Amelyben kiábrándulunk a „legszebb” korszakból
Minden tudatlansága, félreértése és rosszindulata ellenére Martin Luthernek igaza volt abban, hogy korának egyháza elfordult Jézus lelkiségétől, és beégette a kereszténységet.
Ma a „Borgia pápákat” emlegeti az alultájékozott közönség – jelentem, összesen 1 darab Borgia pápa volt a történelemben, VI. Sándor néven, és a valóságban nem volt annyira rémes, hogy vele lehetne fémjelezni a katolikus egyház mélypontját. Viselt dolgait inkább a fő riválisa, bizonyos Guiliano della Rovere püspök-érsek-földesúr fújta fel, aki nagyon szeretett volna a székébe ülni... és II. Gyula néven végül bele is ült. A pápaságért folytatott gátlástalan kampánya egyik eszközeként feketítette be VI. Sándort, az utókor pedig a tények helyett a kampányprospektust vette át, és azt szajkózza a mai napig, holott a történészek kitartóan cáfolják.
Akinek ismerősen cseng a gátlástalan kampányvitéz II. Gyula neve, jól emlékszik: bizony, ő volt a megalomániás, aki grandiózus sírhelyként megrendelte magának a Szent Péter Bazilikát. És megvette mellé Michelangelo kb. egész életművét. Meg még pár tucat nagyszerű művész alkotásait.
Ha összerakjuk a tényanyagot, a katolikus egyház mélypontja nem annyira VI. Sándor Borgia pápához, mint a közötte és II. Gyula között folyó évtizedes rivalizáláshoz köthető. Miközben sorra halmozta a püspöki és érseki címeket, II. Gyula inkább volt hadvezér, mint egyházfi, az egyházi birtokokra bevételi forrásként tekintett. Ambiciózus szemeit végig Rómán tartotta. Ha ott egyszer megvethetné a lábát... és főhadiszállásnak használhatná pl. Velence ellen. Meg lóistállónak. Nagy Sándor Perzsiát akarta bevenni, II. Gyula a Vatikánt. Legalább harminc évi mesterkedésébe és sok-sok füllentésbe került neki (pl. Borgia Sándorról), továbbá komoly kenőpénzekbe is, de nem sajnálta az időt, energiát: bízott a busás megtérülésben. Végül is, ki dicsekedhet még akkora bazi nagy kriptával, mint ő? Mellesleg, II. Gyula alapította a „svájci gárdát”, a mindenkori pápa személyi testőrségét. Erre is, meg a Bazilikára is büszke az utókor.
Ami a viselt dolgokat illeti: VI. Sándornak az évek során számos szeretője volt, nyíltan vállalt négy gyermeket az első és leghosszabban tartó kapcsolatából. Ma azt mondanánk, hogy informálisan nem tartotta a cölibátust. Ha hivatalosan házasodhatott volna, talán megmarad egy partner mellett. A történészek cáfolják a fejére halmozott egyéb vádakat, szerintük ezeket II. Gyula és a kampánystábja eszelte ki. A hadvezér II. Gyulának egyetlen szeretője és egy darab törvénytelen fiúgyermeke ismert, fiatalkorából. A hölgyet az egyik rokonával vetette feleségül, és nincs olyan adat, hogy a pápasága idején bárkivel kapcsolata lett volna. A kortárs protestálók szerint persze volt neki, a saját neméből is, de a higgadt történészek ezt kreatív kampányhíresztelésnek találták.
Akárhogy is, levonva az összes fikciót a tényanyagból, VI. Sándor és II. Gyula mintha szégyent hozott volna az egyházra, áttételesen a kereszténységre: úgy viselkedtek, ahogy a világiak szoktak akkor és ma. Nem világinak voltak alkalmatlanok, hanem az egyház vezetésére.
És most tessék megkapaszkodni: ők voltak a reneszánsz pápák, a felszabadult, művelt, művészetpártoló mecénások. Azt tanuljuk a reneszánszról, hogy a napfény, a friss levegő, a humanizmus, a felszabadult boldogság csodálatos időszaka. Imádjuk Michelangelo lenyűgöző műveit, és utáljuk a műveket értékelő II. Gyulát? Kétfelé van az agyunk. Vagy a reneszánszról nincs valós képünk, vagy a „gaz” pápákról – vagy egyikről sem. Nem ártana fejben összerakni magunkat.
Ha VI. Sándort és II. Gyulát erkölcstelennek tartjuk, akkor a reneszánsz korszakot is annak kellene tartanunk. Ha utóbbit szépnek tartjuk, az előbbiek életét is annak kellene tartanunk. És mit tartsunk Luther felől? Savanyú volt neki a szőlő? Bizonyos, hogy nem volt a teológia zsenije, katasztrofálisan félreértette a bűnbocsátó cédulákat. Végül is, mi ellen tiltakozott? Leginkább a reneszánsz életforma ellen! Mitől határolódnak el felháborodottan a mai protestánsok? A reneszánsztól.
Ha az olvasó a személyes álláspontomat kérdezi, arra a szintézisre jutottam, hogy az evangéliumokban leírt Jézus nem volt reneszánsz személyiség, így a követői is okkal és joggal idegenkednek a „csodálatos” reneszánsztól. E téren Luthernek adok igazat, viszont azt gondolom, hogy túlreagálta az ügyet, hiszen nem a pápával, hanem korának világával volt általános problémája. Becsülöm azt a nagyon németes / északi tiszta naivitást, amellyel ragaszkodott a szavak és tettek összhangjához. Hasonló alkatú vagyok, bár nincs rajtam a puritánoknál divatos vaskalap. Aki cölibátust fogad, az éljen is cölibátusban – mondom Lutherrel együtt. Aki nem akar cölibátusban élni, az ne vállalja álságosan – nősüljön meg, mint Luther. Ez a becsületes megoldás. Az általa követelt egyházi reformok viszont túlnyomórészt már az életében, kisebb részben közvetlenül a halála után megvalósultak, a Tridenti Zsinat (1545-1563) eredményeként egy átfogóan megújult egyház állt a hívek elé. Elvi ok már nem volt a különállás fenntartására.
Gyakorlati ok azonban akadt bőven, és némelyik az utókor szempontjából is méltánylandó.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése