Ki nyer jövőre (2018-ban)?

Ahogy a vasárnapi francia elnökválasztás végeredménye erősen valószínűsíthető (Emmanuel Macron lekörözi Marine Le Pent), úgy a jövő évi magyar választás eredménye is jól modellezhető, sőt ha a jelen helyzet folytatódik, borítékolható. Íme.

Az evolúciós-egzisztenciális-közjószolgálati hármas lesz a döntő.

A kormány azt állítja, veszélyben a jövőnk, a civilizációnk. Kívülről veszélyeztetik a bevándorlók és menekültek, belülről a veszéllyel mit sem törődő ellenzék, középen pedig a kontinensünket szükségtelenül menekültekkel elárasztó brüsszeli szakpolitika-formáló apparátus.

Magam is így látom, de nem kívánom az olvasó helyett eldönteni, tényleg így van-e. Ki-ki gyűjtsön adatot, mérlegeljen, és ennek alapján alakítsa ki a saját álláspontját.

A magyar ellenzék azt állítja, a veszély nem valós, hanem hatalommegtartó céllal kitalált. Igaz, sorok között hozzáteszi, hogy amennyiben a bevándorlók/menekültek létszámfölénybe kerülve átveszik felettünk az irányítást, az nem probléma. Vagyis nem a jelenséget és annak valószínűségét vitatja, hanem csak azt, hogy a valószínűleg bekövetkező jelenség tényleges probléma lenne. Példa: a kormány szerint aki autóba ül, csatolja be magát, mert a balesetveszély számottevő, és öv nélkül nagyobb lesz a sérülés – lárifári, mondja az ellenzék, felesleges magunkat becsatolni, mert a baleset esélye számottevő ugyan, a sérülés öv nélkül tényleg súlyosabb lesz, ám a súlyos sérülés mint olyan nem valós probléma. Én úgy látom, az ellenzék nem gondolta át ezt az üzenetet, de ezt sem kívánom eldönteni az olvasó helyett. Ki-ki alakítsa ki a saját álláspontját.

A brüsszeli apparátus érvelése megegyezik a magyar ellenzékével: a tömeges bevándorlásból azért nem lesz baj, mert ezt ideológiánk definíciós szinten kizárja. Vagyis minden pont úgy alakulhat, ahogy a magyar kormány állítja, ám attól még brüsszeli definíció szerint nem lesz probléma – ha az áldozatok esetleg annak gondolják, akkor tévednek, ideológiailag képzetlenek. Tényleg lehet, hogy felrobbansz, de ez említésre nem méltó egyéni diszkomfort, nem adódik belőle közfeladat. Nos, erről is ki-ki alakítsa ki a saját álláspontját.

Példa: a kormány szerint jövőre valószínűleg kávét akarsz majd inni, és nála lesz az egyetlen kávéfőző; az ellenzék elismeri, hogy nála nem lesz kávéfőző, de biztosan tudja, hogy nem akarsz kávét inni... Brüsszelnek sem lesz kávéfőzője, és zordan leszögezi, hogy az európai értékeknek ellentmondana, hogy kávét kérj. Ejropéerként lásd be, nem vagy rá jogosult. A három szereplő közül csak egy készült fel az eshetőségre, hogy te, ideológialag talán kifogásolható módon, kávézni akarsz.

Megfontolandó

- A magyar politikai piacon jelenleg a közjó képviselete az értékmérő. Az nyer, aki a választók szerint hitelesebben képviseli a közjót. Aki a közjó létét sem ismeri el, az nulla értéket testesít meg.

- A kormány a közjóra hivatkozva kormányoz – az ellenzék szerint „közjó” mint olyan nem is létezik; akkor miért akar „köz”hatalmat és „köz”pénzt? Ez önlenullázó stratégia.

- A kormány szerint a határon túli magyarok szavazzanak – az ellenzék szerint ne; olyan ötlet, mint a nyugdíjasokkal megszavaztatni, hogy a jövő hónaptól ne kapjanak nyugdíjat.

- A kormány törődik a népszerűséggel – az ellenzék lenézi a „populizmus”-t; pedig választást legalább 50,1%-os népszerűséggel lehet csak nyerni.

- A kormány gyakorlati jólétet teremt – az ellenzék elvi értékekre gyúr; ingyen sör és virsli helyett über„jogállam”, vagy mindkettő? Jó csomag ez pl. a közjó szempontjából?

- A kormány a sikeres közösséget hangsúlyozza – az ellenzék a szabad egyént. Nincs örök szabály arra, hogy mikor melyik a nyerő, de az egyéni szabadsághoz előbb kell egy sikeres közösség.

- A kormány biztonságot és működőképességet garantál, és elhanyagolja az elegáns nemzetközi stílust – az ellenzék elegáns nemzetközi stílusra törekszik, de mi lesz a többivel?

- Bármit mond a kormány, az ellenzék mechanikusan, gondolkodás nélkül kijelenti az ellenkezőjét. Mire lesz ez elég? Milyen képet ad az ellenzék ésszerűségéről, kormányképességéről?

- A kormány frappáns jelmondata: a haza nem lehet ellenzékben. Mit mond erre az ellenzék? Habozás nélkül az ellenkezőjét?

