Az emberi léthelyzet 2. rész

A tudat – mi tesz bennünket emberré?

Csalódni fog, aki az alábbiak miatt tartja magát embernek, mert ezek a kunsztok nem csak ránk jellemzőek.

– tud számolni (a maga egyszerű módján a ló és a méh is tud);

– jeleket használ (a tigris és a farkas is);

– szereti és gondozza a gyerekeit (a legtöbb emlős így van ezzel);

– megvédi a társait (a gnú is);

– játszik (az oroszlánkölykök és a majmok szintén);

– tervez (a hód is, meg a gepárd is);

– kivitelez (a darázs és a sas szintén);

– eszközt használ (mint a varjú és a csimpánz);

– érzelmei vannak (többek között minden emlősnek vannak);

– szolidáris (mint a denevérek);

– együttműködik (hasonlóan a vadászó ragadozók nagy részéhez);

– kommunikál (a delfin és a méh ugyancsak);

– ismeri a különbséget a van és a legyen között (az ösztönök szintjén minden állat ismeri);

– rálátása van a saját cselekedeteire (a kutyának és az orángutánnak is);

– igazságosságot akar (a csimpánz is egyenlő banánosztást követel).

Tény, hogy az ember hosszabb távon tervez, szélesebb számkörben számol, következetesebben valósítja meg a céljait – ám ez mindössze mennyiségi előny, nem minőségi különbség. Tény az is, hogy az állatok nem képesek rendszerszintű absztrakcióra, de amikor egy csimpánz egyenlő banánelosztást követel, akkor már kezdetleges absztrakt szabályban gondolkodik, azaz még a rendszerszintű absztrakció terén is csak mennyiségi különbséggel büszkélkedhetünk.

Az ember minőségi előnye a közjótudat, a saját cselekedetek összehasonlítása a közjóval, illetve az eltérés miatt érzett lelkiismeret-furdalás. Ez egyetlen állatban sincs meg, mert az állatok agyában nem alakult ki a közjóhoz viszonyítást lehetővé tevő terület. Ez a terület a homloklebeny elülső része, a prefrontális kortex, amely a társas kapcsolatainkért és az érzelmi életünkért is felel. Közjóbeli/erkölcsi gondolkodásunk, és ezáltal emberségünk a prefrontális kortexben lakik.

Az elterjedt vélekedéssel szemben nem a tudat teszi az embert, hanem a saját cselekedetek belső közjómodellhez hasonlításának képessége. Ezt a képességet pongyola szóhasználat erkölcsnek nevezni, mert az erkölcs óvodás szintű büntetésekhez, jutalmakhoz, szidáshoz és dicsérethez kötődik, a közjó pedig elvont matematikai-logikai rendszer, noha kinek-kinek a belső érzelmi világából kinövő absztrakció. Onnan tudjuk, hogy emberek vagyunk, hogy néha furdal a lelkiismeret. Ha nem furdalna, akkor vagy ösztönlények lennénk, vagy pszichopaták, vagy a tökéletesség téveszméjében leledzenénk. Az egészségesnek tekintett felnőtt homo sapiens nem tudja kikapcsolni a közjóval való összehasonlítás agyi modulját.

A „közjó” nem valamiféle objektív közjót jelent, hanem egy internalizált intuitív közjófogalmat, kinek-kinek az érzelmi neveltetése szerint. Közelebbről megvizsgálva korántsem találnánk mindenki elképzelését valódi közjónak, ám tény, hogy még a legegyszerűbb gondolkodású emberben is működik egy intuitív modell, amit ő belső nézetben a közjóval azonosít, és mindenkire érvényesnek tart.

Első pillantásra zavarba ejtő, hogy objektív közjó nem létezik. Miért foglalkozunk akkor vele? Második megfontolásra, az ételek finomsága sem létezik objektív fogalomként, ám ettől még jó és hasznos belső mércének tartjuk az ételek „finomságát”. Sőt, értelmes vitát is lehet arról folytatni, hogy egy adott étel finom-e az ízek szakértői és egyes laikusok szerint. A külső objektivitás hiánya nem érvényteleníti a belső mércét, a közjó hasznos és értelmes belső mércénk.

Ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy a felnőtt ember közjóról folytatott gondolkodása az óvodás érzelmekhez kötődő erkölcs, akkor nem tudnánk megmagyarázni, miért akar mindenki erkölcsileg univerzalizálni, azaz egységes szabályrendszert bevezetni az egész emberiségre. Ez ösztönös törekvésünk, és paradox módon nem csak a vonalas, vaskalapos ember vár minden egyes embertől önmagához hasonló viselkedést, hanem a szabálykerülő ember is: ő a szabálykerülést akarja egyetemes szabállyá emelni. Minden ember ösztönös erkölcsi univerzalista. A konzervatív mindenkit konzervatívvá, a liberális mindenkit liberálissá akar tenni.

Az evolúciós modell előtt úgy véltük, hogy a teremtő Isten adta nekünk a jó és rossz közötti különbségtételt lehetővé tevő erkölcsi tudatot. A teremtésről folytatott vitát nem zártuk le, csak eggyel hátrébb toltuk: hogyan keletkezett az evolúció kiinduló pontja? Az evolúciós modell fényében úgy látjuk, hogy a társas kapcsolataink bonyolultságát kezelendő fejlődött ki a prefrontális kortex, amely mellékfunkcióként a közjóról folytatott önreflexió területe is lett, és amely megkülönböztet bennünket az állatoktól – egyben kiemel minket az evolúció mechanikájából.

Az állat belesimul az evolúcióba, minden törekvése az életben maradásra és az ehhez szükséges alkalmazkodásra irányul. Az ember alapértelmezetten szintén ezzel foglalkozik, de ha az életben maradás feloldhatatlan feszültségbe kerül a közjóra vonatkozó belső intuíciójával, akkor néha – az esetek kis százalékában, de óriási hatással – a közjót választja az életben maradással szemben.

Figyeljük meg, hogy ilyesmit a kölykeiért önmagát feláldozó róka is tud, ám esetében ez egyszerű mechanika: az „önáldozó” magatartás nála genetikailag kódolt, egy „veszélyforrás” közelsége váltja ki. Képtelen mérlegelni, hogy a veszély valódi-e, vagy hogy önmagát feláldozva mennyivel növeli a kölykök életben maradási esélyeit. A múltban kétségtelenül növelték az így viselkedő elődei, így tudott kódolódni az önáldozó magatartás – de a jelen konkrét esetben? Erről nem tud gondolkodni, nem képes agyban felülírni a genetikai kódot.

Az ember agya rugalmasabb, önáldozatot – nagy ritkán – az egyetemes örök közjóért hoz, és ennek PR-értékét a hálás utókor méltányolja: bekerül a történelemkönyvekbe. Az emberség ismérve ilyen esetekben az áldozatot hozó egyén és a rá hálával emlékező utókor közjóról folytatott önreflexiója.

A közjóról önreflektálva, azaz cselekedeteinket az intuitív közjófogalmunkkal rendszeresen összehasonlítva kiemelkedünk az állatvilágból, e reflexiót elhanyagolva pedig visszasüllyedünk bele.