?

És ha hisztizik, és ordít, és a földhöz veri magát, és bánatában el akar szökni otthonról? Akkor megengeded?

Hány éves korban, milyen szülői érvek hatására fogadja el a gyerek, hogy kanári mellé nem lesz macska? Vagy, vagy.

És akkor a guppi mellé kaphat márványsügért az akváriumba? Aranyos nyuszika mellé aranyos vadászgörényt a kertbe? A NEM szó melyik része nem világos neki? Hány éves korban érti meg, hogy a nem az nem, és ez végleges?

Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy a melegek mellé nem telepíthet muszlimokat, mert nem lesz annak jó vége? De miért? És ha külön-külön a melegek is aranyosak, meg a muszlimok is, akkor együtt mi lehet a probléma? És ha azok a konkrét muszlimok pont nem bántják azokat a konkrét melegeket, akkor lehetnek együtt? De miért nem?!!!

Hány éves korban érti meg egy bal-liberális, hogy egyenrangú nők mellé nem hívhat muszlimokat? De miért? Mert az iszlámban a nő nem egyenrangú, és még csak nem is bánja, az egyenjogúság gondolatától is elmegy a kedve. De miért? És ha külün-külön a nőjogok is szépek, meg a muszlimok jogai is? Akkor lehetnek egymás mellett? És ha azok a konkrét muszlimok nem korlátozzák a konkrét egyenrangú nőket, akkor lehet? De miért nem?!!!

És ha a bal-liberális hisztizik, és ordít, és tüntet, és kivándorlással fenyegetőzik? Akkor beleegyezünk a követeléseibe? A NEM szó melyik részét nem érti? Milyen érvek hatására fogadja el, hogy a nem az nem, és ez végleges?

Megjegyzés: ha tudnánk olyan mindent felügyelő karhatalmat biztosítani, amely hermetikusan távol tartja a melegeket a muszlimok helytelenítésétől és fordítva, és a muszlim hálószobák ablakán át befigyelve kényszerítené ki azt az egyenjogúságot, amit a muszlim nők nem igényelnek, akkor a kibékíthetetlen ellentét elvben már nem lenne kibékíthetetlen, és a kérdés úgy merülne fel, hogy jól éreznénk-e magunkat egy ilyen karhatalom felügyelete alatt. Ha nem tudunk, vagy nem szeretnénk ilyen karhatalmat kiépíteni, akkor célszerű NEM-mel felelnünk az összebékíthetetlenül ellentétes követelésekre. Kanári mellé macskát? Nem. Ha hisztizel, ha ordítasz, ha tüntetsz, ha kivándorlással fenyegetőzöl, akkor sem. Ez a felelős és ésszerű válasz.

Nagy hiány a paphiány?

A Magyar Nemzet szerint igen. Engem viszont nem különösebben aggaszt a paphiány, szerintem csak tünete annak a térvesztésnek, amelyet a kereszténység az utóbbi évtizedekben elszenvedett. A keresztény társadalmi többség eróziója az, ami aggaszt, az viszont erősen. Nem csak magam és a szeretteim miatt, hanem azok miatt is, akik baj esetén számítanának az általános emberi tisztességre, amely keresztény többség nélkül nem tud társadalmi szinten létezni. És amelynek nagyon fájó lesz a hiánya, főként azok számára, aki ma örömmel figyelik, egy „szép új világ” előszobájának tartják, esetleg aktívan elősegítik a kereszténység térvesztését.

A nyugati civilizáció alapja a keresztény értékrend, amely ha elveszti a többségi támogatottságát, a civilizáció káoszba hull. Nem csak a nyugati, hanem az egész emberi civilizáció, világméretekben. Nem lesz, aki olajbevételhez juttassa az olajból élő országokat. Nem lesz, aki támogassa, fejlessze a törzsi harcok és az iszlám szélsőségesek között őrlődő Afrikát. Nem lesz, aki törődjön India mélyszegényeivel és a kasztrendszer számkivetetteivel. Nem lesz, aki szót emeljen a 12 évesen kötött kényszerházasságok, a becsületgyilkosságok ellen. Nem lesz, aki fontosnak tartsa Ázsia népeinek önrendelkezését a térség terjeszkedő nagyhatalmaival szemben. Nem lesz, aki foglalkozzon a világ demokratikus működésével, a javak igazságosabb elosztásával. Többségi keresztény társadalmak nélkül ezek a szempontok keveseket fognak érdekelni.