Így az események jelen szakaszában már elég adattal rendelkezünk a 2018-as választás eredményének borítékolásához.

1. A kormány várhatóan folytatja a veszélyjelenséget tudatosító retorikát, és a védekezés egyetlen eszközeként (kávéfőzőként) ajánlja magát.

2. Az ellenzék várhatóan nem a jelenség valószínűségét, hanem annak probléma jellegét tagadja. (No kávé – no problem.)

3. A brüsszeli apparátus szintén nem a jelenséget, hanem annak veszély voltát cáfolja. Főzője nincs, ellenben van tíz érve, hogy te miért nem kér(het)sz kávét.

4. A választó ebből annyit ért, hogy – ha szerinte fontos védekezni/kávézni, akkor – az egyetlen lehetőség tényleg a jelen magyar kormányra szavazni. Ha szerinte nem fontos védekezni/kávézni, akkor értelemszerűen mindegy, kinél van eszköz.

5. A magyar kormánynak a dolgok változatlan menetét feltételezve legalább 90%-os esélye van az újraválasztásra.

6. Ismeretlen apróság, hogy a magyar választók többsége veszélynek tartja-e a kormány retorikájában említett jelenséget, vagy az ellenzékkel és Brüsszellel egyetértve nem lát valós veszélyt.

7. Ha a választók többsége szerint a kormány által emlegetett jelenség jöhet nyugodtan, nem veszélyes, akkor a kormány elveszíti a legerősebb érvét, és a választás kimenetele bizonytalanná válik. (A többség nem kér kávét, sem főzőt.)

8. Ha az ellenzék és a brüsszeli apparátus rádöbben, hogy lefedetlenül hagyott egy kulcsterületet (miszerint a többség jó eséllyel kér kávét), és kidolgoz egy alternatív megoldást, a választás eredménye szintén bizonytalanná válik. E téren azonban mind az ellenzék, mint az apparátus ideológiailag gátolva van, a védelem/kávé felkínálását „tiltja a vallása”, ezt értékrendi kudarcként élné meg. Az ideológiavezéreltek furcsasága, hogy inkább veszítenek egy körben, mint hogy „megszentségtelenítsék” az ideológiát. Hosszú távon hasznosabbnak tartják az ideológiai tisztaságot. Így a hiányzó kulcsterület lefedése nem valószínű, a kormánynál marad az egyetlen kávéfőző.

9. Az elérhető legjobb szociálpszichológiai modellek szerint az evolúciós-egzisztenciális fenyegetettség adu ász érv, így ha a kormány fenn tudja tartani a fenyegetettség érzetét a választói többségben, akkor a 2018-as választás előre lejátszott meccs. Abraham Maslow szükséglethierarchiája alapján sem az ellenzéknek, sem Brüsszelnek nincs esélye. A választás persze akkor dől el, amikor minden cédulát megszámoltak, az eredményt bejelentették és elfogadták.

10. A két apró bizonytalanság tehát, hogy sikerül-e fenntartani a fenyegetettség érzetét, illetve hogy a fenyegetettség tényleg mindent vivő érv lesz-e a többség szemében.

Kiderül a következő lármás (ám az elemzendő lényeget tekintve unalmas és eseménytelen) hónapok során. Lázas sürgölődésnek látszó uborkaszezon várható. Ha egy darabig nem írnék, annak oka, hogy nem kommentálom az uborka zöldülését.

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 3. rész

3. lépés – az önmérséklet begyakorlása

Egy idealista sosem látja úgy, hogy vissza kellene magát fognia az ideál felé vezető úton – kerüljön bár, amibe kerül. Tényleg nem logikus, hogy amit ma megtehetsz, miért halasztanád holnapra, holnaputánra, jövő évre, vagy még későbbre.

Rögtön logikussá válik azonban, ha az ideál erőltetett menetben történő hajszolásának árát és a társadalmi ökoszisztémát beépítjük a modellbe. Az ideál felé haladást azért érdemes fékezni, hogy ne legyen túl nagy a közben elkerülhetetlen szenvedés, és hogy ne romboljuk le a társadalmi ökoszisztémát.

Kant például beláthatja, hogy végül is, rossz ötlet az igazmondás oltárán feláldozni a legjobb barátját (agyonveretve őt a baltás gyilkossal). Ennyit nem ér meg az ideál, tehát bár ma is elérhetnénk, az emberségesség jegyében mégis inkább alkalmasabb időpontra halasztjuk ezt a dolgot.

A kommunisták beláthatják például, hogy a kommunista ideál nem ér meg több tíz millió „osztályidegen” és egyéb másként gondolkodó áldozatot – ami a kommunizmusból jó ötlet, az az önérdeket belátva automatikusan meg fog valósulni, hosszú távon. Ami pedig nem jó ötlet belőle, az nem baj, ha nem valósul meg sem rövid, sem hosszú távon. Későn jövő belátás? Utólag hasznos módszertani tanulság lehet.

A mai bal-liberálisok is beláthatják, hogy a liberális demokrácia kierőltetése az iszlám világban nem ér meg idén egymillió négyszázezer éhen haló afrikai gyermeket, és az emberiesség jegyében békén hagyhatják az iszlám alapú államokat. Végül is, ami a liberális demokráciából jó ötlet, az hosszú távon az önérdek alapján meg fog valósulni. A többiért meg nem lesz kár. Ebből bizony a muszlim harcosokkal való rövid távú megegyezés következik. Ha ők nem dúlják fel Afrikát, nem halnak éhen a gyerekek. Hadd legyen az ő életük és jólétük fontosabb az ideál kompromisszummentes hajszolásánál.

A társadalmi ökoszisztéma tisztelete

Minden környezetvédő tudja, hogy az ökoszisztémához intelligens körültekintéssel kell közelíteni. Az nem úgy van, hogy kiirtunk egy unszimpatikus állatot, és attól kezdve minden rendben lesz. Az unszimpatikus állat ugyanis táplálkozott valamivel, ami el fog szaporodni, így az elméleti ötletünk végül katasztrofálisan rossznak bizonyul. Ezt minden környezetvédő tudja, és el is tudja magyarázni bárkinek, aki radikálisan átalakítaná az élővilágot.

Mármost, a társadalom is ehhez hasonló ökoszisztéma, kölcsönös függésekkel. Nem tudjuk rövid távon úgy átalakítani a társadalmi tényezők oksági láncolatát, hogy abból ne legyen nagy baj. Ez a lassú, óvatos, apró, utóellenőrzött lépések terepe.

Mielőtt belépsz egy másik ember lelki világába, vedd le a cipődet – mondja a bölcs pszichológus. Mielőtt zsebkéssel műteni kezdenéd a társadalom szerinted hályogos szemét, ismerd meg a szem bonyolult rendszerét, nézd meg a zsebkésed élét, gondolkodj el az alkalmasságodon, egy esetleges műhiba következményein, és a felelősségeden – teszem hozzá én.

A fentiek belátásával elérhető önmérséklet milliók életét mentheti meg, már idén.

- vége -

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 2. rész

2. lépés – szakítás az idealizmussal

Egy idealista úgy látja, hogy a 99%-ig teli pohár valójában üres, és türelmetlenül követeli a maradék 1% betöltését. Nem tud nyugodni addig, amíg a legapróbb tökéletlenséget sikerül felfedeznie. Az idealista veszélyes, mert szélsőséges, radikális, intoleráns. A „csak” jó megoldás neki sosem elég jó. Irreális igényekkel lép fel, ugyanakkor érzéketlen az ötletei árára. Végül is, nem neki fáj...

Kantot nem érdekelte a legjobb barátjának halála, számára a „ne hazudj elv” könnyedén megért ennyit. A kommunisták nem érzékenyek az emberek tömeges halálára, szerintük ez csekély ár az eszme érdekében. A bal-liberálisok a mai tudatállapotukban nem érzékenyek 1,4 millió afrikai gyermek éhhalálára. Mi ez a jövőképük ideájához képest? Vajon lesz-e más tudatállapotuk?

Az idealizmus azzal is összefügg, hogy a bal-liberális értékrend főleg értelmiségieket vonz, akik nem rendelkeznek gyakorlati tapasztalatokkal, és nem is tartják fontosnak a gyakorlatot. Egy idealistát nem szabad bevonni az autófejlesztésbe, mert szerinte a megfelelő fogyasztás 0,0 l/100km. Az autóiparban nem is dolgoznak idealisták. Sajnos annál többen működnek világméretekben, a nemzetközi szervezetekben. Én azt mondom: menjenek kapálni. De ez csak egy a sok lehetőség közül, rájuk bízom, hogy találjanak maguknak ártalmatlan, a fölös energiáikat lekötő gyakorlati tevékenységet. Ez a Nobel-díjas bal-lib közgazdászokra is vonatkozik – imádkozzunk, nehogy valahol az emberekre kényszerítsék a sok ezer oldalon leírt fantáziadús badarságaikat, amikkel tönkretennék a világot.

Miért ne legyünk idealisták? Azért, mert a világ állapotát nagy önszabályozó rendszerek határozzák meg, így a világ fejlesztésében nincsenek sürgős feladatok, nincs szükség türelmetlen értelmiségiekre. A háttérbe húzódásuk ellenben sokat javítana a világ állapotán.

Hogyan teszik a nagy önszabályozó rendszerek fölöslegessé, sőt nem kívánatossá a beavatkozást? Ha Sztálin elfogadja, hogy a piac és a magánérdek jobban szabályozza a termékek választékát és elérhetőségét, mint az állam, akkor (talán) lenyugszik, és nem akar mindent kézzel vezérelni. Ha belátja, hogy a kiegyensúlyozott sajtó (nagyjából) a közérdeket képviseli, akkor nem akarja megmondani, hogy mit írjanak, legfeljebb létrehozza a maga alternatív sajtóját. Mint Trump vagy Orbán. Ha Mao Ce Tungot felvilágosítják az ökoszisztéma működéséről, nem irtatja ki a verebeket, és egy év múlva nem hal éhen 30 millió honfitársa.

Ha bal-libék elfogadják, hogy a legtöbb ember (nagyjából) tisztában van a maga érdekeivel, és hosszú távon azokat követi, akkor nem akarják az emberiségre rálőcsölni a nem működő tömeggyilkos ötleteiket. Érdemes bízni embertársaink képességeiben. Külső megoldások helyett a tudatos érdekérvényesítést célszerű hangsúlyozni és fejleszteni.

Konkrétan ma: nem kell megmondani az iszlám alapú társadalmaknak, hogy miről mit gondoljanak; fogadjuk el a döntéseiket, és mindjárt nem lesz szükség beavatkozásra. Töröljék el a halálbüntetést? Az ő fejlettségi fokozatukban ez bődületes ökörség lenne! A társadalmaik nincsenek rá felkészülve. Még a keresztény alapú társadalmak sincsenek. Lehet, hogy soha egyetlen társadalom sem lesz erre az idealista elgondolásra igazán felkészülve. A reális elvárásainkat pedig hatékonyabban tudjuk érvényesíteni kereskedelmi megállapodások formájában. Az egyiptomi muszlimok ne zaklassák ezer módon a kopt keresztényeket? Jogos elvárás. Nem Ferenc pápának kell szeretettől csöpögve mosolyognia erről a nagymecset sejkjével, aki szemrebbenés nélkül hazudik – ez így nem működik. (És a koptok kiirtásához vezet, ami megint csak a jó érzésű embereknek fájna, bal-libéknek cseppet sem. Nekik fontosabb az elvi ideál, hogy a koptok gyilkosaira már ne legyen halálbüntetés. Hogy közben eltűnnek a koptok? Na és?!) Kegyesen eredménytelen parolázás helyett egy datolyakereskedelmi megállapodásba kell foglalni a koptok egyenjogúságát – ez működik. Emberi jogi poharunk sosem lesz tele (a legtöbb halnak nem lesz szárnya, a madárnak sem nő kopoltyúja, a férfiből nem lesz gombnyomásra nő, stb.), mégis jobb eredményt érünk el a gyakorlatban a jól megfontolt egyéni érdekre építve, mint az erőszakos idealista nyomulással.

Világvédelmi útmutató bal-libeknek 1. rész

Nem elég szembenézni azzal, hogy a bal-liberalizmus butít, nyomorba dönt és öl: idén egymillió négyszázezer gyermek halhat éhen Afrikában a bal-liberális ideológia csőlátó világrontása miatt. Nem kellene, hogy így legyen, ám hogy tényleg ne legyen így, ahhoz gyakorlati szemléletváltásra lesz szükség. A szelektív hulladékgyűjtés sem állhat meg a szeméthalom láttán érzett szégyennél, hulladékgyűjtő és útmutató is kell hozzá. Ebben a sorozatban igyekszem leírni, mit tehet egy, az ideológiája gyilkos hatásaira rádöbbenő bal-liberális a közös világunkért.

1. lépés – a szembenézés

Ha a bal-liberalizmus nem hirdetné, hogy minden vallás egyenlő(en butaság), és mindenhol egyformán kialakítható a világi liberális demokrácia, akkor az emberiség nem nyugati része (kb. 6,5 milliárd a 8 milliárdból) viszonylag békén lenne hagyva a maga kultúrájában. Ha a baloldali összetevő nem akarna „haladó szociális igazságot” olyan népeknek, amelyek többségileg nem kérnek belőle, a hagyományos társadalmak megtarthatnák a hagyományaikat, és fokozatosan fejlődve nem hullanának szét. Ha a liberális összetevő nem túlozná el a szabad piac mindenhatóságát, akkor a gyengébb gazdaságú országok nem esnének az erősebbek fogságába. Ha a fejlesztési pénzeket nem bal-lib feltételekkel kényszerítenék rá a fejletlenebb államokra, azok nem kerülnének adósságcsapdába, és aktívan vállalnák a felelősséget a saját sorsukért. Ez esetben nem kellene minden évben több millió gyermeknek éhen halnia – valamint egy sor további előny is megjelenne. Ha a bal-liberalizmus felelősséget vállalna a világ lakóinak tényleges jólétéért, mielőtt hályogkovácsolni kezd, akkor a világ szebb és boldogabb hellyé válna.

Miért pont a bal-liberalizmus, és csak a bal-liberalizmus a fentiek felelőse, a kritika célpontja és a változás eszköze? Miért nem a vallás, a maradiság, a mélyszegénység, az írástudatlanság, az éghajlatváltozás, a klímaszkepszis, a radikalizmus, a konzervativizmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a diszkrimináció, a hímsovinizmus vagy éppen a jobb-liberalizmus – hiszen ezek mind léteznek, és több-kevesebb ártalom is fűződik hozzájuk?

Azért épp a bal-liberalizmus a felelős, a célpont és az eszköz, mert a többi tényező már elég sarat kapott, és elég sok sár is ragadt rá ahhoz, hogy tudatosan kezeljük, és az érintettek ne dőlhessenek hátra büszkén, elégedetten, hogy a portájukon minden rendben van.

A bal-liberalizmus azonban eddig olyan ügyesen manőverezett, hogy sem sarat nem kapott, sem felelősség nem ragadt rá, így a bal-liberálisok egyedül maradtak a porondon azzal a hozzáállással, hogy büszkén, elégedetten nyomulnak abban a tudatban, hogy náluk minden rendben van, az ő portájukon nem kell söpörni, hanem ők söprik fel az egész világot. Nos, egymillió négyszázezer afrikai gyermek éhen halasztása (csak idén) nincs rendben. Van mivel szembenézni bal-libéknél, van mit söpörni a bal-lib portán, és nincs mit nyomatni világméretekben, nincs mivel felsöpörni az egész világot. Eljött a szembenézés és változtatás ideje.

Folyt. köv.

Mentsük meg az éhező gyermekeket!

Tegnap írtam az ideológiai gondolkodás világrontó hatásáról. Máris itt a gyakorlati példa: az UNICEF arra figyelmeztet, hogy Afrikában idén nyáron hatalmas éhínség várható, többek között 1,4 millió gyermek van közvetlen életveszélyben.

Mi a felháborító helyzet oka? Az UNICEF szerint 1. a mélyszegénység; 2. az éghajlatváltozás; 3. a háborúk és konfliktusok; 4. a rossz kormányzás; 5. és egyebek.

Ezzel szemben a valóság: muszlim harcosok dúlják fel Afrika számos régióját, ahol a lakosság nem tud vetni, aratni, termelni, pásztorkodni. Ez az idén nyáron tetőző éhínség konkrét és kézzelfogható oka. Miért nem ezt mondja az UNICEF?

Mert tiltja az ideológiája. Az UNICEF ideológiája szerint az éhíségnek csak valami személytelen, absztrakt, diszkriminációmentes, politikailag korrekt és a bal-lib oldalhoz nem kötődő oka lehet. Érdekes, hogy az éghajlatváltozás főleg ott probléma, ahol muszlim harcosok is vannak. A mélyszegénység szintén ilyen helyeken merül fel. Ám de mi a muszlim harcosok támadásának oka? Hivatalosan a vallási szélsőség, a radikalizmus.

Ezzel szemben a valóság: a muszlim harcosokat a bal-liberálisok hozták helyzetbe. Megbontották a hagyományos társadalmak történelmileg kialakult rendjét, mert bal-lib ideológia szerint mindenhol liberális demokráciának kell kialakulnia, most rögtön, akár megvannak a belső feltételei, akár nincsenek. Az iszlám értékrenden alapuló társadalmakban nincsenek.

Jézus meritokrata volt, Mohamed meg diktátor – ennek vannak tudatosítandó következményei a tanításukkal elérhető társadalmi rendre nézve. Jelesül: Jézusra hivatkozva akár a meritokrácia is elérhető, Mohamedre hivatkozva meg a diktatúra a legmagasabb fok. Ha a muszlimok feljebb vágynak, oda Mohamedtől elvonatkoztatva juthatnak el, egy poszt-mohamedán társadalomban. Pont ez ellen fogtak fegyvert a muszlim harcosok. Nézzünk szembe azzal, hogy az iszlám alapú társadalmakban nekik áll a zászló, őket támogatja a lakosság óriási többsége. Többek között Moszulban és egész Közép-Irakban, ahol a nyugatiak végül is az iraki muszlimok uralma alól akarják felszabadítani az iraki muszlimokat, és csodálkoznak, hogy – hiába a végső győzelem közelségét sulykoló goebbelsi propaganda – évek óta nem sikerül! Nem is fog, hiszen nem volt még olyan a világtörténelemben, hogy „baráti” idegen hadsereg szabadított volna meg egy népet a szuverén döntéseitől.

Ha a muszlimok „demokratikusan” választhatnak, akkor bizony a muszlim harcosokat választják. Erős kezű vezetőt (Führert) kérnek, és önként leszavazzák a nyugati demokráciát. Főleg annak a liberális változatát! Utóbbit szenvedélyesen utálják, gyűlölik, gyökerestől irtják, a híveivel együtt. Az iszlám világ nyugati szemmel számos szempontból kritizálható, ám a beavatkozás csak ront a helyzeten.

Nem jelentem ki, hogy garantáltan sosem lesznek meg a demokrácia belső feltételei az iszlámban, mivel nem ideológiai alapon gondolkodom, hanem adatokat gyűjtök, összefüggéseket elemzek. Azt viszont tudom, hogy ma konkrétan nincsenek meg, és a közeljövőben sem lesznek. A bal-lib ideológia fanatikusai nem hajlandók ezt tudomásul venni, és dilettáns beavatkozásaikkal destabilizálnak, káoszt okoznak.

Gyengébbek kedvéért: ahol nincs működőképes tervünk a diktátor utáni káosz ellen, ott nem zavarjuk el a diktátort, világos? Egy diktátor sokkal jobb jóléti szempontból, mint a káosz, főleg ha abból hosszas vérengzés után egy újabb diktatúra alakul ki. Azért avatkoznál be az ideológiád jegyében, hogy minél többen haljanak meg, és demokrácia helyett végül egy új zsarnok vegye vissza a hatalmat?!

Az iszlám harcosok előretörése a beavatkozás által kiváltott reakció. Ha bal-libék nem destabilizálnak, az iszlám harcosok nyugton maradnak. Ma nem dúlnák fel Afrika számos régióját, és nem fenyegetne 1,4 millió gyermek éhhalála. Az ok-okozati lánc: bal-lib ideológia –> beavatkozás –> muszlim reakció –> muszlim harcosok –> éhínség –> éhhalál.

A világ közvéleménye naivan elhiszi, hogy a lényegi ok a mélyszegénység és az éghajlatváltozás, amikor a bal-liberálisok napi szinten rombolják az iszlám alapú társadalmakat, a muszlim harcosok pedig válaszul feldúlják Afrikát? Lehetséges, hogy 1 millió 400 ezer gyermeknek azért kell idén éhen halnia, mert a vakhitű fanatikus bal-liberálisok nem hajlandók levenni az ideológiai szemellenzőt, és az elmélet helyett az emberek tényleges jólétével törődni?!

Bal-liberálisnak tartod magad? Nézz szembe az értékrended gyilkos hatásaival, és hagyd abba az ideológiai gondolkodást. Ahol a beavatkozásod nyomán muszlim harcosok dúlják fel a vidéket, ne hazudd, hogy a mélyszegénység és az éghajlatváltozás a fő probléma! Mentsd meg az éhezőket: ne az ideológiádra összpontosíts, hanem az emberek jólétére. Demokratikus döntéssel Führert választanak az iszlám társadalmak? Hagyjuk meg nekik ezt a szabadságot, beavatkozás helyett a lassú belső fejlődést katalizáljuk. Sokkal jobb lesz így, mint ha tömegesen éhen halnak.

Nem a vallással van baj – az ideológiai gondolkodással

Fixa entellektüel ideává vált, hogy a vallással mint olyannal baj van: állítólag vakhitűvé tesz, fanatizmusra, gyilkolásra késztet, konfliktust gerjeszt és fokoz – mondják a vallás ellenfelei. Akik ma jóval vakhitűbbek, fanatikusabbak, gyilkolásra készebbek és konfliktuskeresőbbek, mint a szelíd, jó szándékú vallásos emberek.

A három ábrahámi vallás között vannak komoly nézetkülönbségek és feszültségek, sőt az egyes felekezetek között is, ám azok egész jól kezelhetők a történelmileg kialakult kereteken és határokon belül. A látszólag nem vallási ideológiák ellenben tizedannyi idő alatt legalább tízszer annyi embert öltek meg, mint az összes úgynevezett vallás. A „vallástalan” (világi) ideológiák veszélyessége gyors fejszámolás alapján minimum százszoros.

Több tízezer oldalt írtak már a „vallás ártalmairól”, a transzcendens hiten alapuló vallások azonban élnek és virulnak, megszüntethetetlenek és elfojthatatlanok. A transzcendens felé nyitottság az evolúció formálta, alapvető emberi tulajdonság. Egyre feltűnőbb, hogy nem a vallással mint olyannal van baj. A „vallás” szó nem írja le a probléma lényegét. Ám akkor mégis mivel van gond? Az ideológiai gondolkodással.

Az ideológiai gondolkodás lényege, hogy az elv többet ér a konkrét emberi jólétnél. Az ideológiai gondolkodásnak számtalan fajtája van, kezdve az ártatlannak látszó Kanttal, aki megöletné a legjobb barátját egy baltás gyilkossal azon elv kedvéért, hogy „ne hazudj”.

Ideológiai gondolkodás, amikor az 1930-as évek bal-lib értelmisége bizonygatja, hogy ötmillió ukrán „ellátási gondok” miatt hal éhen a nagy Szovjetunióban, és hogy a kommunizmus ettől még nem tömeggyilkos rendszer. Pedig szemlátomást az, csak egy vakhitű fanatikus nem hajlandó ezzel szembenézni.

Ideológiai gondolkodás, amikor a bal-lib értelmiség szurkol az arab tavasznak, és nem veszi észre, hogy a Kadhafi utáni Líbiában rabszolgapiac nyílik. A vakhitű bal-lib értelmiség semmibe veszi az emberi jólétet, miközben éjt nappallá téve emberiességről papol. A bal-liberális értékrend gonosz vallásként viselkedik, intoleránsabb a tényleges transzcendens vallásoknál.

Ideológiai gondolkodás, amikor 2017-ben a baloldal bizonygatja, hogy Venezuelában milyen jó a szociális helyzet. (Baloldali kormány van hatalmon.) Sokat javult a szegénység. Hombre, az utcán lőnek az ellenzékre! Ez nem fáj neked? Csak egy ideológiai idióta, egy gátlástalan fanatikus nevezi ezt jó szociális helyzetnek. Mégis, milyen lenne a rossz szociális helyzet?

Paradox módon, a szép hangzású „minden vallás” egyenlő elv is gyilkosan szélsőséges ideológiának bizonyul a mai Európában. Csak egy fanatikus bal-liberális nem néz szembe azzal, hogy az erővel/manipulációval egymás mellé tolt vallási közösségek között kezelhetetlen konfliktusok alakulnak ki. A keresztények demokráciát/meritokráciát akarnak, a judaisták apartheid dominanciát, a muszlimok meg világméretű kalifátust építenek egy párhuzamos társadalomban. Csak egy ideológiavezérelt bal-liberális tartja ezeket az ég-és-föld különbségű strukturális elképzeléseket egyenlőnek (érts: egyformán tévesnek, alacsonyabb rendűnek) és egy egységes államba begyömöszölhetőnek.

Az ideológiai gondolkodásra jellemző, hogy az elv fontosabb az ember jóléténél, sőt életénél: aki nem illik az elméleti képbe, az gond nélkül elpusztítható, nem fáj nekünk, nem sírunk érte, úgy kell neki, miért nem volt kompatibilis az ideológiával?!

Ha azok ellen a problémák ellen szeretnénk tenni, amiket eddig a vallásra fogtak, felejtsük el az ideológiai gondolkodást, és törődjünk az emberek tényleges jólétével. Nem a vallásos hitet kell visszaszorítani, hanem az ideológiai gondolkodást. A tanszcendens végtelen szeretet felé nyitó ember ugyanis emberségesebben viselkedik a transzcendens szeretettől dacosan elzárkózónál.

Mire jó az együttérzés?

A magánéletben csodákat tesz, társadalmi szinten viszont rombol, mert a populista demagógia melegágya. Nagyon kevesen tudják, hogy az együttérzés erkölcsfilozófia kategória, ami 150 éve még jó ötletnek tűnt, ám időközben leszerepelt. Alkalmatlannak bizonyult az erkölcs szabályainak meghatározására.

Úgy kezdődött, hogy Immanuel Kant megpróbálta matematikai következetességgel betonalapokra helyezni az egyetemes erkölcs szabályait. Az eredmény (kategorikus imperativuszok sora) felemásra sikeredett. Nem kellően tudományos, nem betonszilárdságú, ellenben bosszantóan autista. Kant szerint ha egy baltás gyilkos érdeklődik a legjobb barátod tartózkodási helye iránt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megölje, köteles vagy igazat mondani. Miért is? Mert az igazmondás egyetemes szabálya fontosabb az emberi életnél. Beteg ötlet, pontosabban egy autista zseni felfogása a világról. Kant élete végéig nem lett magának gyanús, mindenki másnak azonban igen.

Többek között Schopenhauernek, aki értekezést írt arról, hogy az erkölcsnek nincs semmiféle szilárd alapja, ám puha alapnak legjobb az együttérzés. Ha együttérzünk embertársainkkal, az megfelelő cselekedetekre indít minket. Kant baltás gyilkos dilemmáját valóban megoldja az együttérzés: nem szeretnénk, hogy a legjobb barátunk meghaljon, ezért inkább hazudunk a hollétéről annak, aki ártó szándékkal keresi. Schopenhauer együttérzéselve jól illeszkedett a romantika világfelfogásába (lásd: Dickens és Victor Hugo összes művei), majd a 20. század eleji relativizmusba is.

Ám ekkor Philippa Foot betette a lábát a maga dilemmáival, és az együttérzés elve megbukott.

Képzeljük el, hogy egy elszabadult villamos száguld feléd. A sínre kötve fekszik öt ember, hamarosan kettévágja őket. Szerencsére melletted a váltó, csak át kell állítanod, és a villamos más irányba megy, az emberek megmenekülnek. Az a gond, hogy a másik sínpárra is kötöztek egy embert. Ha átállítod a váltót, öt embert megmentesz, egyet megölsz. Ha nem teszel semmit, öt ember meghal, de te nem vállaltál aktív szerepet a halálukban. Mit teszel? Mit mond erről az együttérzés? Keveset.

Machiavelli viszont annál többet: öt élet többet ér egynél, helyesen jársz el, ha a nagyobb jóért bevállalod a kisebbik rosszat. (Machiavelli szerint a nagyobb jó elfogadhatóvá teszi a kisebb rosszat; téves, hogy a cél szentesítené az eszközt; valójában csak a jobb cél szentesíti az eredményes eszközt.) Foot dilemmájának nincs tisztán jó megoldása, és mindegyik megoldás rossz az együttérzés szempontjából. Öt emberrel jobban együttérzel, mint eggyel? Ez már nem érzelem, hanem az ellenkezője: hideg megfontolás. Philippa Foot több előadóteremnyi egyetemistát megkérdezett, és a kezdeti döbbenet után csak egy szűk kisebbség vállalta volna be az egy ember halálba küldését. A nagy többség legszívesebben kihátrált volna a dilemmából, elhárította volna magától a felelősséget.

Ez az egyszerű kiút: a magánéletben mident megteszünk, hogy soha ne keveredjünk Philippa Foot-féle dilemmába. Tény, hogy az ilyen dilemmák szűkebb környezetünkben elég jól elkerülhetők. Amikor mégsem, akkor belépünk a görög tragédiák magasztos világába – illetve a politika hétköznapi mocsarába, tágabb környezetünkbe. Amely futószalagon tolja elénk a Philippa Foot-dilemmákat, és nem lehet nem dönteni, mert a nem döntés is gyilkos döntés.