A keresztény többségű társadalmak elmaradnak a tökéletestől, azaz a Jézus által tanított szolgáló / ministráló meritokráciától – ismerjük el önkritikusan. Ám közelebb állnak az ideálhoz, mint az alternatívák, és pont ez a lényeg – tegyük hozzá realistán. Amilyen szép dolog csordultig teli pohárról álmodni, olyan bölcs dolog a legtelibbet választani. Minél több az önként keresztény polgár, annál közelebb kerülünk a tökéletes ministráló meritokráciához, ami a humanizmus csúcsa.

Elvben persze másutt is vannak humanisták... Minden populációba születnek humanista beállítottságú emberek, valószínűleg azonos arányban, de az adottságaik csak keresztény többségű társadalmakban tudnak eredményesen kibontakozni. A humanista mag mindig minden társadalomban ott van, de szárba szökkenni kizárólag keresztény talajon képes, más környezetben elfojtja az erőszak és az érdektelenség.

Kemény beszéd ez? A közvélemény jelentős része úgy véli, hogy kereszténység nélkül boldogabbak lesznek a melegek, az elváltak, a nők, a mozaikcsaládok, az ateisták, a más vallásúak, a hagyományos erkölcs és a normák ellen lázadók, azaz szinte mindenki. A közvélemény e jelentős része elfelejti, milyen az említettek helyzete az iszlámban, az ójudaizmusban, a hinduizmusban, a kínai univerzalizmusban, a sintoizmusban, vagy akár a kommunizmusban. Utóbbi többek között azzal reklámozta magát, hogy a kereszténységet meghaladva olyan tudományosan humanista jólétet és igazságot teremt, amilyet még nem látott a világ. Mi lett belőle? Annyi tömeggyilkosság és antihumanizmus, amennyit még nem látott a világ – és ép eszű-erkölcsű ember nem is szeretne újra látni. Ehhez pedig keresztény többségű társadalmak kellenek.

A keresztény többség eróziójának okait érdemes részletesen elemezni (pl. tudomány <–> szó szerinti Biblia-értelmezés; zsidó Messiás <–> a „világgal” szembeállított „Krisztosz”), ez azonban szétfeszítené az írásom kereit, így csak a térvesztés veszélyeire hívom fel a figyelmet.

Kereszténység nélkül legalább nem lesz antiszemitizmus – vélik sokan. Tévedés, hiszen a kereszténység maga is szemita hátterű vallás, a judaizmus Jézus által megreformált és egyetemesen befogadóvá tett változata. Az antiszemitizmus pedig a keresztény etikától elszakadó, vallástalan, gyökértelen tömegek frusztráltságának levezető szelepe. Aki komolyan veszi a kereszténységét, az nehezen tud elvonatkoztatni a zsidó alapítóktól, az internacionalista és multikulturális háttértől. Erőszakos gyűlöletcselekményekre az vetemedik, aki elsodródóban van a kereszténységtől, és már nem tartja irányadónak a szülei, nagyszülei zsidó-keresztény etikáját.

Az üdvösség, vagyis az emberiség jóléte és boldogsága a zsidóktól ered, a judaista etikából származik. Jézus olyan reformokat hozott a törzsi alapú judaizmusba, amelyek lehetővé tették ezt a világméretű üdvözítő hatást. Tény, hogy Jézus ójudaista szempontból 2000 éve álmessiásnak tűnt, zsidó-keresztény szempontból meg valódi. Tény, hogy messiásvita egészen addig nem szűnik meg, amíg a judaizmus két változata nem talál közös Messiást. Tény azonban, hogy ez a vita tisztán elvi és erőszakmentes. Erőszakossá a keresztény háttérrel szembefordulók teszik.

Minden populációba születnek békétlenek, bajkeverők, gyűlölködők, valószínűleg azonos arányban. Ám hogy belőlük kordában tartott ex-deviáns lesz-e, vagy emberkínzó karhatalmista, harctéri mészáros katona, pogromot vezető szónok, tanácsköztársasági komisszár, keretlegény, Gulág-pribék, torokmetsző radikális, tömegrobbantó terrorista, az már a társadalom értékrendjén múlik. A kereszténység a legalkalmasabb háttér ahhoz, hogy a születetten nyugtalanok békés jóléti aktivitásban tudjanak kiteljesedni. A keresztény többségű társadalom nem tökéletes, csak még nem találtak ki nála tökéletesebbet – és a 20. század tömeggyilkos társadalmi kísérleteinek történelmi tanulságait levonva nem tűnik valószínűnek, hogy valaha sikerülne a keresztény társadalomnál jobbat, igazságosabbat, jólétibbet, demokratikusabbat, befogadóbbat, toleránsabbat, békésebbet kitalálni. Ha mégis sikerül, üdvözöljük tárt karokkal, addig azonban a tömeggyilkos rosszléti kudarcot ne nevezzük „humanista” „szép új világnak”. Pillanatnyilag a keresztény többségű társadalom a legtökéletesebb, és ez a pillanat 2000 éve tart.

Visszatérve arra a másodlagos kérdésre, hogy hogyan lesz elég pap a keresztény többség fenntartásához: automatikusan. Ahol vannak hívek, ott vannak papok. Példa: ahhoz, hogy legyen elég 7-es busz, oda kell állni a 7-es busz megállójába. Ahhoz, hogy legyen Népszabadság, olvasni kell. Ahhoz, hogy legyen elég kenyér, keresni kell a boltban. Az a jó a szabad piacban, hogy amire van kereslet, abból automatikusan létrejön a kínálat.

Érdemes persze végiggondolni néhány gyakorlati kérdést, többet között a cölibátust. Szent Pál a leveleiben egyértelműen többre tartotta a nem házasodást a házasodásnál, ez (és az egyházi birtokok védelme) jelentős érv volt a papi nőtlenség bevezetése mellett. Csakhogy Szent Pál a leveleiben 1-30 éven belül várta a Végítéletet, és ehhez mérten prédikált nem házasodást. (Minek arra a kis időre?!) Több évezredes távlatban gondolkodva a cölibátus már nem tűnik jó ötletnek, és az egyháznak sincs már olyan birtoka, ami az öröklődés miatt elaprózódna, így a nőtlenséget nyugodtan meg lehetne szüntetni.

Alternatív megoldás lehet a diakónusok szerepének növelése, hasonlóvá tétele a rabbikéhoz. Az ójudaizmusban a rabbi nem pap (nem levita), hanem közösségépítő, tanácsadó, kultúrmunkás és liturgiai felelős. A judaizmus leviták nélkül is jól boldogul, a zsidók nem aggódnak a „levitahiány” miatt. A keresztény diakónusok a maguk szép életével hiteles mintát mutathatnak a gyülekezetnek, pap híján vezethetnék is azt.

Érdemes lenne végiggondolni a szerzetesrendek és apácarendek szerepvállalását: eredetileg nagyon pozitív volt a kivonulásuk a folyamatosan növekvő létszámú társadalomból. Míg elvonultan imádkoztak a rokonaik és a többiek jólétéért, meglett a jólét, és a létszám is fenntartható maradt. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, csökken a létszám, a társadalmaink fenntarthatatlanok, és ez középtávon megszünteti a jólétet. A szerzeteknek is célszerű lenne felnőniük a kihíváshoz, és lehetőség szerint aktív szerepet vállalni mind a jólétmegőrzésben, mind a létszámfenntartásban. Ez jobban megfelelne ma a keresztényi elhivatottságnak, mint az elvonultan imádkozó életforma. Világméretekben mintegy nyolcszázezer, határon belül pedig több száz potenciális papunk (papnőnk) van tartalékban.

Apropó, papnők: szerintem semmiféle probléma nincs a papnők felszentelésével, amennyiben ezt az illető papjelöltnő akarja, vállalja, továbbá a munkatársai és a hívek szerint is alkalmas a feladatra. De ne legyen ebből ideológia, rossz ötlet lenne „kvótanőkkel” feltölteni a klérust. Ahogy az óvó bácsik ellen sincs kifogásom, ám rossznak tartanám, ha a megjelenésük bármiféle engedményhez vagy kettős mércéhez vezetne az óvodapedagógusi képességek terén. A lényeg ne a nem, hanem az alkalmasság legyen.

A fenti ötletek és a kereslet automatikus papteremtő mechanizmusai rövid időn belül megoldhatják a paphiányt – ha lesz a papokra (papnőkre, diakónusokra) valós igény egy keresztény többségű társadalomban. Tegyünk azért, hogy legyen.

Mi a baj a szekularizmussal?

A szekularizmus a világ legveszélyesebb bumerángja.

A fogalmak meghatározásával kezdem:

világiság (szekuláris szemlélet) – egy-két lépés távolság a kereszténységtől, elismerve a keresztény alapokat,

szekularizmus – három vagy több lépés távolság a kereszténységtől, a keresztény alapok tagadásán át egészen a kereszténység kiszorításáig és megsemmisítéséig.

A világiság (szekuláris szemlélet) mélyen keresztény. A kereszténység lényegéből adódik, hogy békén hagyja az embertársakat, nem zaklatja őket folyamatosan hitéleti ügyekkel, megtérési paranccsal (mint pl. az iszlám, a kommunizmus vagy a bal-liberalizmus). A többi kultúra nem ilyen élni hagyós beállítottságú, ezért nincs szekuláris szemlélet egyetlen más kultúrkörben sem, illetve ahol létezik a világiság szó, ott teljesen mást jelent. Törökországban a hadsereg „világi”, azaz szétveri a muszlim harcosokat, mielőtt átvennék a hatalmat, hogy totalitárius kalifátust alapítsanak. Egyiptomban is ez a helyzet, a Muszlim Testvériségtől a katonák mentik meg erővel a társadalmat (amely nem akar igazán megmenekülni a Muszlim Testvériségtől, hiszen többségileg megválasztja). Egy szó mint száz, nyugati értelemben vett világiság csak a keresztény többségű társadalmakban létezik.

A szekularizmus ellenben mélyen keresztényellenes. Zsigeri problémája van a kereszténységgel, utálja, gyűlöli, harcol ellene. Nincs olyan visszafogott egyházi működés, amelyet ne támadna folyamatosan. Egy szekularista számára csak a halott keresztény jó keresztény, csak a nem létező kereszténység megfelelő.

Nem meglepő, hogy a zsigeri ellenségesség problémákhoz vezet, az viszont meglepő, hogy a támadás bumerángként működik, a támadót veri kupán.

A szekularizmus mellékhatása a hitetlen, barbár tömeg, amely aztán épp a szekularisták ellen fordul. Miért kell ilyen tömeget létrehozni, „generálni”? Azért, mert egy ilyen tömeg eleinte hasznosnak tűnik a kereszténység elleni harcban. Később aztán irányíthatatlanná válik, és a létrehozóit fenyegeti.

A hitetlen, barbár tömeg már nem emlékszik az értékrendje lényegére, de arra igen, hogy indulatos, és az indulatait valakin ki kell töltenie. Bűnbakot keres. A hitetlen, barbár tömeg nem emlékszik arra, hogy a kereszténység internacionalista és multikulturális, csak azt tudja, hogy a nacionalizmus jó érzés, és nem fékezi keresztényi önmérséklet. A hitetlen, barbár tömeg elfelejtette, hogy a kereszténység szemita hátterű irányzat, csak azt látja, hogy az antiszemitizmus egyszerű megoldást ígér a világi problémáira, és már nem hisz a keresztény polgári tisztességben. A hitetlen, barbár tömeg azokból lesz, akik több, mint két lépésre távolodnak a kereszténységtől.

Ha a szekularisták belátják ezt az összefüggést, sok bajtól, szenvedéstől kímélhetik meg magukat. Ideje lenne, hogy ne fűrészeljék az ágat, amin ülnek, hanem korrekt partnerként együttműködjenek a kereszténységgel, a keresztényekkel. A keresztény értékrend az, amely élteti és jólétben tartja az egész társadalmat, így a szekularistákat is.

Példa: amikor Nitzsche leírta, hogy ő a gátlásoktól megszabadult, erőszaktól nem riadó, a keresztény erkölcs / irgalom fölé emelkedett antikrisztus (vagy antikrisztiánus, a német szó kétértelmű), a szekularisták ujjongtak. Úgy látták, hogy megvalósult a kereszténység nélküli „szép új világ”. Néhány évtizeddel később pedig pedig mi történt? A szekularizált tömeg hirtelen ellenük fordult, megállíthatatlanul, máig tartó traumát okozva.

Nem akarsz erőszakos nacionalizmust? Ne húzd ki a társadalom alól a keresztény értékrendet. Nem akarsz antiszemitizmust? Ne üldözd a szemita hátterű kereszténységet. Nem akarsz barbarizmust? Ne foszd meg a társadalmat a keresztény kultúrától.

Nem akarod, hogy tégla essen a fejedre? Hagyd abba a téglák feldobálását. Nem akarsz traumát? Ne traumatizáld a kereszténységet. Tudd, hogy hol a határ: két lépés távolságra a kereszténységtől. Szeretnél számítani az emberek polgári tisztességére? Erősítsd a polgári tisztesség keresztény alapját.

Pál vs. Jézus?

A korai felvilágosodás óta (amikor a „felvilágosultak" még mind hittek) bevett nézet, hogy Pál találta ki a kereszténységet. Thomas Jefferson amerikai elnök kivágta az Újszövetségből azokat a részeket, amelyeket páli tévtannak tekintett.

Tényleg ennyire félreértette / meghamisította Pál Jézus eredeti tanítását?

Szerintem nem, Pál zseniális zelóta volt, rablóból lett kompenzáló pandúr, aki a saját korában számára adatott rálátással törekedett Jézus tanításának életre váltására. A félreértései jelentősek, de korrigálhatóak, ha megértjük azt a történelmi valóságot, amely körülvette.

1. Pál egyetlen generációnyi távlatban gondolkodott: meg volt róla győződve, hogy „nem múlik el ez a nemzedék”, mire Jézus újra eljön testi dicsőségben, végítéletet tart, és minden ember feltámad, ki az üdvösségre, ki a kárhozatra. Nagy tehát a tét. Pál nem akart házasodni, és másokat is igyekezett róla lebeszélni? Igaz, de az ő szemszögéből logikusan – minek arra a kis időre... Pált nem zavarhatta, hogy mi lesz, ha államvallás részévé válnak a levelei, mert ez nyilvánvalóan nem fért bele egy nemzedékbe, ameddig szerinte az általa „világ”-nak nevezett valami tart. Csakhogy azóta sok-sok nemzedék élt a hagyományos földi világban, és nem lett közös világvége, sem kollektív végítélet, lettek viszont a keresztény értékrendre alapuló földi államok. Pál tévedett e téren, és a házasságról, testiségről, nőkről, sőt úgy általában a „világ”-ról alkotott korabeli (platonista) elképzelései tarthatatlanok. Szerencsére könnyedén korrigálhatók.

2. Pál még csak annyit látott a feltámadt Jézus életpályájából, hogy abban a korban nem felelt meg a judaista Messiással szemben támasztott eredeti elvárásoknak. Ójudaista felfogás szerint a Messiás Dávid-házi vitézkirály, aki földi győzelmeket arat, így lesz a tökéletes (messiási) világ örökös királya. Pál számára világosnak látszott, hogy Jézus nem vitézkirály Messiás, hanem az Izajás könyvében írtak szerint „az Úr szenvedő szolgája". Pálnak úgy tűnt, hogy ez a kétféle Messiás markáns ellentétben áll egymással, és semmilyen módon nem egyeztethető össze – azért kell meghaladni a zsidóságot, ideértve a saját zsidóságát is, hogy új magaslatra emelkedve befogadható legyen az új messiáskép. Ám az új képet felesleges volt kitalálnia, sok generációs távon több problémát hozott, mint amennyit a Pál számára relevánsnak tűnő egy nemzedéken belül megoldott.