Ez az a globális front, ahol százmilliószámra esnek el a keresztények. Úgy tudják, hogy Jézus végtelenül együttérző volt, egész életében egyetlen machiavellista döntést sem hozott, sőt az ilyen döntés elvi lehetőségét is kizárta önmaga és a követői számára, mindörökké. Ha akár csak egy machiavellista (praktikus/ésszerű) döntést hozol életed során, elkárhozol – véli a jámbor keresztény, és vagy ő maga ábrándul ki ebből az életidegen felfogásból, vagy legkésőbb a gyerekei. Amit Jézus az egyes embernek ad, az valóban az együttérzés; földi működésének egésze viszont jobban értelmezhető egy átfogó machiavellista keretben: megbotránkoztatni sok jó judaistát azért, hogy a megbotránkozás által az emberiség jobb jóléti helyzetbe kerüljön. Kétség nem fér hozzá, hogy a farizeusok sokkal jobb emberek voltak a vad és embertelen pogányoknál, Jézus mégis kinyírja őket az utókor szemében, hogy ezzel a durva húzással juttassa jóléthez a pogányokat. Ugyancsak „piszkos” fogás eszközként használni és eldobni Júdást a nagyobb jó érdekében. A jól megértett Machiavelli-módszer nem hogy nem ellentétes a kereszténységgel, hanem a kereszténység lényegéhez tartozik, Jézus tanításának summázata. Néha áldozatot kell hozni/adni a nagyobb jó eléréséért, de a nagyobb jó nem formális ürügy, hanem mindig nagyobb tényleges földi jólétet eredményez globális szinten. Ne legyünk mazochisták, áldozatra nincs folyamatosan szükség, csak Philippa Foot-dilemmák esetén. Jézus-szerű áldozatra pedig soha többé nincs szükség, az Övé egyszeri és örök érvényű! Minél több keresztény érzi át és érti meg Jézus, a judaista Messiás globális szemléletű machiavellista jóléti életművét, annál több meggyőződéses keresztény lesz a világban, és annál nagyobb lesz az emberiség tényleges földi jóléte. (Az egyértelműség kedvéért: a jól megértett machiavellizmus nem a másként gondolkodók megégetése, nehogy elkárhozzanak szegények, annyira szívünkön viseljük az üdvösségüket, hanem a gyerekek beoltása járványok ellen, hogy egy kissé fájdalmas tűszúrás árán javítsuk az életminőségüket, mert annyira szívünkön viseljük a tényleges földi jólétüket. Értelemszerűen ez nem biankó csekk az oltogatásra, csak a ténylegesen életminőséget javító oltás indokolt.)

Ezzel eljutottunk oda, hogy miért káros társadalmi szinten az együttérzés: a mai világrend tele van machiavellista választási kényszerekkel, amelyekben nem tudunk, nem akarunk döntést hozni. Az együttérzés elve jól működik a személyes kapcsolatainkban, és döntő többségünk képtelen kilépni a magánszféra együttérzés-elvéből, ha hideg fejű közösségi kérdésekről/döntésekről van szó. A felelősséget eltoljuk magunktól, amikor helyettünk cselekvő machiavellista politikusokat választunk, ám az együttérzés demagóg érveire hallgatva rossz társadalmi döntéseket támogatunk, amelyekkel több embert ölünk meg, mint ha kevesebb együttérzést és több észt használnánk. (Rossz ötlet lenne tűszúráskerülő együttérzésre hivatkozva nem beoltani járvány ellen a gyerekeket.)

1. példa: Irakba nem lett volna szabad bevonulni, mert az együttérzés (szegény irakiakat sanyargatja egy csúnya diktátor) eredménye polgárháború (szegény irakiak nagyobb számban ölik egymást, mint ahányan meghaltak a diktatúra alatt). Schopenhauer válasza rossz, Machiavellié és Foot-é jó, pontosabban: jobb.

2. példa: az arab tavaszt nem lett volna szabad kirobbantani, mert a térség helyzete azóta sokat romlott, és nem is látszik, mitől javulna. A demokrácia ürügyén kiprovokált összeomlás nem vezet demokráciához, mert az hosszú belső fejlődés (revolúció helyett evolúció) eredménye lehet, ha egyáltalán... Jobb egy csúnya és gyilkos diktátor, mint a még csúnyább és gyilkosabb káosz.

3. példa: a hajléktalanokat nem szabadna az utcán melengetni, mert átlagban négy év alatt meghalnak, míg ha visszailleszkednek a társadalomba, még évtizedeket élhetnek (az utcához képest) jólétben. Az együttérzés ezúttal is károsan demagóg, rossz eredményhez vezet.

4. példa: a visszaeső gyilkosokat nem lenne szabad visszaengedni a társadalomba. Ha választanunk kell, hogy az elkövetővel vagy az áldozataival érzünk-e együtt, hideg fejű machiavellizmussal a (jövőbeni) áldozatok védelmét célszerű választanunk.

5. példa: a robotsofőrrel felszerelt autó meghibásodik, nem tud megállni egy gyalogosokkal teli zebra előtt. Kit üssön el inkább? A járókeretes nénit, a babakocsit toló kismamát, vagy egy csoport kisiskolást? Te mire programoznád be a robotsofőrt? Belátható, miért halad viszonylag lassan a vezető nélküli autók fejlesztésének etikai ága.

Gondolj a fenti példákra, mielőtt legközelebb ésszerűtlen cselekedetre indítana az együttérzésre hivatkozó demagógia.