3. A zsidó gyökerek meghaladására erős ösztönzése volt Pálnak: saját nemzettársai halálra üldözték a messiáskövetőket. Akik akkor még főként zsidók voltak. A külvilág számára a kereszténység nem is különbözött a judaizmustól, annak egyik irányzata volt, amely szerint eljött a Messiás. Ha egy magyart halálra üldöznek a magyarok, persze, hogy félelmében és indulatában meg akarja haladni a magyarságát. Ez történt a zsidó Pállal is. Tudta, mire számíthat, hiszen az üldöző Saulból lett üldözött Pál. Azért is akart a zsidó mivolta fölé emelkedni, hogy visszavágjon az üldözőinek. A judaizmus halállal bünteti az álmessiásokat és az őt követő eretnekeket, ez parancsba van adva. Jézus ójudaista szempontból álmessiás volt, a követői eretnekek, meg kellett halniuk. Meg kellett volna, ha Pál nem gyorsulja le szuperszónikusan az üldözőket. (A gójokkal együtt a zsidó-keresztények rövid idő alatt annyian lettek, hogy megölni már nem lehetett őket, csak kiátkozni a judaizmusból.) Ám az üldözöttség lelki torzuláshoz vezetett, ami hosszú távon korrigálandó. Figyelembe kell vennünk, hogy Pál nem gondolkodott reálisan a zsidóság fölé emelkedésről, a modern lélektan szerint senki sem képes káros mellékhatások nélkül meghaladni a származási kultúráját. Ma már nem dacban, hanem harmóniában gondolkodunk. Pálnak vállalnia kellett volna a zsidó gyökereit, és abban a keretben kiteljesedve kellett volna terjesztenie a Messiás tanítását.

4. Pál lehetetlennek érezte, hogy a származásával összhangban éljen, mert az volt az élettapasztalata, hogy az ővéinek jelentős része álmessiásnak tartja Jézust, miközben az övéinek másik része szekta formájában követi Őt. A szuperszónikus legyorsulásra szükség volt, hogy elkerüljék a szekta armageddonját. Szuperszónikus gyorsulást, azaz tömeges gój megtérést pedig a zsidóság meghaladását előtérbe helyezve, az egyetemességet hangsúlyozva lehetett elérni. Pál úgy koncepcionált, hogy ha már Jézus nem Dávid-házi vitézkirály, akkor teljesen ellégiesíti őt, kivonja a világból, és szembeállítja a földi élettel. Talán ebben tévedett a legnagyobbat, önkényesen átértelmezte a Messiást! Rövid élete nem adott rálátást a Jézus által kiváltott földi hatásra. Ha Pál ezer évig él, mint a Biblia szerint a pátriárkák, akkor feltűnt volna neki, hogy Jézusnak immár milliárdnyi alattvalója van, akik számára a Messiás valóságos földi Úr, és akik neki engedelmeskedve nagyobb földi jólétben élnek, mint más uralkodók alattvalói. Hosszú távon megszűnt az ellentét az Úr szenvedő szolgája és a Dávid-házi vitézkirály között. Pontosabban: az Úr szenvedő szolgájának lenni egy kontraintuitív módszer, amellyel Jézus vitézkirállyá vált, példát mutatva minden embernek, hogy másokat szolgálva emelkedhet. Ez a meritokrácia lényege. Nekünk már megvan a megfelelő rálátásunk, így e tekintetben is korrigálhatjuk Pált.

5. Ne nézzük Pált többnek, mint ami ténylegesen volt. Ne vezessünk le a leveleiből dogmát, ne emeljük őt Jézussal azonos szintre. Ezt ő sem akarná. Pál a számára elérhető adatokkal dolgozva zseniális életművet hozott létre, tiszteletet érdemel érte. Nélküle egyáltalán nem lenne kereszténység, de nem azért, mert – úgymond – Jézus nem is alapított ilyet, hanem mert az ójudaisták eretnekség miatt kiirtották volna a világból, így soha nem is értesültünk volna róla, ahogy a karaitizmusról sem értesültünk. Pál a kereszténység létének kulcstényezője. Viszont a számára szükségszerűnek tűnő teológiai koncepció pontatlan, a saját korlátozott rálátását tükrözi. Korrigálandó, ahogy egy torz fényképet korrigálunk. Ha tudjuk, hogyan torzított a lencse, akkor visszafordíthatjuk a torzító hatást, így megkapjuk a nagyjából torzításmentes képet. Illetve legyünk reálisak: megkapjuk a legjobb tudásunk szerint kitorzított képet.

Ha Pál esetében arra jutunk, hogy tévesen akarta meghaladni a zsidóságát, tévesen kerülte a házasságot és a testiséget, tévesen csinált a judaista Messiás Jézusból a földi világgal szembeállított úgynevezett Krisztoszt (ami persze Messiást jelent, csak görögül), akkor ezeket korrigálva jutunk el egy kevésbé torz kereszténységhez. Mai történelmi távlatból már látható, hogy Jézus hosszú távon nem csak az Úr szenvedő szolgája, hanem egyben dicső Dávid-házi vitézkirály is, az egész föld örök Ura. Nem légies, nem nemzetek feletti, nem a világgal szembeállított, hanem zsidó Messiásként örök földi király, aki igazságban, jólétben, toleranciában, meritokráciában és szeretetben uralkodik az egész emberiség felett, illetve azok felett, akik igyekeznek életre váltani a tanítását. Páratlan jóléthez juttatja a társadalmakat, amelyekben a többség önként igyekszik követni szeretteljes tanítását, megvalósítani felvilágosult, humanista értékrendjét.

Istenképünk

Szabados Ádám érdekes kísérlete a teológusok minősítésére felveti a „helyes" istenkép problémáját.

Az a jó teológia, amely helyes istenképet fest? Ez olyan megfogalmazás, mint hogy a = b. a helyes értéke az, amely megegyezik b-vel. b helyes értéke pedig az, amely megegyezik a-val. Ez körkörös logika, nem sokra megyünk vele.

Isten azonban Jézuson keresztül közli velünk, hogy végtelenül jó és szerető. Ebből kiindulva annyit biztosan kijelenthetünk, hogy egy olyan Isten, aki végtelenül jó, szerető, és következésképp a lehető legjobbat akarja az emberiségnek, az vagy létezik ebben a formában, vagy szükségünk van rá ebben a formában. A saját jól megfontolt érdekünkben.

Bármilyen más formában viszont nincs rá szükségünk, sőt sok jó érvünk van rá, hogy miért nem kell nekünk.

Ki akar gonosz, igazságtalan, szeszélyes, önkényes, részrehajló, elfogult, féltékeny, bosszúálló Istent? Én bizonyosan nem, és nem vagyok ezzel egyedül. Ha Isten esetleg ilyen lenne, jogos és igazságos lenne ellene lázadni, helytelen lenne betartani a szabályait. Ösztönösen érezzük, hogy egy nem lehető legjobb isten definíció szerint nem lehet Isten, mivel nem méltó rá, hogy így nevezzük.

Viszont ki nem akar végtelenül jó, szerető, az emberiségnek a lehető legjobbat akaró Istent, és mik az érvei?

Mi legyen a korrupcióval?

Közeledünk a 2018-as választáshoz, feldübörög a korrupcióverseny.

Évek óta korrupcióval vádol a baloldal, amely most kellemetlen érvelési helyzetbe került a 4-es metró körül feltárt saját korrupciója miatt.

Érdemes ettől indulatba jönni pró vagy kontra? Szerintem nem, mert gumicsontra vetődnénk. Rendezzünk inkább jólétnövelő versenyt, az sokkal hasznosabb.

A korrupció-graffiti (I want either no corruption or equal access to it. Követelem, hogy vagy ne legyen korrupció, vagy mindenki férjen hozzá egyenlően.) nagy bölcsességet fogalmaz meg. Az egyenlő hozzáférés azonos a társadalom jólétének növelésével.

Ne azt kérdezd, ki mennyire korrupt (mindenki, meglehetősen, világszerte, ha odafigyelsz), hanem hogy mit hoz ez a társadalomnak (van, aki alapvetően a javadat akarja, és van, aki alapvetően a javaidat).

Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját – írja a Biblia. Ne csak azt nézd, be van-e kötve a szája, hanem azt is, hogy egyébként nyomtat-e.

Fiktív foglalkoztató legyen az elnök?

Nehéz helyzetben vannak a franciák: egyrészt rég nem volt ilyen népszerűtlen baloldali kormányuk, másrészt rég nem volt ilyen tehetségtelen jobboldali ellenzékük.

A jobboldali Republikánus Párt előválasztását François Fillon nyerte, mert ő volt a legkeményvonalasabb. Ez a Front National miatt fontos: puhavonalas jelölt nem lenne alternatíva a szélsőjobbal szemben.

A baloldali Szocialista Párt előválasztásán Benoît Hamon diadalmaskodott, egyszerűen azért, mert viszonylag neki van a legkevesebb köze a közutálat tárgyává vált jelenlegi kormányhoz...

Ebben a háttérben értelmezendő Fillon fiktív foglalkoztatási botránya, miszerint képviselőként a felesége / asszisztense nevében nyolc év alatt csaknem 500 ezer euró (150 millió forint) munkadíjat vett fel, miközben a hölgy egy korábbi interjúban azt állította, hogy soha nem volt Fillon képviselő asszisztense.

Fillon cáfol, az ügyészség vizsgál, a jobboldal pánikol, a média örül.

Pedig van az ügynek ésszerűen konstruktív olvasata: Franciaország jóléte sokszor 500 ezer eurót is megér. Ha Fillon saját maga asszisztenseként felvette ezt az összeget, szerintem ügyesen tette, és meg is dolgozott érte. A franciák helyében az ország jólétével törődnék (tartalom), és nem a jólétet teremtők jövedelemkiegészítésével (forma).

Nyilván az lenne a legjobb, ha a jólétteremtők egyben szerények is lennének, és vidáman elélnének csirkefarháton a hivatalos fizetésükből. De a tapasztalatok szerint a jólétteremtők – mintegy mellékesen – maguknak is jólétet teremtenek. Ha hivatalosan nem lehet, akkor nem hivatalosan.

Tanulság: aki a közerkölcsök terén finnyás, nem fog jólétben élni, mert nem tud jólétet hozó vezetőket választani. A helyzet iróniája, hogy a franciákat egyáltalán nem zavarná, ha az elnökjelölt például szeretőt tartana, még fel is néznének rá.

A botránytól elvonatkoztatva érdemes lehet Fillonra szavazni. Természetesen csak ha egyébként nemzeti jólétnövelést várnak tőle.

Objektív a jog?

Donald Trump konzervatív bírót készül kinevezni a Legfelsőbb Bíróságba, akit a demokraták – személytől függetlenül – nem akarnak megszavazni.

Vajon miért?

Ha komolyan vesszük a liberális tézist, miszerint elég a mindenkori törvényeket betartani, akkor azt gondolhatjuk, hogy a jog valamiféle szilárd konstrukció, amiben nincs világnézeti mozgástér. A liberális elmélet szerint teljesen mindegy kellene legyen, hogy a kinevezett bíró épp konzervatív vagy liberális vagy mindkettő vagy egyik sem.

Ha a jog afféle szilárd konstrukció lenne, mint a matematika, mellékes kellene legyen a jogász közéleti álláspontja. Végtére is, ki foglalkozik a matematikusok világnézetével?

Hogy a konzervatív bíró kinevezése egyáltalán hírértékű lett liberális körökben, arra utal, hogy a liberálisok nem gondolják komolyan a jogi konstrukció szilárdságát, illetve hogy tényleg elég lenne betartani a mindenkori törvényeket.